A Rossz, akitől a legtöbbet lehet tanulni
(XII. évfolyam, 29. fejezet)

   Barátom, Rossz, akitől a legtöbbet tanultam, visszamenőleg is köszönöm, hogy kísérőmül szegődtél.
   Eleinte nem ismertelek. Puszta létezésedre anyukám hívta föl a figyelmemet, amikor addig ugráltam az ágyról, amíg úgy be nem vertem a homlokomat az asztal sarkába, hogy a szemöldökömtől az államig csorgott a vér. Nem tudom, anyukám miféle bátorsággal viselte a további megpróbáltatásokat, mert csupáncsak a fejemen hét sebnek maradt nyoma. Ezek mostanság egyre kivehetőbbek, ugyanis az utóbbi időkben a hajamnak nem méltóztatik tapintatosan takarni az életkoromhoz méltatlan forradásokat.
   Anyukám egyébként is sokat tűrt miattad, kedves Rossz, mert amikor örömmel kirándult volna vasárnaponként velünk, gyerekeivel, miattad kellett a fogaskerekű vasút fölső végállomásától hazatérni velem, tudniillik semmiféle rábeszélés hatására nem voltam hajlandó egyetlen közeli fa tövében sem elvégezni kisdolgomat. (Sejtelmem sincs, Marci fiam kitől örökölhetett hasonló marhaságokat, mindenesetre rendkívül furcsállom a genetika azon sajátosságát, hogy vizelési szokásokat örökít tovább.)
   Neked köszönhetem, hogy tudom, milyen érzés – lopni. Az általános iskola alsó tagozatában erős szálakkal kötődtem a Ferenc térhez – a hatvanas években közterületeken szerveződtek galerik –, és akkori barátaim rábeszélésére egyszer, benned tudatosan sántikálva, slisszantam be egy Tűzoltó utcai élelmiszerboltba. Késő tavasz lehetett, legföljebb kora ősz, mert nyolc-kilencesztendős felsőtestemen egy szál trikó lengedezett, amelyet még a bejárat előtt – rövid? hosszú? – nadrágomba gyűrtem, egyfajta hasi-mellkasi szatyrot képezve a művelettel. Ténferegtem a pultok között (ne feledjük a Kádár-féle jóléti államot), vártam, foglalják le más vásárlók a pénztárost, majd fölülről trikóm alá csúsztattam egy tábla csokoládét, két kezemmel szorítottam, mint akinek hasa fáj, és kirohantam az üzletből, meg se állva a Ferenc térig! Tömtem, tömtem magamba az édességet, és te, Rossz barátom, egy kockányit se fogadtál el a zsákmányból!
   A szüleim ama egyszerű trükkel emeltek ki meghatározó közegemből, hogy a francstadti suliból negyedik osztályról ötödikre átírattak egy belvárosiba. 
   Tudod, kedves Rossz, tényleg tőled tanultam a legtöbbet! Tanulságosabb vagy legfőbb riválisodnál. A Jó sosem villantja föl a „lehet másként is” esélyét: te mindig! A Jót az ember természetes adottságnak tekinti. Vele nem föltétlenül jár ikertestvére, a Jutalom. Jutalmat avval érdemlünk ki, ha átmenetileg tőled szabadulunk meg… Persze arra te vezettél rá, hogy két magad közül mindig a kisebbiket válasszam.
   Igyekszem, de nem mindig sikerül.
   Drága Rossz, köszönöm neked azt a két, sorsdöntő évet, amelyet végső soron tőled kaptam. Ha te nem dumálsz rá, hogy gimnazista koromban ne tanuljak, ne írjak leckét, ellenben annyit lázadjak a tanáraim – meg általában a felnőttek – ellen, amennyi csak beléjük fér, még a végén azonnal fölvettek volna egyetemre! És akkor nem megyek el rögtön dolgozni, és nem nyílnak meg előttem olyan ajtók, amilyenek… Életem egyvágányú lett volna a rám élete végéig büszke anyukám oltalmában, aki nem aggódhatta volna magát agyon, hogy viszem-e egyáltalán valamire az életben.
   Ha meg hagyod, jóságos Rosszam, hogy időben lecövekeljek valamely ígéretes nő mellett? Ha nem húzod közös időnket mindenféle kalandos kísérlettel? Lehet, akkor nem most, hatvanévesen élvezném, hogy a sor végén még mindig akad egy tizenhat évesem, hanem már többszörös nagypapa volnék! Akkor jóval korábban megöregedtem volna.
   Hagytad, hogy a magam bőrén tapasztaljam meg, hogy Rosszal tud rossz lenni, de Rossz nélkül rosszabb! Hagytad, hogy átjárjon a Személyes Megtapasztalás, amit éreztem, amikor negyed század után kisétáltam a Szabadság térről. Engedtél abban a tudatban élni, hogy veled ugyan rossz, de nélküled rosszabb. Elhitetted velem, hogy a Szabadság téren túl nincs élet, de éppen általad tanultam meg, hogy van!
   Évtizedek óta élünk harmonikus diszharmóniánkban, drága barátom. Onnét kezdve, amikor a rolleremet hajtattad velem egyirányú utcák közepén, forgalommal szemben; biciklivel száguldtattál fának, hogy csak az utolsó pillanatban rántsam félre a kormányt; síléccel fekete pályán küldtél le mindennemű gyakorlat nélkül; kocsik gázpedáljait nyomattad tövig autópályák kanyarjaiban! Anyukám mindezekről persze nem tudott (vagy legalábbis úgy tett, mintha nem tudna), bizonyos elvetemültségeimet meg már – úgymond – felső kameraállásból nézte, amelyekhez ha fűzött is kommentárt, azt megfelelő kommunikációs csatornák hiányában én sose hallhattam.
   Addigra persze én jutottam abba az életkorba, amikor az ember a saját gyerekeiért aggódja szét magát.
   Tudom, te nem a Bűn vagy, te nem vonszolsz magaddal ikertestvért – nevezett Büntetést –, sőt tudom, távoli rokonotok, a Gyász se te vagy, vélhetően még maga a minden alól fölmentő Halál sem. Te szürke, közönséges Rossz vagy, semmi különös, csak úgy, a szürke, közönséges hétköznapokból. Se arcod nincs, se tested. „Ding an sich” vagy, ahogy Kant Emánuel mondaná: magánvaló, magadnak való dolog, abszolút és megismerhetetlen. Ennek ellenére én mégis megismertelek, szóval tényleg kösz, hogy vagy. Tényleg sokat tanultam tőled. Én mielőtt nekikeserednél, hogy netán elhagynálak: tanulok még most is.
   Rendkívül gyakorlatias tapasztalatokhoz juttatsz. Az egyik használhatóbb, mint a másik.
   Azért szeretek például rossz verset, rossz regényt olvasni, rossz filmet nézni, mert mindet sokkal tanulságosabbnak mutatod a jó versnél, jó regénynél, jó filmnél. Mondogatom is mindig a tanítványaimnak, hogy hibázzanak bátran! A rosszat észreveszi az ember, a jót nem; előbbi előtt fejet hajt, hogy jesszusom, micsoda szégyen, ezt többé el nem követem, utóbbinak meg sose tapsikol, hogy hálisten, micsoda dicsőség, erre szomjúhozom! Ha egy versben sántít a ritmus, te megütöd a fülünket, ugye? Egy filmjelenetben rossz a világítás, avval belevakítasz a szemünkbe, így van?
   Én vagyok az az olvasó, aki Petőfi ritmusdöccenéseit is javítja. Az a szerkesztő, aki Kosztolányi cikkeiben is talál tökéletesítendőt. Az a tanár, aki megállítja és visszajátssza a filmet, ha észreveszi, tévesztett beállításokat fed el egy-egy vágás. Mondd, barátom: érdemes így élni? Már a szűk családom is a fejemre olvassa, hogy velem nem lehet filmet nézni! És mert az idegeikre megyek, inkább nem is néznek.
   Az iskolában is azt szeretem – egyebek mellett –, hogy végre egy hely, ahol magamra csukhatom az ajtót, és egy osztálynyi diáknak beszélhetek arról, ami lenyűgöz: hogyan lehetne esetleg egy problémát (legyen az időmérték, rím, kameraállás, montázs) hibátlanul megoldani. Szeretem élvezni az élvezhetetlent.
   El kellett telnie néhány évtizednek, hűséges Rosszam, hogy mindenféle önfölmentés nélkül rájöjjek: én magam vagyok te. Hogy rájöjjek, mindig is én voltam, és titokban – e sorokat, remélem, senki se olvassa –, bizakodom, hogy egyszer-egyszer még leszek is.