Ági néni
(XII. évfolyam, 10. fejezet)

   1966-ban egy történelem-latin szakos tanárt bíztak meg az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlóiskola frissen verbuválódó 5.c osztályának osztályfőnöki teendőivel.
   Gábor Istvánné lett az ofőm.
   Egyikünk se gyanította, hogy – a tizenkét évfolyamos iskolában – nyolcadik után a német-francia tagozatosokat viszi tovább, és mivel ide soroltatok be, további négy évre elnyerjük egymást.
 
   Kezdetben szeretett. Ötödiktől nyolcadikig jobb kezeként serénykedtetett: a fiúk őrsének vezetőjeként. Egyetlen konfliktusunkra emlékszem azokból az időkből, talán hetedikből: őrsgyűlésen a tagság megbeszélte, hogy addigi nevünk túlhaladott, ideje méltóbbra cserélni. Hosszas vita, szavankénti szavazás után megszületett a döntés, amelyről a legközelebbi osztályfőnöki órán az őrsvezető személyesen volt hivatva tájékoztatni Ági nénit.
   – Bejelentjük – mondtam –, hogy mostantól a mi őrsünk neve nem Fekete Párduc!
   – Hanem? – mosolygott érdeklődve a megszólított.
   – A nevünk mostantól: Klub a vagány múmiákhoz!
   Arcára fagyott a mosoly a csehszlovákiai események őszén, a pesti belvárosban. Nem emlékszem, hogyan érte el: parancsszóval, netán meggyőzéssel, csak arra, hogy a hátralévő időben kompromisszumos megoldásként Amazonas őrs néven tartottuk be az úttörők tizenkét pontját. 
   Gimnazisták lettünk, és onnantól érezhetően nem szeretett: sejtelmem se volt, miért romlott meg a kapcsolatunk (megjegyzem, teljességgel hidegen hagyott a probléma, amelyet ráadásul nem is érzékeltem problémaként). Fontos kérdésekben akkoriban döntő szava volt egy osztályfőnöknek: annak rendje s módja szerint például mindannyian jelentkeztünk a KISZ-be. Utólag jellemző, hogy az osztály KISZ-titkára már eleve L. Gabi lett, egy új srác, aki csak akkor érkezett közénk – mellékesen azonnal barátunkká fogadtuk, legyen ő a KISZ-titkár, na, bumm –, és bár mindenkit fölvettek, H. Gabit és engem valamiért nem. Azt éreztük, Ági néni – a döntő szó kinyilvánítója – ki akar bennünket zárni a jóból. (Hosszadalmas manőverezés után végül harmadikban lettünk tagok.) Mondom, sejtelmem se volt, miért tett nekem keresztbe.
   Elsőben, harmadikban és negyedikben – ma: kilencedik, tizenegyedik, tizenkettedik – osztályműsorokat hoztunk össze (a magunk között „körképeknek” nevezett produkciók forgatókönyveit L. Gabi írta, és mindenki kapott bennük kisebb-nagyobb szerepet a rendezőtől, azaz tőlem). Először a párizsi kommünről, aztán az avantgárdról, végül az antifasizmusról. Évről évre lelkesen eljártunk az osztálykirándulásokra (közülük is kiemelkedett utolsó évünk elején a miskolci-miskolctapolcai), hordtuk be a papírt, ha éppen azt gyűjtött a kollektíva, és amikor eljött az ideje, szolidarítottunk a diktátorok megdöntötte chilei demokráciával. Tettük dolgunkat. Szerettük egymást, szerettük az osztályt, tulajdonképpen még a tanárainkat is, a sulit is szerettük: szövődtek barátságok, szerelmek. Mit számított, hogy egyikünknek-másikunknak hűvös a viszonya az ofővel?
   Az érettségi előtti hónapokban nyíltan szembeszálltam vele, minek következtében a helyzet enyhén szólva elnehezedett. Pechemre hetekig ágynak is dőltem, és amikor Széplaki főorvos úr megint engedett iskolába – a barátaim közé –, Ági néni minden órán feleltetett. Pontosabban… feleltetett volna, ha én… szóra méltattam volna. Azt hiszem, némaságommal csupán imponálni akartam a többieknek, semmi egyéb magyarázatot nem találok akkori viselkedésemre. Mindenesetre meg akart buktatni történelemből, nem akart érettségire engedni, úgy kellett anyámnak kikönyörögnie az igazgatótól, hogy tegyen valamit az érdekemben.
   Végül érettségizhettem. A banketten odajött hozzám Fazekas Mihály – az igazgató –, emelte poharát az egészségemre, és annyit mondott:
   – Nem kell mindig fejjel menni a falnak, fiam.
   A tízéves érettségi találkozónkra természetesen elhívtuk Ági nénit, de különösebben nem foglalkoztam vele. Egy Márvány utcai étteremben jöttünk össze, igyekeztünk gyorsan megszabadulni minden sallangtól, aztán az osztály többsége elindult az Alkotás utcától a Moszkva téren át a Mártírok útjára: arra sem emlékszem, végül egy kocsmában kötöttünk-e ki vagy Horváth Katóék lakásán, csak arra, hogy a néhai Május 1. mozi magasságában tapostam el életem utolsó cigarettáját 1984. május 19-ről 20-ra virradóan. Bizonyos fokig az Apáczainak, közvetve Ági néninek köszönhetem, hogy milyen régen nem gyújtottam rá. (Ági néni egyébként láncdohányos volt: az iskolafolyosón, becsöngetéskor szívott egy utolsó slukkot, aztán a cipőtalpán elmorzsolta a parazsat, a csikket meg a szemetesbe pottyantotta. Más idők járták.)
 
   Ha a tízéves érettségi találkozó nem is hagyott mély nyomokat bennem, hát a húszéves igen. Mi, negyvenhez közeledő középnemzedék a szélrózsa minden irányából gyűltünk egybe, ő a még aktív tanárként ugyanabból az iskolából (amelynek a főbejárata időközben átkerült a Cukor utcából a Papnöveldébe) érkezett. Azon az estén odalépett hozzám.
   – Nem is tudod, hányszor jutottál az elmúlt húsz évben az eszembe – kezdte. – Hogy mindent, amit ellened elkövettem, visszakaptam a saját fiamtól… Ugyanolyan lázadó, mint te.
   Felnőtt a felnőttnek azon az estén mondta el, amit egykor elhallgatott. Kibeszéltük a hajdani féligazságokat. Tanultunk megbocsátani.
   Különös – vagy talán mégsem – véletlen, hogy addigra ismertem a fiát. Nálam hat-nyolc évvel fiatalabbként rendezett a rádióban, maszekolt a tévében. Rokonszenveztünk egymással.
   Húsz évig gyakorlatilag a lábamat nem tettem be néhai iskolámba. Húsz év után elmentem, hogy megnézzem, ugyanott van-e még az érettségi tablónk, ahová elkészülte után fölszögezték.
 
   A harmincéves érettségi találkozón – akarva-akaratlanul – leltár készült. Ők, tanárok egyre fogyatkozva, mi, diákok őszülve, pocakosodva bár, de két halottunk kivételével még mind együtt. Idősebbként, mint amikor Ági néni először mért végig bennünket kötelező sötétkék köpenyünkben.
   A harmincéves érettségi találkozó? Már nélküle.
   Két évvel korábban halt meg.
   L. Gabival számoltunk be a többieknek a temetéséről. Történt ugyanis, hogy mindketten, egymástól függetlenül, fölfedeztük a halálhírt a napilapokban, és anélkül, hogy összebeszéltünk volna, kimentünk a Farkasréti temetőbe. Fene tudja, miért éreztük, hogy ott a helyünk. Az érettségi találkozó utáni évben meg, amikor félévszázados fönnállását ünnepelte alma materünk, közösen írtunk cikket néhai osztályfőnökünkről a jubileumi évkönyvbe.
   Huszonegy évvel a második világháború, tízzel ötvenhat után még csak a harmincas évei derekán járt Ági néni! Egy nő a század középső harmadából. Miért kellett volna értenünk bármit förtelmes félelmeiből? Harmincöt körül lehetett, mint utólag utánaszámoltunk, három-négyéves gyerekkel. A férje, gyermeke apja egykori szovjet partizán, akkortájt elismert kulturális újságíró. Hatodikban ránk omlott az új gazdasági mechanizmus itthon, megcsapott a diáklázadások szele Párizsból. Érettségire begyűrűzött Kelet-Közép-Európába az olajválság.
   Mi voltunk neki a második lépcsős beatnemzedék, amely az iskolaéveit jólfésülten kezdte, nyolcadikosként a füle mögé simította hosszúra növesztett hajfürtjeit, az érettségi tablóról pedig polgárpukkasztónak remélt külsővel vigyorgott.
   Ő, nekünk? Oly korban próbált felnőttet faragni belőlünk, amely az ő hithű generációját cöcögve megválaszolható kérdésekkel szembesítette. Hogy kiváló szaktanárként, azt senki nem vitatja, ennek ellenére kétségek közt hányódó nevelőként bizonytalankodott velünk azokban az években, amikor napnál vált világosabbá, hogy az oktatás úgy van világválságban, ahogy. Egyszer, egy félig osztályfőnöki, félig történelemórán elmondatta velünk szüleink felszabadulási élményeit. Cikket írt családi legendáinkból egy pedagógiai szakfolyóiratba. Visszanézve: honnan gyaníthatta, valójában kinek milyen hátországát rombolta, építette 1944-45?
   Mi, neki? Sokra hivatottnak tartottuk magunkat, és meg voltunk győződve minden, bennünket érő kritika jogtalanságáról. Hányszor mondta nekünk:
   – Ez nem stílus, fiam!
   Még hogy a miénk ne volna stílus? Hát a tiétek, hogy gebednétek bele, ahogy vagytok? (Bele is gebedtek, tisztelet a kivételnek.)
   Ő, nekünk? Ki vette akkor észre, hogy az ofő, a hol igazságos, hol igazságtalan, mégiscsak valamiféle normát mutatott föl, lehetett az értékes, lehetett értéktelen, de örökre viszonyítási pontot? Mi, neki? Jöttek még osztályai utánunk. Számítottunk azért neki valamit, a rohadt, rohadt, rohadt életbe?
   Látjátok, feleim, itt ülök, és a tizenéve halott ofőmről írok.
   Van egy húszéves telefonszámom a fiához, Gábor Lacihoz. Kérdeznék tőle egyet s mást, de egy hang a lehető leglélektelenebbül közli velem, hogy:
   – ahívószámnemelérhetőahívószámnemelérhe---…