A szűk család
(XII. évfolyam, 55. fejezet)

   Rákacsintott anyai nagyapánk anyai nagyanyánkra, és azt mondta:
   – Na, Terka, ezt megvesszük!
   Álltak Pest nyolcadik kerületében a Práter utca 13. előtt, közel a nagykörúthoz, balról-jobbról fogták a kislányuk kezét, és mindhárman bámulták a sarokház második emeleti ablakait.
   Mikor lehetett ez? Valamikor az 1920-as években? Később? 1936 és 1939 között anyánk már onnét járt az egy házzal odábbi Zrínyi Ilona Leánylíceumba, az bizonyos.
   Anyai nagyanyánk, Nánássy Teréz – a római katolikus egyház kibocsátotta keresztlevele szerint – Budapesten látta meg ugyan 1899-ben a napvilágot, de a család valamiért Eperjesre költözött, anyánk, Greif Erzsébet, ott született 1921-ben. Azért Greif, mert anyai nagyapánk, Greif Sándor zsidó építési vállalkozó, volt cs. és kir. 12. nehéz tarackososztálybeli tartalékos szakaszvezető, a második osztályú ezüst vitézségi érem és a koronás ezüst vitézségi érdemkereszt birtokosa, akit az 1914-1918. évi világháborúban tizenkét hét harcvonalbeli, tűzmesteri szolgálata a Károly-csapatkereszt viselésére jogosított, leszerelése után, harmincegy évesen a felvidéki vasútállomáson pillantott meg egy alig húszéves lányt. Későbbi nagyanyánkat egy pillanat műve volt meglátni és megszeretni, így aztán anyánk születési helyeként a kisváros neve szerepel a róm. kat. irattárakban.
   Rejtély, miért és hogyan költöztek Pestre. Régi, fejléces papírok árulkodnak arról, hogy lakásuk egyúttal nagyapám cégének székhelyeként is szolgált. Néha jól ment az út- és vasútépítés, néha rosszul. Egyetlen gyermek anyánk egyszer ajándékmentes karácsonyokról, másszor Opel Olympiáról beszélt.
 
   Apánk fölmenői, a családi legendárium szerint, nemzedékek óta ki se tették lábukat az erdélyi Felenyedről, a híres-neves Nagyenyed szomszédságából. Éltek, amiből tudtak. Apánk apja azonban, szakítva a hagyományokkal, a közeli Miriszlóról rabolt magának feleséget; Anna már Felenyeden hozta világra a későbbi ötből első gyerekét, egy fiút, majdani apánkat. A legifjabb Márton, mesélte öregkorában, egy szál klottgatyában töltötte a nyarakat, hol sóval, hol levegővel hintve meg a puliszkát. Aztán a második világháború végén, amikorra a kolozsvári tüdőszanatóriumban kigyógyították a tébécéből, az utolsó lehetséges pillanatban átszökött Magyarországra.
   Ó, fényes szelek! Anyánk – 1944-től Gimes Erzsébet néven – 1945 májusában beiratkozhatott a műegyetemre, ahol találkozott a vasakaratú-vasszorgalmú Varga Mártonnal. Nagy érzelmek dúlhattak közöttük, legalábbis ezt tanúsítják halálukig rejtegetett szerelmes leveleik, de a házasságuk már első gyermekük, a nővérem megszületése után megromlott, ezt anyánk – ugyancsak haláláig rejtegetett – korabeli naplóföljegyzéseiből következtethetjük ki. Én afféle párkapcsolati terápiaként foganhattam.
 
   De addigra a család már a kilencedik kerületi Üllői út 59.-be költözött. A Práter utcai lakást nagyapánkék 1947-ben adták el, hogy másikat vegyenek helyette. Akkor még háztartásbeli anya, cégtulajdonos apa, egyetemista lány élt benne: ott érte őket az államosítás, anyánk emlékezete szerint az új hatalom emberei a falból tépték ki a vezetékeket. Apánk 1952-ben költözött oda, immár férjként (egyéb családi titkokról most tapintatosabb hallgatnunk). Anna nővérem apai nagyanyánk után kapta a nevét 1953-ban, Nagy Imre első, én anyai nagyapánk után lettem Sándor 1956-ban, Imre bácsi második eljövetele előtt.
   Akkortájt hatan laktuk a száznegyven négyzetméteres, négyszobás, személyzetis, összkomfortos öröklakást. Anyai nagyapánkról egyetlen emléket őrzök: ül a gyerekszobában, a cserépkályha melletti karosszékben, én egy hozzám illő méretű, hajlított markolatú sétapálcával bosszantom, ő hirtelen mozdulattal fölpattan, kikapja a kezemből a botot, a térdén kettétöri, és rádobja a tűzre. Nem rossz emlék e maximum tíz másodperces film, ahogyan nincs rossz emlékem nagyapánkról se. Négyéves múltam, amikor meghalt.
   Nagyanyánk évtizeddel élte túl körülrajongott férjét. Délelőttjeimet, délutánjaimat életem Nagyijával töltöttem odahaza, amíg anyánk, apánk dolgozott, nővérem meg már iskolába járt; nyolcéves koromtól Nagyival nyaraltunk Zamárdi felsőn, ahová anyánk tömött cekkerekkel érkezett hétvégékre, valamint évi két hét szabadságára. Apánk jóval ritkábban látogatott meg bennünket, arra hivatkozva, hogy a napsugarak fölolvaszthatják a bejegesedett tébécébacilusokat.
   Apánk apja abban a tudatban halt meg 1970 elején, hogy elsőszülött fia fiával sosem találkozott. Csak fényképről ismerem őt, csak azt tudom róla, hol földmívesnek, hol ácsnak mondta magát, meg azt, hogy arratájt apáról fiúra szállt a reformáció hagyománya. Apai nagyanyánkat a hetvenes években apánk át-áthozta Romániából Magyarországra, hogy néhány hétig jólétben fürödjék, csakhogy a szűkszavú öregasszonyt minden pesti pillanatában honvágy gyötörte. 1982-ben érkező halálhírét apánk is szűkszavúan jelentette be.
   Rendíthetetlen biztonságérzetemet egyébként Nagyi halála rendítette meg tizennégy éves koromban. Miután nem tartotta össze többé a családot – nagyon szerette apánk is –, szüleink avval hozakodtak elő, mit szólnánk ahhoz mi, gyerekek, ha ők elválnának. Engem a fürdőszobából csaltak elő, miután a nővérem beleegyezését már megszerezték: az én ellenállásom hatására próbálták három további éven át helyreállítani a megtépázott renomét, hogy aztán többé meg se kérdezzenek, csak előbb apánk költözzék ki a közös hálószobából, utóbb anyánk adja be a válókeresetet, annak kimondását követően meg apánk elhagyja a lakást, amelynek falai közt több mint húsz esztendőt töltött. Fölmerült, hogy esetleg egyik gyerek az egyikkel, másik a másikkal, de kivitelezhetőbbnek tűnt, ha mi, gyerekek az ősi kastélyban maradunk anyánkkal. Húszéves volt a nővérem, tizenhét én.
   Anyánk, a nővérem és én: maradtunk hármasban. Azon az 1973-as nyáron kiengedtek egy hónapra – egy előre megváltott vonatjeggyel és egy szál nemzetközi diákigazolvánnyal – Nyugat-Európába, hadd csavarogjam ki magam: nem tudom, esélynek szánták-e, hogy oldjam meg egyedül a sorsom, ha arra vágyom.
   Amikor a nővérem férjet hozott a házhoz, megint négyen lettünk; amikor megszületett az unokaöcsém, öten. Aztán a nővérem elvált, még később új férjhez költözött a fiával: akkor kettesben maradtam anyánkkal. Azt hiszem, soha magára nem hagytam volna, még akkor se, amikor már több éjszakát töltöttem akkori nagy szerelmem ágyában, mint a magaméban: addig jártam haza hetente többször is, amíg anyánk meg máslétre nem szenderült.
   Akkor a nővéremmel megállapodtunk, hogy gyerekestől visszaköltözik, elférünk egymás mellett. Nem sokkal később én vittem feleséget a sokat látott falak közé, oda született a lányunk, aztán addigra ingatlantulajdonos apánkkal lakást cseréltünk, hogy utolsó éveit lányával és fiúunokájával élhesse le, mi, formálódó család meg függetlenedhessünk. Miután apánk meghalt, a rá maradt lakást a nővérem eladta.
   Közben apánk három húga közül ketten beköltöztek a városba, a legkisebb meg fölújította a régi házat.
 
   Eleinte örökli az ember a családját.
   Anyánk, apánk odahaza nem mérnök asszony, mérnök úr volt: Anyu volt és Apu volt. Dolgozni jártak hétfő reggeltől szombat délig (1968-tól lehetett, ahol lehetett, minden második szombat szabad, mígnem 1982-től bevezették Magyarországon az ötnapos munkahetet), vagyis mi, a nővérem és én, napközben nagyszüleink gondjaira bízattunk, ameddig éltek.
   Ha nagyapánk négyéves koromban, nagyanyánk tizennégy éves koromban halt meg, nekem kevés jutott belőlük.
   Ha 1970 novemberétől négyesben – anyám, apám, nővérem és én – éltünk az ősi gimesi-vargai kastélyban, szűk három év alatt, apánk elköltözésével bebizonyosodott, hogy mint családtagok, mindannyian megbuktunk.
   Ha a nővérem hol elköltözött, hol vissza, az viszont azt bizonyítja, hogy bajban mégiscsak összetartottunk.
   Ha volt, hogy ketten éltünk anyánkkal az ősi kastélyban – leszámítva azokat a napokat, amikor anyánk egyedül töltötte napjait –, azt mutatja, milyen erős kötődést jelent a közös fedél. Nekem, éljek el sosem hagyott városom bármely pontján, mindörökké szülőföldem a Franzstadt. Címkézzenek bárkinek, bárminek, oda többé sose térjek vissza, franzstadti fiú maradok én már életem végéig.
   Elsőszülöttünk, a lányunk élete első tíz hónapját töltötte az ódon falak között. Akkor költöztünk el, és maradt ott a nővérem az unokaöcsémmel. A nővérem fia még emlékszik az ősi gimesi-vargai kastélyra, a lányunk már nem. A két fiamnak mutogathatom, hol töltötte élete első harminchat évét az apjuk, nem jelent nekik egyebet a hely, csak távoli múltat, ahogyan nekem is azt jelenti a felenyedi faluszél, ahová kisétáltam egyszer az akkor hatvannégy éves apánkkal.
 
   Amikor mi már két gyereknél tartottunk, a nővérem gondolt egyet, és mert ígéretes ajánlatot kapott, eladta a lakást, hogy a pénzből másikat vegyen maguknak.
   Ég áldjon, Budapest IX. kerület, Üllői út 59. II. emelet 1. ajtó.
   Évekkel később közjegyző keresett. Azt mondta, valami malőr történt szerződéskötéskor, utólag ellenőrizve a papírokat a vevő nem a rendnek megfelelően íratta velünk alá a dokumentumokat, így jogilag a lakás továbbra is a mi nevünkön szerepel: hiába bizonyított tény, hogy a vevő kifizette a vételárat, a tulajdonjogot ez nem érinti. Összenéztünk a nővéremmel, aztán tanúk előtt újra aláírtuk a megfelelő papírokat, az új tulajdonos meg nagyot sóhajtva megígérte, hogy egyszer meghív bennünket egy elegáns étterembe.
   A lakással vélhetően sokáig nem történt semmi, néha elsétáltam a ház előtt, kívülről sokáig semmi változás nyomát nem tapasztaltam, mígnem a középső ablakban megjelent egy tábla, miszerint eladó. De még akkor sem történt évekig semmi. Aztán egyszer eltűnt a tábla, az ablakkeretek meg kicserélődtek… Teljesen fölújították volna? A nővérem összefutott egy régi lakóval, tőle tudjuk, hogy a tétlen tulaj időközben becsődölt, bukására ráment teljes ingó és ingatlan vagyona, így lett néhai otthonunknak még újabb tulajdonosa, az teremti immár a legeslegújabb világot.