Az Arday és a Zsidegh
(XII. évfolyam, 19. fejezet)

   Két edző. Ha mi, csapat, találkozunk, valahogy mindig szóba jönnek. Ha nem személyesen ők, hát valami a lélektáji hagyatékukból. Azt mondjuk, Füred: viccmesélésre gondolunk terepfutás közben. Azt mondjuk, sportcsarnok, arra gondolunk, hogy majdnem elpáholtuk a verhetetlen KSI-t.
   Ők ketten a mi fejünkben – egyek. Nem párhuzamosként azonos idősíkban: egymás után a lineáris időben.

   Előbb Laci bácsi.

   Az Ardayt eredendően tesitanárunknak kaptuk ötödikben. A csupa izom férfiú – nem minden célzatosság nélkül – már együttmunkálkodásunk legeslegelején megemlítette, hogy másodállásban kosárlabdázóknak tart edzéseket. Vagy… nem a legelején? Csak miután szüleim átírattak a Lenhossék utcából a Cukor utcába, és amúgy november táján anyám, miközben körbeismerkedte a tanáraimat, megemlítette a testnevelőnek, hogy a fiú mellékesen focizik a Fradi kölyökben, arra kezdte szívni a fogát az Arday, hogy hűha, ez baj, mert az Apáczaiban minden tanév elején kérvényezni kell a tanintézmény hozzájárulását a diák iskolán kívül sportolásához? Akkor említette volna anyámnak, hogy minek a foci a város peremén, amikor a suliban itt a kosárlabda?
   Néhány hónap eltérés ilyen távlatból semmiség. A kosárlabda nagy szerelem lett, az Arday nagy mágus. Mi lettünk a Budapesti Petőfi Sportklub gyerekcsapata. Edzések a suli parkettás tornatermében, néha-néha a Fővárosi Tanács aszfaltos udvarán.
   Közös életünk első fordulópontjának azt számítjuk, amikor az Arday leültetett minket a tornaterem szélén a kispadra.
   – Helyzet van… A Petőfi egyesül a VTSK-val, és a két csapat nászából új egyesület születik, a Budapest Sportegyesület, azaz a BSE.
   Odaszegődik ifjúsági edzőnek, jelentette be. Nekünk meg döntenünk kell, mihez kezdünk magunkkal. Ráadásul e percben nyilatkozzunk, nézett biztatóan a szemünkbe.
   Nem volt kérdés: követtük volna a világ végére! Hipnotizált bennünket. A kosárlabda szilárdította meg egy életre a barátságunkat Andristól Bözséig, Gábortól Gyusziig, Macitól Tibuig (hogy másokat, akikkel nem egy osztályba jártunk, nem egy padsorban ültünk, nem egy úttörőőrshöz tartoztunk, „mindössze” egy csapatban játszottunk, ne is említsek).
   A második fordulópont: még egyszer leültetett minket, mondván, megint helyzet van, megint döntenünk kell. Hogy állásajánlatot kapott, hagyja el a BSE-t, és gründolja össze a MAFC ifjúsági csapatát, mert mostantól minden NB1-es csapatnak kölyökcsapatot kell szerveznie, hogy garantálódjék az utánpótlás. Csapat viszont pillanatnyilag nincs, pillantott ránk sokatmondóan, csak edző…
   Ó, a Műegyetemi Atlétikai és Football Club! Ó, a legendás Honvéd–MAFC meccsek! Ó, Kangyal Öcsi és Gabányi! Ó, Oszi és Mesztic (Salgó András és Ujhelyi Gábor – a szerk. megj.)! Ó, erekben csörgedező, piros-fekete vér! Még hogy mi? A patinás MAFC-ban? Mindennemű mérlegelést mellőzve tettük át a székhelyünket a Kinizsi utcai oroszlánbarlangba.
   Hogy milyen embernek láttuk az Ardayt?
   Egyrészt barátságosnak. Kedvesnek. Amilyen látványosan kidugta a hátsóját, hogy megértesse velünk, a focihoz képest kosárlabdában mikor van a laszti „bent”, mikor „kint”…!
   Másrészt, ha kellett, barátságtalanul gorombának. A nálunk három évvel idősebb Vass Laci egyszer a saját gyűrűjük alól pumpálta a labdát az ellenfél palánkjáig anélkül, hogy passzolt volna. Ráadásul csak jobb kézzel, mert a balja teljesen suta volt. Az Arday leállította az edzést, és azt ordította, hogy ha valaki nem tud labdát vezetni, viszont nem is adja tovább, az dugja a fölösleges karját a s***ébe…!
   A legváratlanabb pillanatban – semmi leültetés – közölte velünk, hogy távozik az egyesülettől, mi több, fölhagy az egész kosárlabdaélettel. Bennünket viszont a legmegfelelőbb ember gondjaira bíz, jegyezte még meg, és vette a kalapját, és távozott.
   A pálya szélén már ott ácsorgott a Zsidegh.
   Az Arday ez alkalommal gondolkodási időt se adott.

   Utóbb Miklós.

   Kiváló edzőnek kellett lennie, mert bevitt minket az országos ifjúsági kupa hatos döntőjébe! A budapesti nagy utánpótlásképzők (KSI, XI. ker. SI) mellett a jelentős vidéki fellegvárak (Baja, Körmend, Miskolc) csapataival mértük össze erőnket. A Zsidegh tett az ország ötödik legjobb csapatává minket! Kik voltunk? Korántsem mindenfelől kiválogatott, kitenyésztett srácok, csupán egy – sporton kívüli szempontok szerint – összeverbuvált osztály egyetlen padsorából érkező, lelkes kölykök. Tűzbe mentünk egymásért, ő meg hozott anyagból szabott-varrt ránk tűzálló ruhát.
   Mégis inkább: pszichologizáló pedagógusnak volt nagyszerű. Nyelvünkön értő, fiatal ember – évtizeddel ha idősebb nálunk –, laza, lezser; hórihorgas, mégis görnyedt, vállig érő hajú importhippi. (Megjegyzem, többnyire ugyanabban az acélkék öltönyben, hogy tartalom és forma közt kellő legyen a kontraszt.) Ha vonattal utaztunk meccsre, a kupé ablakából lestük, nehogy magunkban eresszen bennünket ismeretlen tájakra, ő meg persze az utolsó pillanatban futott be. Lenyűgözött minket a színpadias belépőivel.
   Vagy inkább a spájzolós nevelési módszere? Hogy sosem dicsért, ellenben minden mellényúlásunkra fölhívta a figyelmünket? Tőle tanultam, hogy tanítványaimat arra buzdítsam: elegendő, ha kiszűrik a hibáikat, s marad a vegytiszta jó. Ilyen tanártól, ilyen edzőtől szökőévente kiérdemelni egy elismerő szemhunyorítást? Nagyobb siker, mint amennyit összeharácsol valaki az olyantól, aki állandóan a jót erősíti bennünk! (Évekig követtem a mintát, mígnem megpróbálkoztam a fordított recepttel. És arra jutottam, a Zsidegh-féle teória a saját személyére szabatott: én is kísérletezzem bátran a magaméval.)
   Egyetlen, utólag elgondolkodtató történetben éreztem némi maszatot: vidéken játszottunk, a helyi csapatban rengetegszer elfutott egy alacsony, vékonydongájú, ám rendkívül fürge srác. Nem figyeltünk rá, szórta a pontokat. Edzőnk dühöngött, csapkodott, végül a pálya széléről beordította, csak úgy zengett a csarnok, hogy miért engedjük szabadon garázdálkodni azt az auschwitzi maradékot…! Nem emlékszem, hogy előítéletei lettek volna, hogy bárkiben érzelmeket akart volna fölkarcolni. Nyilván ez a metafora fejezte ki legplasztikusabban a véleményét az ellenfél játékosáról… Nyilván azt akarta mondani, hogy a mi fizikumunkhoz képest tényleg indokolatlan, hogyan tud bárki túljárni az eszünkön. Adódhatnak szituációk, amikor nem válogatja meg az ember a szavait. Mindegy, tulajdonképpen jelentéktelen történet. Akkor egyébként, különösen, hogy megnyertük a meccset, sokat nevettünk rajta.
   Űzött bennünket. Eredményt akart, eredménynek viszont kizárólag a győzelem számított a MAFC háza táján. Rabiátus, szangvinikus természetet takargathatott előlünk: annyit érzékeltünk belőle, amikor a bírókkal veszekedett, a játékvezetői asztalnál hisztizett. Olyankor a heves gesztikulálástól kigyűrődött az inge, csatakos haja a homlokához tapadt, az arca lángolt a méregtől! Mert egyébként rókás mosolyú, szarkasztikus humorú fickónak ismerték a sportvilágban.
   És bizonyosan koncepciózus elmének. Ő tervezte meg, mennyi munkát kell elvégezni a győzelemhez. Ő találta ki, hogyan kell formát időzíteni. Ő épített a játékunkba taktikai elemeket. Hány olyan edzést tartott a bajnokság kezdete előtt, amikor csak csurgott a nyálunk labda után, miközben szakadt rólunk a verejték!
   Nyaranta edzőtáborban hajtott meg bennünket – júliusban, augusztusban olyan kondíciót termelt belénk, hogy hegyeket hordtunk volna el, ha azt kéri tőlünk –, aztán engedélyezte, hogy folyadékpótlásként igyunk… két hosszúlépést. Fröccsöt sosem, csak hosszúlépést, mert szerinte a sportoló sok szódát iszik, alkoholt ellenben keveset. Hittünk neki. A háta mögött is betartottuk az íratlan törvényeit. (Utólag bevallhatom, hogy csak többnyire – de a mi elhajlásaink nem tartoznak szorosan az ő arcképvázlatához.) A kedvéért maradtam inkább borissza, mint sörös.
   Viszont cigizett. Mire föl persze mi is cigiztünk mindannyian… Ráerősített a köztévedésre, hogy egy igazi férfi dohányzik! Ugyanazt szívtuk, amit ő: egy DB (Dohánybolt) nevezetű terméket. Önellentmondásnak is bizonyult évek múltával abbahagyni… Tudja, Mester, amikor hallottam, hogy meghalt, annyira rágyújtottam volna!

   Az Arday és a Zsidegh

   Az Arday? Apafigura volt.
   A Zsidegh? Férfiminta.
   Utólag legalábbis ezt gondolom.
   Pedig alig tudtunk valamit a magánéletükről. Az Ardaynak volt lánya, fia, őket ismertük is egy edzőtáborból. A Zsideghnek volt felesége, néha kijött egy-egy meccsünkre az asszony, de hogy gyerekük született-e, annak híre nem jutott el hozzánk.
   Az Arday? A régi sulink fönnállásának ötvenedik évfordulójára szervezett bálra tanárok, öregdiákok, sokan elmentünk. Odaült az asztalunkhoz, fél óra alatt elmesélte az életét. Hogy velünk mi történt néhány évtized alatt, azt nem kérdezte.
   A Zsidegh? Vele véletlenül futottam össze olykor-olykor: hol az Alkotás, hol a Márvány utcában. Mindig váltottunk néhány mondatot a semmiről, nem is emlékszem, inkább a tömegközlekedés nehézségeiről-e vagy inkább az időjárás viszontagságairól.
   Az Ardayról az az utolsó információm, hogy 2013-ban, már dr. Arday Lászlóként, nagy ünnepség keretében vett át testnevelői életműdíjat a Testnevelési Egyetemen (TF).
   A Zsideghről meg? Hogy 2014 őszének egy estéjén, ugyancsak a Testnevelési Egyetem (TF) nyugalmazott egyetemi docenseként, hatvannyolc éves korában váratlanul hunyt el.