Az Illés klub
(XII. évfolyam, 32. fejezet)
Hallgatom az Illések és pofonokat. Föltehetném akár az eredeti bakelitlemezt a lemezjátszóra, vagy betolhatnám a másolt cédét a hifibe, de azokhoz otthon kell lenni. Időkímélőbb villamoson hallgatni telóról empéhármon, fülessel.– Változnak az idők – nézne el most a messzeségbe a Keresztapa.
Ideje bevallanom, hogy alapvetően az Omegáért lelkesedtem. Valamelyest tán a Metróért is; az Illésért a legkevésbé. Csakhogy Tibor barátom előállt az ötlettel, hogy járjunk Illés klubba, mi több, váltsunk ki tagságit! Most megkérdezhetném, kitől jutott tizenkét évesen, hetedikesként az értesüléshez, hogy ilyesmi egyáltalán létezik: arra gyanakszom, hogy közvetlenül az édesanyjától, aki a SZOT-ban (Szakszervezetek Országos Tanácsa) dolgozott, a Fővárosi Művelődési Ház meg hozzájuk tartozott. Ezért láthattuk korábban a Fehérvári úti épület vetítőjében a Horgász a pácban című filmet Louis de Funes-szel, amelyben elhangzik a „Gyere ide, Takarodj!” poén, amelyet egymás között máig idézünk.
Barátom így szerezhetett tehát tudomást az 1968 őszétől az FMH körtermében hetenként összegyűlő ifjúságról.
Mi, a nővéremmel, valahogy éppen lemaradtunk az Illés első nagylemezéről, az 1969-es Nehéz az útról, lemezjátszó-tulajdonosok ugyanis csak néhány hónappal később lettünk. Világvevő rádióval viszont már büszkélkedhetett családunk, aztán egyszer – szoros összefüggésben a beatkorszak nyitányával – fölmerült, hogy elkelne hozzá lemezjátszó is. Király úr, családunk baráti tévészerelője szerzett nekünk egy úgynevezett sasszét, azaz doboztalan, hangszóró nélküli lemezjátszót, amelyet hozzábütykölt rádiónk hangfalához… Na, akkortájt vettük életünk első nagylemezét, az ugyancsak 1969-es Illések és pofonokat, az Illés zenekar második önálló nagylemezét! Az anyagát egyébként ismertük már a népszerű rádióműsorból, a Komjáthyból, hivatalos címén Komjáthy György tánczenei műsorából, a Csak fiataloknak!-ból, és bizony elbűvölt bennünket, ami a hangszórókból áradt… Kezdve avval, hogy „újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat”, végezve avval, hogy „nem akarok állni, ha fordul a föld”. És közben a Sárika című dalocska, ami nekem, személy szerint, kapóra jött, mert bár a szöveg egy butus lányról szólt, de én akkortájt éppen egy Sári nevű, okosba voltam fülig szerelmes.
Hetven forintba került a tizenhat számnyi lázadás. Sokáig került sok hazai, államosított lázadás hetven forintba.
Amikorra lemezjátszó- és lemeztulajdonosok lettünk, persze már láttuk a beatkorszak reprezentatív filmjét, az 1967 nyarán bemutatott Ezek a fiatalokat, továbbá ismertük az Azt mondta az anyukám… kezdetű (…hogy nem tetszik a frizurám folytatású), Presser–S. Nagy szerzeményt. Ez utóbbiról, lehettem tizenegy-tizenkét éves, egy vasárnap délelőtti, gellérthegyi séta alkalmával cseréltem eszmét anyukámmal, a magam érdekeinek képviseletében a férfiak hosszú hajviselete mellett érvelvén (például a történelemkönyvből ismert Rákóczi-portréval), anyám ellenérvként a huszadik század nyírott divatjára hivatkozva.
De az Ezek a fiatalok szemérmes problémafölvetésein a szülők nemzedéke mégis eltűnődött… Valamint nem hunyhattak szemet a lemezek százezres példányszámai fölött sem. Megrázta volna őket, hogy 1967-ben az ifjú vásárlóközönség elkapkodta minden idők első hazai beatlemezét, az Ezek a fiatalokat, egyfajta egyveleget az Illéssel, a Metróval, az Omegával, Koncz Zsuzsával és Zalatnay Cinivel? Hogy esztendőre rá sorban álltunk az Omega Trombitás Frédijéért, hónapok múlva Koncz Zsuzsa Volt egyszer egy lányáért, a Metro című Metro-albumért? A Hungária Koncert a Marsonja már 1970-es, és hogy a Syrius kihozhassa Az ördög álarcosbálját, arra 1972-ig kellett várni…
Nem, kedves szülők – néhányatok még itt, a földön, ám többségetekben már a mennyekben –, nem volt, egyáltalán nem volt őrjöngős hely az Illés klub! Éppenséggel kifinomultnak mondhatnám, figyelősnek, intelligensnek. Ültünk, hallgattuk a zenét, füleltünk a szövegek árnyalt megfogalmazásaira, közben esetleg ringatóztunk, vagy a lábfejünkkel ütöttük a taktust. Utólag le kell szögeznem, hogy ez sokkal veszélyesebbnek bizonyult rátok nézve, mint amilyen veszélyes az lett volna, ha csupán őrjöngünk. Akkor levezettük volna az indulatainkat, így meg csak gyűltek, gyűltek bennünk. Bár persze mit kezdtetek mindevvel a fölgyülemlő indulattal? És mit kezdett a hatalom? A „nyers, fehér acél”, azaz a hatvannyolcas gazdasági mechanizmus szellemi atyái, Nyers Rezső, Aczél György, Fehér Lajos, akiket néhány esztendő múltával szintén félreállítottak (persze úgy ahogy, és már akit)…
Avval kezdődött minden, hogy székek sem voltak a körteremben, csak párnák. Az se jutott mindenkinek. Ültünk a földön, magunk alá húzott lábbal, levetetlen cipővel… Ó, egyszer, télen, amikor bundacipőt viseltem, két karommal magamhoz húztam a térdemet, és alulról szégyenteli szagok áradtak fölfelé… De kétlem, hogy bárki törődött volna a levegő összetételével azt követően, hogy megszólalt a zene arról a szűk emelvényről, amelyre, szorosan egymás mellé állítva, éppen fölfértek a hangszerek!
Már a bevonulás szertartásrendjét szerettük. Elsőnek mindig Parizer jött be, és dobolni kezdte, hogy tá-tá, titi-tá, tititi-tá, ti-tá! Erre a ritmusra érkeztek a többiek, másodiknak tán Moha, hogy a dobhoz hozzápasszítsa a basszust, aztán Tini nyúlt a gitárjáért, utána Lajos fészkelődött a billentyűk elé, végül Levi csapott a húrok közé…
Néha jött Zsuzsi is, Koncz Zsuzsi. Ő nem számított itt vendégnek, csak olykor-olykor egyéb elfoglaltsága adódhatott.
Ahogy Tini időnként előhúzta a mellényzsebéből a furulyáját… Ahogy térdére fektette a citerát… Az a karácsony, amikor mind átvonultunk a nagyterembe, és a színpadra állított, magányos zongorán a tényleg vendég Tolcsvay Laci eljátszotta a Nemzeti dalt… Amikor véletlenül, nem is sejtve, hogy egyazon lobogó alá tartozunk, a büfé előtt belefutottunk osztálytársunkba, Anikóba… (Disszidált volna a hetvenes évek végén?)
Ha emlékezetem nem csal, 1970 elején a fiúk bejelentették, hogy a klubéletet átmenetileg takaréklángra tekerik, amíg Angliában turnéznak. Amikor meg onnét visszaértek, a lángok valahogy mégsem csaptak föl újra. Ismerősök rebesgették, hogy mintha egy nyilatkozat miatt eltiltották volna őket a budapesti föllépésektől… Így lettek hát „a vidék legjobb zenekara”, de a fővárosból odáig nem mentünk utánuk. Legközelebb egy év múlva, a néhai Egyetemi Színpadon láttuk-hallottuk őket, amikor előadták a Human Rights című beatoratóriumukat, amelyet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának tiszteletére írtak, és egy Angela Davis nevű, erősen újbaloldali gondolkodású, amerikai emberi jogi aktivistának ajánlottak…
Utólag be kell ismernem, a beatkorszakot nem mi, az ötvenes évek szülöttei csináltuk. Az a negyvenes években születettek dicsősége. Ha pontosítanom kéne, azoké, akik a negyvenes évek második felében, a felszabadulás/megszállás után látták meg a felszabadult/megszállt napvilágot. Mi mindösszesen csak a nyomaikban jártunk. Csak jelen voltunk. Ráadásul nem is az első perctől fogva, tehát csupán az események peremén. A történteket igazán tehát nekik, bátyáinknak és nővéreinknek kéne egyszer őszintén elmondaniuk. A bukásukkal együtt. Ahová minket is magukkal sodortak. Bocs, de ez az önkritikus véleményem.
Csakhogy Illés Lajos, a névadó zenekarvezető-billentyűs halott. Pásztory Zoltán, a dobos halott. Az FMH régi épülete lebontva, a helyére új emelve.
Ennyi a történet. A történetek igazán arra kellenek, hogy tanulságokat szűrjön le belőlük az ember, különösen, ha kifejezetten azért idéz föl történeteket, hogy levonja a tanulságokat. Mármint az ember. De milyen tanulságokkal szolgál egy hajdani beatklub? Mire tanított a néhai Illés zenekar? Hé, ti, ott! Szólnátok valamit?