A keresztapa
(XII. évfolyam, 41. fejezet)
– Ma rendezem a család ügyeit. (Today I settle all family business.)Ezt mondja kilenc perccel A keresztapa (The Godfather) vége előtt Michael Corleone.
Apám a Volt egyszer egy vadnyugatot látta számolatlan mennyiségben, én A keresztapát. Mintha a mi családunkban férfiágon mindenkit szíven találna egy film… (Vajon mely filmek hatalmasodnak idővel fiaim kedvenceivé?) Mi nyűgözhette le apámat Leone, Bronson és Fonda spagettiwesternjében? És engem Puzo, Coppola és Brando gengszterfilmjében?
Annyit sejtek, hogy filmek fontossá válásához élethelyzetek kellenek. Apám a válása körüli idők túléléséhez a magányos hős mítoszát építette maga köré, ez utólag persze világos. De hozzá képest milyen magánmitológiára volt nekem szükségem a boldog nyolcvanas években?
A keresztapa – született ötvenegynéhány évesen 1972-ben – évtizeden át üzent nekem közös ismerősökön keresztül, mígnem a nyolcvanas évek elején személyesen pillantott le rám a vetítővászonról. A nézőtérről néztem föl rá. Annak a százhetven perces együttlétnek az első pillanatától tudtam, hogy éppen életem fontos találkozását élem. (A feleségem szerint ez valami beteges férfidolog, és akár adhatunk is neki ebben igazat.)
Valami ott és akkor… bevonzott. Megjegyzem, az első, az eredeti szinkronváltozatba: nekem Don Vito Corleone (Marlon Brando bőrébe bújva) Szabó Sándor hangján szólal meg (bár nagy alakítást nyújt Tordy Géza is), Captain McCluskey Benkő Gyuláén, Don Emilio Barzini Velenczey Istvánén, Virgil „The Turk” Sollozzo Szilágyi Tiborén, Luca Brasi Farkas Antalén (ugyan a figurát Újlaki Dénes is átérzi). Az kifejezetten zavar, hogy Halmágyi Sándor az 1982-es verzióban Fredo Corleone magyar hangja, az 1990-esben viszont Bruno Tattagliáé… És – emlékeztek? – Amerigo Bonasera monológjával indul a film, ám Szabó Gyula mennyivel őszintétlenebb behódolást gurguláztat Pathó Istvánnál!
De a lényeg, hogy előbb az alapfilmet láttam, aztán idő múltán A keresztapa 2-t, majd A keresztapa 3-at. És amikor százéves lett a mozi, és ennek tiszteletére a Magyar Televízió sosem látott filmeket (is) vetített, megnéztem, sőt kazettára rögzítettem az egyszeri jogdíjjal sugárzott televíziós változatot, amelyhez Coppola az 1-et és a 2-t időrendi sorrendben vágta meg, és csinált a két filmből ötrészes tévésorozatot! Az ezerkilencszázkilencvenes évek derekáról őrzött VHS-t a 21. században játszottam át DVD-re, szóval a minősége eléggé pocsék, de azért nézhető-hallható.
Körülbelül ekkor olvastam el Mario Puzo eredeti regényét. Azt, amely 1969-ben aratott kasszasikert az Egyesült Államokban, mire föl a megfilmesítési jogra lecsapott a Paramount Pictures, és a melóval megbízott egy szinte kezdő filmrendezőt.
E sorrendet javasolnám másoknak is… Film, tévéváltozat, regény. A három filmhez képest a tévéváltozatból kibogarászható néhány, a filmből kimaradt jelenet (például csak a serialból tudhatjuk meg, az eredetileg Vito Andolininak honnan a kapcsolata Clemenzával és Tessióval, és hogy honnan ismeri Vito Corleone Hymen Rothot… A regény pedig mindent a helyére rak.
A keresztapa megkerülhetetlen. Jelentőségére maga a filmipar/filmművészet is gyakran utal, sőt láttam olyan vígjátékot is, amelyben a hős közli a hősnővel, hogy nézze meg A keresztapát, mert abban minden benne van. (A címére nem emlékszem.) Maximálisan egyetértek az ismeretlen forgatókönyvíróval/dialógusszerzővel: A keresztapában szerintem is minden benne van. Néha magam is a Don bölcsességével igyekszem élethelyzeteket megoldani. Vitákat zárok le egy-egy szállóigével.
Már persze ha tudok pontosan idézni… Mert angolul annyira végképp nem tudok, hogy értsem azt a New York-i dialektust, amelyet a színészek beszélnek. Amikor például Don Corleonét a maffia békéltetőtestületének találkozójáról fuvarozza haza Tom Hagen, és a kocsi hátsó ülésén Brando az mondja, hogy:
– Tattaglia is a pim (Tattaglia egy strici) –, azt én úgy soha ki nem tudnám ejteni, ahogy Brando. Vagy amikor Michael az apja halála után bemegy az anyjához, hogy a papáról kérdezze, és a válasz után mintegy magának megjegyzi, hogy:
– Változnak az idők… –, na azt meg azért nem tudom utánozni, mert az olasznak egymás közt olyan szicíliai dialektusát beszélik, amelyet ismerős olasznyelv-tanárok se képesek nekem reprodukálni. Nehéz az élet.
– I give him an offer he can’t refuse (Teszek neki egy visszautasíthatatlan ajánlatot) – ez könnyű.
Tényleg pszichózom azon, mivel nyűgözött le a film a nyolcvanas években. És miért nem enged szorításából azóta sem, merthogy évente végigmustráltatja magát, az biztos.
Az a legnagyobb baj – ha baj egyáltalán – az egészben, hogy rájöttem. Már jó ideje rájöttem.
Az, hogy éltem és élek egy önmagát becsületesnek kikiáltó világban, amelyről tudom, hogy úgy becstelen, ahogy van. (The world is a pim!) És ehhez képest fölmutatható egy másik világ, amely a mi értékítéletünk szerint mocskos, miközben annak törvényei irigylésre méltóan vegytiszták. Ezért. Ráadásul e megállapításommal semmi újdonságot nem mondtam: tudja más is. E közhelyben rejlik A keresztapa varázsa.
Amikor tanár lettem (2010-ben), és új állapotom első szédületéből magamhoz tértem, kezdtem arról ábrándozni, beleférne-e a mai gimnáziumi tantervbe egy nem hivatalos, féléves speckol A keresztapából… (Ahogyan hajdani egyetemista koromból mára – utólag élem meg persze ennyire intenzíven – legnagyobb legendáim egyike az akkor még csak tanársegéd Tarján Tamás féléves speckolja Pilinszky János Négysorosáról.) Addig-addig ábrándoztam, amíg megcsináltam. Megnéztük a filmeket, visszajátszottunk jeleneteket, kerestünk párhuzamokat, ízekre szedtünk plánozásokat, gépállásokat, képkompozíciókat… Nem mondom, hogy ama osztály minden diákja élvezte, de néhányan érzékelhetően igen. Speckolt tartani is emlékezetes.
Biztosan dilemmáztok ilyen-olyan bonyolult szituációkban, és ha mindig nem is tudatosan, de nyilván megfordul a fejetekben, mit csinálna hasonló helyzetben Iksz vagy Ipszilon. Na, az én fejem állandó szereplői:
– Mit csinálna most anyám?
– Milyen tanácsot adna apám?
– Ebből a slamasztikából hogyan mászna ki Gyuri bácsi?
– Hogyan élné túl ezt vagy azt Mile?
– Milyen verset írna erről Dide?
És utánuk rögtön Don Vito Corleone és Don Michael Corleone következik. Öt hús-vér ember után két – lényegében egy – kitalált. Az a furcsa, hogy a keresztapa egyáltalán nem tűnik kitaláltnak. Jön tehát a probléma, hogy ennek értelmében nagy író-e Mario Gianluigi Puzo? Végtére is a figurát ő, egy szegény, szicíliai bevándorló családba született, ötven felé közeledő, New York-i író teremtette meg…
Nem volt nagy író, Isten nyugosztalja (hetvenkilenc éves korában, 1999-ben állt le a szíve). Adódtak a korról saját emlékei, ott állt előtte Joe Bonanno példája (aki egyébként azt nyilatkozta a Keresztapa-trilógiáról – kilencvenhét évesen halt meg 2002-ben –, hogy adott konstellációkban az ő családja tagjainak is úgy kéne viselkedniük, amilyen példát a filmbeli karakterek mutatnak). Puzo tudott írni, tudott szerkeszteni, tudott bölcselkedni, de korszakos író nem volt.
Megtörténik az ilyen. Egy önmagában nem túlságosan jelentős író is találhat ki olyan szereplőt, aki a kultúrtörténet részévé válik. Meríts saját kútfőből, vegyítsd csipetnyi Hamlettel, csipetnyi III. Richárddal, öntsd le kis Prosperóval… És találj hozzá olyan színészt, aki hitelessé teszi. A negyvenes éveit taposó Marlon Brando úgy kapta meg a szerepet, hogy a stúdió főnökei csóválták ugyan a fejüket, de belenyugodtak Puzo és Coppola akaratába.
Tehát Brando. Sokan esküsznek rá: én nem szeretem se A vágy villamosában (Elia Kazan filmje), se A rakpartonban (ugyancsak Elia Kazan), se a Lázadás a Bountynban (Lewis Milesone). Talán A keresztapa hatására fogadom el az Utolsó tangó Párizsbanban (rendező: Bernardo Bertolucci), az Apokalipszis mostban (ugyancsak Francis Ford Coppola munkája). De keresztapaként tökéletes. Ezért az egyetlen szerepért megérte minden. Minden előtte, minden utána. Utánzom a gesztusait. Utánzom a grimaszait. Illetve nem szándékosan akarom utánozni: egyszer csak észreveszem, hogy úgy csinálok, mintha Vito Corleone volnék. Mintha Marlon Brando.
És most elmondom életem nagy titkát. Talán – mindeddig – legnehezebb időszakomban valakiknek a tekintetét se akartam látni. Ideig-óráig húzhattam az időt, ám amikor tovább nem halogathattam, A keresztapa hozott megoldást. Hogy mondjak hasonlót a kontaktnak, mint amit Mike mondott Fredónak:
– Ha a mamát meglátogatod, tudni akarom egy nappal előre, hogy én ne legyek itt. (When you see our mother, I want to know in advance, so I won’t be there.)
Esetemben persze kissé átfogalmazva.
– Ha meglátogatnak, tudni akarom előre, mikor jönnek, és mikor mennek el, hogy én ne legyek itt.
Három évnek kellett eltelnie, hogy másként bár, de ott folytassam, ahol abbahagytam.
Ki tudja, mit tartogat még a sors.