Afakakecs
(XII. évfolyam, 5. fejezet)

   Nem ismerem a valódi nevét. Ő volt A Fiú, Aki Kicsavart A Kezemből Egy Csíptetőt.
   Lehettem tán harmadikos-negyedikes (az bizonyos, hogy még az általános iskola alsó tagozatát végeztem a Lenhossék utcában, későbbi almamáterembe, a Cukor utcába csak ötödiktől írattak át), amikor elindultam akkori osztálytársamhoz, barátomhoz, Csillag Lacihoz. Praxisomban nem először fordult elő ilyen magányos sétálás (ld. Rousseau-t a 18. században), ráadásul a szüleim – és nagymamám, akivel egy fedél alatt éltünk, amíg meg nem halt – nyugodt szívvel elengedhettek: egyrészt akkortájt (a múlt század hatvanas éveinek közepén) jóval kevesebb veszély leselkedett a gyerekekre, másrészt az Üllői út 59.-től mindösszesen a háztömb háta mögé kellett menni. Elkutyagoltam jobbra háromháznyit, a sarkon befordultam, végighaladtam a Berzenczey utcán a Tűzoltó utcáig, ott, az ottani sarkon körülnézve (akkortájt egy, lett légyen akár kétirányú is, ferencvárosi mellékutca macskakövein jó, ha ötpercenként elzötykölődött egy személy- vagy teherautó) átmentem a túloldalra, ahol, kimerítő gyaloglás után, az első kapuig kellett elvergődnöm.

   Abban a házban laktak Csillag Laciék.

   Akkoriban nem kellett egy gyereknek hazatelefonálnia, hogy megérkezett vendéglátójához (a háztartások zömébe a vezetékes telefon kábelét se húzták még be, nemhogy legfuturisztikusabb álmaiban mobiltelóról álmodozzék bárki).
   Átléptem a ház küszöbét, amikor a lépcsőház félhomályában valaki rám kiáltott:
   – Mi van a kezedben?
   Mitől ijedtem volna meg? Bizalommal viseltettünk egymás iránt, ráadásul francstatti fiú voltam, aki ősztől tavaszig sok-sok erőnléti edzéssel készült focikapusnak a Fradi úttörőcsapatában, nyaranta meg dzsúdófogásokat tanult a balatoni telekszomszédék nagyfiától (a hét esztendővel idősebb Dóditól, aki az utóbbi évtizedekben szívesebben nyaraltatja magas vérnyomását a hegyekben). És erős szálakkal kötődtem a közeli Ferenc térhez, ahol az idő tájt egy ott regnáló galeri védelmét élveztem (amely belőlem kezdte kinevelni a kiskölyköt, aki leköpi a járókelők cipőjét, mire a lábbeli tulajdonosának felháborodását kezelendő a többiek tettetett „bántottadazöcsémet” kiáltásokkal gyanútlanokat vegzálhattak).
   – Ez – mutattam föl a bigyót, amelyet addig a markomban szorongattam. Nem tudom, miért őrizgettem: otthonról zabrálhattam volna? Menetközben csippentettem föl a járdáról? Arra viszont hajszálpontosan emlékszem: kicsi, talán négy-ötcentis, hosszúkás, karcsú tárgy volt. Tollvégen a klipsz, amellyel az ember a ruhájára, a táskájába akaszthatja tollát, ceruzáját. Azt az önmagában haszontalan kis vackot forgattam az ujjaim között, de mert ezüstösen-krómosan csillogott, Afakakecs – mert ő volt a rejtekből támadó – megkívánhatta.
   Ha én harmadikos-negyedikes, hát ő hatodikos-hetedikes lehetett. Nálam fejjel magasabb, testben erősebb kamasz: nem kétséges, az erőfölény az ő javára szolgált.
   – Add ide – közölte ellentmondást nem tűrően (kb. fél évszázaddal ezelőtt), ám én ellenállhattam a fölszólításnak. Talán hátrálhattam egy lépést, esetleg a kezemet védekezően magam elé tarthattam, netán ökölbe is szoríthattam, hogy jelezzem, ami az enyém, az az enyém, ám Afakakecs bal kezével hirtelen megmarkolta a jobb csuklómat, a jobbal a kézfejemet, egyetlen célirányos mozdulattal kicsavarta a kezemből a csíptetőt, majd – se szó, se beszéd – zsákmányostól faképnél hagyott.
   Ott álltam Csillag Laciék többemeletes házának kapujában, és sejtelmem se volt arról, hogy fél évszázaddal később egy Lájv című internetes sorozat tizenkettedik évfolyamának ötödik fejezeteként el is mesélem.

   Látom-e Afakakecset magam előtt?

   Látom-e oly tisztán, ahogyan a csíptetőt látom?
   Nem.
   Rémlik, ahogy alulról bámulom a tüskésre nyírt hajat, a kópéarcot, amelyen mintha vad vigyor ült volna, gonosz gúnnyal a szájszögletben. Ha az elévülhetetlen bűncselekményt most vizsgálnák ki, és most tennék elém, áldozat elé a tettes akkori képét, bizonyára nem ismerném föl.
   A csíptetőre viszont élesen emlékszem. Utólag még arra is, hogy vélhetően egy verzatilceruza – Made in Czechoslovakia – elhagyott része lehetett (2000-ben, Prágába járván,nagy mennyiségű „KOOH-I-NOOR/Versatil” terméket szereztem be a Vencel térhez közeli szakboltban; egy kisebb méretű, zöldre festett, 5228-as típusút azóta hordok magamnál állandóan).
   És élesen emlékszem a mandzsettámra. Talán iskolai ünnepély után lehettünk, hazamenve nem vettem le a hosszú ujjú, fehér inget, mert ma is – mint sosem fakuló fénykép – előttem Afakakecs tenyerének maszatja, ahogy rákenődött a ruhára. Nem az fájt, ami fájhatott volna – hogy kicsavarták a kezemet –; nem az, hogy megszabadítottak az értékes bigyótól: az fájt, hogy koszos lett az ingujjam.
   Azóta óvakodom a piszkos mandzsettáktól.

   Epilógus.

   Ötödikre a szüleim átírattak a belvárosi Apáczaiba, mert gyanakodni kezdtek, hogy a Középső-Ferencvárosban… elzüllök. (Korábban – négy évig – gyalogoltam az iskolámig: Üllői út, Thaly Kálmán utca, Vendel utca, Lenhossék utca, majd nyolc évig villamossal a Kálvin térig, trolival az Egyetem térig, végül rövid séta a Cukor utcai főkapuig.)
   Évekig nem csatangoltam se a Lenhossék utca, se a Ferenc tér környékén. A Berzenczey utcával, a Tűzoltó utcával, Csillag Lacival megszakadt mindennemű kapcsolatom, ahogyan más, korai barátaimmal is: Kis Lacival ugyancsak a Berzenczey utcából, Pap Sanyival az Üllői út 65-67.-ből, Horváth Zolival az Üllői út 53/a.-ból… Bali Mártával, életem negyedik halálos szerelmével se találkoztam soha-soha többé, pedig hányszor lestem a házukkal szembeni trafik kirakatának üvegéből, hátha éppen kilép a kapun… (A földszintes épületet – a ferencvárosi tömbrehabilitáció jegyében – lebontották, bár az üres telekre újat egyelőre nem építettek.)
   Már felsőgimnazistaként, serdülőválogatott kosárlabdázóként vetődtem el arra a környékre. Elszármazott földiként.
   És akkor, a Berzenczey utca és a Tűzoltó utca kereszteződésében (a macskaköveken már félpercenként berregett el egy-egy autó), szembejött velem Afakakecs. Egyértelműen ráismertem (akkor még): ő volt, összetéveszthetetlenül ő. Nem sokat nőtt, nem sokat erősödött: a haja ugyanúgy tüsire nyírva, mint régen, a képe ugyanúgy kópés, a vigyor, a gúnyba hajló szájszöglet se maradt el. Nem sejtette, ki vagyok: miért emlékezett volna arra, hogy évekkel korábban ettől a sráctól vett el erőszakkal egy bigyót, amit a következő utcasarkon talán el is hajított?
   Megállíthattam volna. Falhoz szögezhettem volna, fülébe sziszeghettem volna, mit tett. Bosszút állhattam volna, hiszen már én voltam a magasabb, a vállasabb: az erősebb.
   Elmentünk egymás mellett. Vissza se néztem.
   A méltóságra Afakakecs tanított meg.