Aranka néni
(XII. évfolyam, 31. fejezet)

   Jelen

   Hatvanadik születésnapomon, 2016. február 9-én elvillamosoztam a rákoskeresztúri temetőig. Az ötvenediket is avval ünnepeltem, hogy virágot vittem a szüleim sírjára, de most annyira esett, minek következtében akkora volt a sár, hogy csak a kapuból integettem nekik. A szakadó esőben mindenesetre elkutyagoltam a temetkezési irodáig, hogy legalább azt bejelentsem, legutoljára nem találtam néhai keresztanyám sírját, pedig kamaszkorom óta járok hozzá. Azonnal ellenőrizték, szerepel-e a nyilvántartásban, kérdezték, kocsival vagyok-e, mondtam, tömegközlekedéssel, kár, mondták, de sebaj, kiküldik az emberüket biciklivel, nézzen körül a parcellában. No, kérdeztem, hány biciklijük van. Hát az bizony csak egy, mosolyogtak, de várjak nyugodtan tető alatt, a mobiltelefonok korában élünk, maximum húsz perc múlva visszaszól az ellenőr. Hát már tíz perc múlva kaptuk a hírt, hogy megvan a sír, csak teljesen benőtte a borostyán.
   Mikor járhattam nála? Neki is viszek mindig egy szál fehér szegfűt, ahogyan a szüleimnek, igaz, többnyire kocsival, mert gyalog fél órát kéne kutyagolnom a főbejárattól, de onnét a temető legeldugottabb sarkába, Fazekas Gyuri bácsihoz (ld. Lájv Bridzs 1. – a szerk. megj.) a 301-es parcellába gyalog újabb háromnegyed óra eljutnom… Nem tettem volna tiszteletemet Aranka néninél egy-két éve, hogy nem tűnt föl a falánk növényzet? Pedig temetőjáráskor metszőollót is szoktam vinni, hogy a családi sír (két anyai nagyszülő, két szülő) környékét is megtisztogathassam.
   Aranka néniék sírfölirata mindig elbűvöl. Kiss Jenőné Márton Aranka (1971-ben távozott az élők sorából) múlhatatlan szerelméről Kiss Jenő (aki meghalt 1948-ban) iránt e szavak tanúskodnak:
   – A boldog viszontlátásig! Arankád.
   Valahogy így. Ki-kivisz a tisztesség hozzá.
   Annyira kivisz, hogy tizenöt éve még a sírját is megváltottam! Befizettem egy jelentősebb összeget, hogy még huszonöt évig hagyják békében nyugodni. 2021-ben jár le a „bérlet”, tervezem, hogy újabb negyed századra befizetem előre, utánam meg már fölvont vállal, széttárt karral felejtsék el a gyerekeim. Úgy lesz az jól. Kell majd a hely másnak.

   Időutazás

   Nagyanyámat (elhunyt 1970-ben) még eltemette, pedig nyilván maga is gyöngélkedett már. Tizennégy-tizenöt éves koromban dehogy törődtem én öregasszonyok egészségi állapotával! Kora ifjúságomban az egész Aranka néniből egyedül az érdekelt, hogy megérkezésekor mindig hozott két minyont: egyet a nővéremnek, egyet nekem (és a nővérem olykor-olykor nekem adta az övét). Nem Aranka nénit szerettem tehát, hanem a minyonjait, de azokat nagyon. Édességgel engem mindig le lehetett venni a lábamról.
   Meg, ha már ajándék: minden karácsonyát, szentestéjét nálunk töltötte. És az ő Jézuskája is hozott mindig ajándékot, mindig könyvet, a nővéremnek romantikus lányregényt, nekem évről évre Verne valamely kalandos történetét, jellegzetes betűivel mindig beírta a harmadik oldalra, hogy „X év karácsonyán szeretettel Aranka nénitől”. Megvannak ma is, pedig az Aranka néni-féle betűtengeren már a nővérem gyereke áthajózott, sőt az én gyerekeim is csónakázgattak.

   Vissza

   Próbálom összeszedni, ki is lehetett az én keresztanyám, Aranka néni, a minyonok és a könyvek nagy barátja. Sejtelmem sincs, hogyan került egyáltalán a családba. Rokon nem volt. Anyai nagyszüleim révén? De néhai férjét, Jenőt soha senki nem emlegette! (Csak amikor keresztanyám arról győzködött, hogy a keresztvízzel néhai férje után a jenőséget is rám csöpögtették. Anyai nagyapám után volnék Sándor, apám után Márton, keresztanyám férje után meg ezek szerint még Jenő is.) Saját révén választott bennünket családjául, önjelöltként? De hogy s mint? És miért éppen ő lett a keresztanyám? Ott, akkor, 1956, mondjuk, nyarán, amikor a neve(i)met bevezették a Kálvin téri templom nagykönyvébe, nyilván megfontolt döntést hoztak… Konkrétan, hogy az egyedülálló, pesti asszony legyen a keresztanyám, és az ugyancsak egyedülálló, kassai férfiú, nagyanyám öccse a keresztapám. Ha nagyanyám katolikus volt, annak kellett lennie az öccsének is. Hogy van ez? A szüleim megállapodtak, hogy mindkét gyerek az apai vallást vigye tovább, ezért vagyunk nővéremmel mindketten reformátusok…? Rejtély.

   Megint múltban

   Ültünk a gyerekszoba asztala körül, még véletlenül se nyitotta ránk senki az ajtót, azon túl is lábujjhegyen jártak, akkora tapintat oltalmában, és zsoltárokat énekeltünk egy református zsoltároskönyvből. (Amit, megjegyzem, szintén őrzök még.) Erre emlékszem. Nyilván Aranka néni fűzött hozzájuk megjegyzéseket, nyilván mesélt bibliai történeteket… A hitéleten kívül egyébről tán sose beszéltünk. Alapjáraton mindig a felnőttekhez jött, elsősorban nagyanyámhoz hetente egyszer, hétköznap délután. Miről beszélhettek? Katolicizmusról, protestantizmusról? De az én időmben akár már az özvegység előnyeiről és hátrányairól, hiszen ha Aranka néni 1948-ban, nagyanyám tucat évvel később vesztette el a férjét…

   Megint jelenben

   Manapság természetes, hogy fiatal hölgyek festik a hajukat. De a hatvanas évek még más divatot diktáltak… A művelet joga – kivétel erősíti a szabályt – csak az őszülő hölgyeket illette. Aranka néni mindig hófehér hajjal csöngetett be hozzánk, kivéve azt az egyetlen alkalmat, amikor… világoskékkel. A mai diáklányok semmit nem értenének akkori megrökönyödésünkből. Ő szégyellte a kinézetét, mi pukkadoztunk a nevetéstől, pedig mindössze annyi történt, hogy a fodrász valamit elrontott a hajfesték-kutyuláskor.

   Megint ugrás a múltba

   Mondom, mindig hófehér volt a haja. És mindig gondosan ondolálva jelent meg a nyilvánosság előtt. Most ugrik be: állítólag minden napját fodrásznál kezdte! Picike volt, tán százötven centi, madárcsontú, kissé görnyedt, szemüveges, ráncos arcú öreg néni. Akinek a haja lehetett a legféltettebb kincse. De naponta fodrász? Ezt csak úriasszonyok engedhették meg maguknak a hatvanas években, ha léteztek egyáltalán Magyarországon akkoriban úrinők! A mindennapos fodrász nagypolgári allűr. Még hogy az én Aranka nénim: hát ilyet…! Szeretett Jenőkéjét mintha MÁV-főtisztviselőként emlegette volna. Főtisztviselő a Magyar Államvasutaknál a két világháború között meg a második után néhány évig? Az bizony úrnak számított, minden kétséget kizáróan úrnak! A felesége meg…? Úrinő, aki nyilván nem dolgozik, ellenben minden napot fodrásszal indít! Hogy Horthy alatt így ment, az belátható. De Rákosi alatt is, a korai Kádár alatt is, háttér nélkül, özvegyi nyugdíjból?
   Vasutas meg hol lakott volna másutt, mint vasút közelében? Ők a Keleti pályaudvar oldalában, a Verseny utcában. Csakhogy a félreeső mellékutca, hogy az utazók teljes körű szolgáltatásban részesülhessenek, valaha híres volt piros lámpás házairól. Aranka néni személyesen ismerte a környék összes… dolgozó nőjét. És minden dolgozó nő előre köszönt neki:
   – Kezét csókoljuk, nagyságos asszony!
   – Szervusztok, kislányok – szólt vissza nekik Aranka néni százötven centiről.
   Mindig Aranka néni jött hozzánk, mi egyetlenegyszer mentünk el hozzá. Anyánk a macskaköveken bandukolva ecsetelte előttünk, nehéz munka ám az, amivel azok a hölgyek keresik a kenyerüket, de a látszat ellenére többnyire jólelkűek, akik megadják a tiszteletet annak, aki kiérdemli. Nem tudom, anyám honnét szerezte az értesüléseit, de azt is tőle tudom, hogy az említett nők segítettek cipelni Aranka néni szatyrát, kiváltották meg fölvitték a gyógyszerét. Ilyeneket mesélt anyám.

   Elmélkedés jelen időben

   Gondolkodom ezen… az ősi mesterségen. Pontosabban azon: mit gondolhatott róla Aranka néni, a református polgárné? Gyereke nem volt, a férjét viszonylag fiatalon eltemette, máshoz soha nem ment, erkölcsei a magaslatokban, minden nap beült a fodrászhoz, hetente egyszer meglátogatott minket. Verseny utca, Rákóczi út, nagykörút, Üllői út, aztán vissza. A Verseny utcában meg két vendég közt kézcsók a nagyságos asszonynak.

   Még egyszer vissza

   Mintha lett volna egy kiskunfélegyházi rokona, a Kati! Kiskunfélegyháza… Nem ott született nagyapám…? Csak nem?
   Meg még valami. Egyszer ránk csukták a gyerekszoba ajtaját. Határozott mozdulattal csukták, amikor anyám, nagyanyám, Aranka néni mellett még egy-két ismeretlen felnőtt vendégeskedett éppen nálunk. Mi persze fölfokozott kíváncsisággal leselkedtünk a kulcslyukon át, és láttuk, ahogy érthetetlen szöveget mormolva, föltartott kézzel, lehajtott fejjel, libasorban lépegetnek szobáról szobára.
   Miután anyám meghalt (1989), egy eldugott szekrény tetején eldugott bőröndöt találtam, abban eldugott papírokat: csupa lejegyzett beszélgetést a másvilággal. Csupa transzcendencia, okkultizmus, ezotéria.
   Honnan jöttél, hová mentél, keresztanyám?