Barta, Drlőkös és Wisinger
(XII. évfolyam, 51. fejezet)

   Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény. Ahogy bajsza pelyhedzeni kezdett, a legény mesterre kezdett vágyódni; olyanra, amilyenről csak mesében hallott, például egy Flaubert nevezetűről túl az üveghegyen, aki egy Maupassant nevezetűt fogadott tanítványául. No, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a legény olyan mesterre vágyott, akitől mesterséget tanul. Írni szeretett volna megtanulni a legény jó írótól, jó szerkesztőtől, mert azt gondolta, az írás mestersége alakítja leginkább emberré az embert, hiszen az olvasás viszi legelőbbre a világot! Csak hát a falujabeli magyartanár teljességgel alkalmatlannak bizonyult bármi tanításra, más literátorok meg nem éltek a közelében. Igaz, csupasz arccal ő se szedte össze minden bátorságát, hogy idegen falvakban esélyeskedjék be tanítványnak… Várnia kellett hát, amíg kinő a szakálla. Amikor kinőtt neki, akkor vándorútra kelt. Öreg szüléje hamuba sült pogácsát tett a tarisznyájába, és azt tanácsolta neki, mindenütt alaposan nézzen körül, mert az élet csak egyetlenegyszer kínálja meg eséllyel! Abba meg, ha egyáltalán észreveszi, alaposan csimpaszkodjék belé! Öreg szüléje a falu határáig kísérte a legényt, és még annyit fűzött az előző tanácsához, hogy mesterből is kétféle létezik: az egyik tovább akarja örökíteni a tudását, a másik meg éppenséggel magával akarja vinni titkait a sírba, alaposan fontolja hát meg, melyiket választja.
   – Mindketten öröklétre törekednek, csak egyik a szelleme továbbélésében hisz, másik e szellem gyötrő-sajgó hiányában – integetett fia után az öreg szüle.
   Ment, mendegélt a legény túl hetedhét határon, amikor egy valóságos városba ért. Abban a városban megállt egy kapu előtt, amelyre az volt írva:
   – Bartaandrás, kinevezett mester.
   Alája meg az, hogy
   – Tessék erősen kopogni!
   Az alá meg még egyszer:
   – Kéretik hangosan kopogni!
   Mert, ugye, gyámoltalan legényeknek mindent kétszer kell mondani.
   Bekopogott hát Bartaandrás ajtaján, ajtót nyitott a mester, és e szavakkal fogadta:
   – Tudnod kell rólam, te legény, hogy Kassa városában születtem…
   E ponton a legény szeme elkerekedett, mire Bartaandrás elhallgatott, a legény meg így szólott a beállott csöndben:
   – Nahát!
   És ugyanezt mondta még egyszer, mert bizonyos szavakat az embernek meg kell ismételnie:
   – Nahát! Akkor kinevezett mester földije az én kedves, öreg szülémnek, mert ő meg eperjesi illetőségű!
   De a Bartaandrások nem figyelnek mások közbevetésére, s el nem térnek saját mondandójuktól.
   – …szerzettem én tanári diplomát Elte városában magyar nyelvből és irodalomból, később még vissza is tértem ugyanoda, hogy doktort faragjanak belőlem! De az irodalom mellett a színház érdekelt, megszakítottam hát munkakapcsolatomat az én mesteremmel, Szauderjózseffel, bevégeztem Krúdygyula életműsorozatának szerkesztését, s helyette színházi szakirodalmat meg bűnügyi történeteket ültettem át franciánus nyelvből magyarra. Végül pediglen elszegődtem kulturális újságírónak egy napilaphoz. Most töltöm be ottan hetedik munkaévemet, így lett belőlem kinevezett mester. De mert minden mester egyben jövendőmondó is, elmondom hát további sorsomat néked, hogy tudd, mit remélhetsz tőlem.
   Gondolta a legény, épp ily bölcs mesterre volna őnéki szüksége.
   – Összesen huszonkét esztendeig fogom szolgálni a napilapot, hamarosan rovatvezetőként. Mátraibeteghbélát követően – akinek írásait idővel sajtó alá is rendezem – én írom a tekintélyes napilap színikritikáit, kétszer is megkapom értük a színikritikusok díját, ám a rendszerváltásnak nevezett hatalomváltás (a továbbiakban RNH – a szerk. megj.) hatására hatvanévesen nyugdíjba küldenek, ideig-óráig itt-ott még publikálok, talán fordítok is, de mert a napilapos hajsza fölzabálja a magamfajta embert, ráadásul megviselik a történelmi köpönyegfordítások is, hatvanhat évesen inkább meghalok.
   Megerősítődött bizodalmában a legény, hogy konkrétan e mestert kereste világéletében, elszegődött hát tanítványnak Bartaandráshoz. Csakhogy a mester alig törődött eztán a legénnyel, akinek csupán érettségi volt a tarisznyájában, amelyből a már persze kifogyott a pogácsa: a mestert jobban érdekelték azok, akik már diplomával büszkélkedhettek, mint a Császárnagylacik, a Javorniczkypisták, a Vértessypéterek… Mindből lett is ám valaki!
   Őt hagyta Bartaandrás főni saját levében. Hallgathatta ugyan cikkelemzéseit, mint bárki más, figyelhette a meghívott vendégek – például Pethőtibor főszerkesztő – szavait, de személyre szabott feladatot neki nem adott, a legény maga fabrikálta, kezdetleges mondatait, szövegeit el se olvasta. Talán ügyetlennek is tarthatta, így gyorsan továbbpasszolta egy másik mesternek (aki közutálatnak örvendett, mert állítólag egy Pártközpont nevű izé ejtőernyőzte oda főszerkesztő-helyettesnek, ezért tanítvány se kopogott be az ajtaján). Drlőköszoltán nem mondta el a legénynek, kicsoda-micsoda ő, viszont személytelenségében is tárgyszerűen, kellő türelemmel bogarászta vele végig a kezdetleges cikkeit, fölhívta a figyelmét például arra, hogy a bölcsőde második ő-je hosszú, majd együttműködésük végén néhány korai írását megjelenéshez is segítette a rátarti napilapban.
   A legény Bartaandrástól azt tanulta meg, hogy egy mesternek nem mindig dolga, hogy bármi konkrétat tanítson, annál inkább az, hogy esélyhez segítse a tanítványt. Nélküle mikor lett volna bejáratos a legény egy szerkesztőségbe? Mikor látott volna hajdani hatalmasságokat ingujjban görnyedni kéziratpapír fölött? Mikor lehetett volna köszönőviszonyban (nekik visszaköszönőben) olyanokkal, akik különben pillantásra se méltatták volna? Barótigézákkal, Rajcsányikárolyokkal, Ruffypéterekkel! Látott sietős léptekkel, kezükben levonatokkal folyosókon végigtrappolni Csatárimréket, Embermáriákat, Keserűernőket, Kristófattilákat, Zaylászlókat!
   Ám idő múltán mégis összeszedte a legény a cókmókját, és ment, mendegélt tovább. De nem ment ki a fejéből, amit öreg szüléje mondott neki:
   – Az élet csak egyszer kínál meg eséllyel!
   Azt gondolta, őt már megkínálta, s nem ragadta meg. Mégis váratlan szerencse érte, mert másodjára olyan házhoz vezetett útja, amelynek kapujára az volt írva, hogy Wisingeristván kinevezett mester. Abban a nagy házban egyébként éppen akkor három mester fogadott tanítványokat, mindegyikhez más-más bejárat vezetett. Az elévülhetetlen érdemű Vitraytamás trónolt a legfelső emeleten, alatta Horvátjános, legalul Wisingeristván. Híre-neve volt már akkor ama legkisebb mesternek is, mert nem sokkal korábban, Adyendre centenáriumának évében élő adásban zaklatta könnyekig Királyistvánt, arról faggatván a professzort, ér-e annyit egy rég halott költő, hogy a neve esztendőn át a csapból is folyjék.
   Kopogás, beengedés: tudjuk a mesékből, hogyan mennek az ilyesmik.
   Az egykori vétke miatt fél évre eltiltott Wisingeristván e szavakkal fogadta őt.
   – Rólam tudnod kell, te legény, hogy budapesti volnék, eredetileg magyar-könyvtár szakon végeztem Elte városában, viszont amint megszereztem a diplomát, negyedik lettem Magyartelevízióország Riporter kerestetik vetélkedőjén! Oda is költöztem, eleinte ifjaknak csináltam oktatási műsorokat, aztán sokféle mást, egyebek mellett műsorvezetője voltam AHéttartománynak és Ablakmegyének, közben ösztöndíjjal tanultam az Egyesültállamokban is. Kétszer hét esztendőt szolgáltam már, mire mester lettem.
   A legénynek elállt a lélegzete, micsoda mestere lehetne őnéki, ha másodjára nem hagyná el a szerencséje!
   Ám ilyen esetekben a Wisingeristvánok is a maguk mondandóját folytatják.
   – Elmondom néked, mi lészen még énvélem, mert, ha nem tudnád, minden mester egyben jövendőmondó is. Szerkeszteni fogok egy Hírháttér című sikerműsort. Leszek még az MTV1 intendánsa. Az életemben gyökeres fordulatot hoz az RNH…
   Aha, gondolta a legény, már megint ez a titokzatos RNH, amit mindenki sokat sejtetően emleget, hogy egyszer majd bekövetkezik!
   – … következik nékem négyesztendőnyi parkolópálya, mert kirúgni azért mégse mernek, mígnem két évre megkapom a filmfőszerkesztőséget, hogy a filmrendező Szabóistvánnal 100 éves a mozi címmel sorozatot gründoljak össze, aztán megválasszanak Magyarújságírókországosszövetsége elnökévé, közben meg megszűnjék a munkaviszonyom Magyartelevízióországban. Leszek aztán szociológus, később médiakutató, még főiskolai, sőt egyetemi tanár is… Élni fogok még akkor is, amikor egy mesédbe beleírsz, te legény!
   Na, Wisingeristvántól aztán tanult a legény! Tán kedvelte is a mester, tán ügyesnek is tartotta. Kezdték avval, hogyan kell hírt szerkeszteni, folytatták avval, hogy kell tudósítani, hogyan interjút készíteni, hogyan riportot. Beszéltek dokumentumfilmről, játékfilmről, beszéltek szerkesztésről, rendezésről, kipróbálták, milyen az élet a képernyőn, sőt még igazi operatőrt is mutatott tanítványainak – mert egyszerre több is volt neki –, igazi vágóhoz, igazi hangmérnökhöz is elvitte őket, hogy lássák, hogyan születik a kép meg a hang, az élőadás és a konzervműsor. Amikor pediglen Wisingeristván elérkezettnek látta az időt, azt mondta:
   – Többet én már nem tudok nektek tanítani, leányok, legények. Utoljára viszont mutassátok meg nekem ti, mit tanultatok! Aztán járjátok saját utatokat.
   Gondolkozott, gondolkozott a legény, mit csináljon az, aki az irodalmat szereti, aztán, mert tavasz ébredezett, egy költő jutott az eszébe, akit különösen nagyra tartott. Emlékezést állított össze, mert éppen közeledett Kosztolányidezső születése napja. Megnézte, meghallgatta a művet a mester, és azt mondta:
   – Készen vagyunk. Indulj, legény.
   Wisingeristvánnal néha egymás mellé sodorta őket az élet, de többé sosem beszéltek egymással úgy, mint mester és tanítvány.
   A legény pedig ment, mendegélt tovább, túljutott az Óperenciás-tengeren, túl az RNH-n, ahol a kurta farkú malac túr. Amikor látni kezdte útja végét – még nem tartott ott, gyerekek, csak látta –, visszanézett, megtalálta-e azt mestert, akire vágyott. Mint valaha az ifjú Maupassant az öregedő Flaubert-t. És ekkor a legény szeme elpárásodott. Nem Bartaandrás arca, nem Drlőköszoltáné, még csak nem is Wisingeristváné rémlett föl a messzeségből, hanem egy öregemberé. Még hangja dörmögését is hallotta, még egy kis szellő is megcsapta, és annak a szellőnek vodka- és fröccsszaga volt, amely Kossuth-cigaretta füstjével vegyült.
   – Sanyika! Hát emlékszel még rám? Harminckét éve vagyok halott!
   Valójában mindig e részeges szerkesztő eljövetelére várt. Ám hogy ténylegesen mérleget vonjon, arra, ezt pontosan tudta, addig kell várnia, amíg meg nem hól.
   – Gyuri bácsi! Te, aki harminckét éve figyelsz engem odaföntről, ha figyelsz, mondd: beváltottam-é az ígéretet?
   Most tehát, amikor éppen olyan idős, mint Fazekasgyuribácsi (Lájv Bridzs, 1. fejezet – a szerk. megj.) volt akkor, amikor az ő ajtaján kopogtatott be, még nem vonhat mérleget.
   De mostantól, gyerekek, bárkivel bármi megtörténhet.