Bucskó Béla igazgatóhelyettes
(XII. évfolyam, 33. fejezet)
A Bucskó. A Béla.
Évtizedek óta emlegetjük e neveken. Becenevet nem adtunk neki; valahogy eszünkbe se jutott, hogy adjunk. Hogy adni merészeljünk.
Amint megismertük, rögtön féltünk tőle.
1966-tól jártam a sulinkba: eleinte Ténétől (Tardos Ivánnétól) féltünk. Minden iskolába kell egy rendfenntartó, akitől félnek a diákok. Hogy a fegyelemfelelősök vindikálják-e maguknak a félelemkeltés jogát, vagy a diákság kötelezi magamagát folytonos félésre, azon merengjenek szociálpszichológusok, ha mernek, mindenesetre rettegtetők és rettegők antagonisztikus ellentéte az iskolák többségében mind e napig létezik.
Téné után a Bélától féltünk, pedig félhettünk volna tőle már korábban is, hiszen 1959 óta volt jelen igazgatóhelyettesként a jó öreg alma materban. Azt hiszem, Téné munkaköri leírásában az szerepelt, hogy félelemkeltés tíz és tizennégy év közötti diákok körében, Béláéban meg az, hogy a félelemkeltés fokozása tizennégytől tizennyolcig. (Azt nem tudom, hogy általános alsóban kitől kellett rettegni, mert általános iskolai tanulmányaim első négy évében olyan iskolába jártam, ahol inkább a tanárok féltek a diákoktól.) Arról az intézményről beszélek, amely akkortájt e szavakkal definiálta önmagát a kapu melletti táblán: A Munka Vörös Zászló Érdemrendjével Kitüntetett Eötvös Loránd Tudományegyetem Apáczai Csere János Gyakorlóiskolája. És amelyet egyébként akkor is szerettem, most is szeretek. Egynémely emberét nem szerettem (és nem föltétlenül azért, mert féltem tőlük).
Ha utólag visszatörténészkedem, az 1955-ös alapítású suli mentalitásában 1968 jelenthette az első nagy fordulópontot, odáig – egyéb látszatok ellenére – a fejlődés egyenes vonalúnak tűnik. Az alapokat a prágai tavasz rázta meg, a fölépítményeket meg a párizsi diáklázadások rengették meg. Csehszlovákia és Franciaország eseményei meg egybeestek a magyarországi hatvannyolcas (akkori említésekben: új) gazdasági mechanizmussal. Mindez hozhatott volna gyökeres változásokat a honi iskolai közgondolkozásban, például az újonnan létrejött diákparlamentekben az ifjúság végre valóban hallathatta volna szavát, a tanárok meg persze elsápadhattak volna a reformgondolatoktól. Ne feledjük, a hatvanas évek közepére a beatkultúra a vasfüggöny mögé is beszivárgott … A megoldást végül klasszikus receptek közül választották: végrehajtották a szükséges személycseréket az oktatói karban. Tán e komplex problémahalmaz kezelésekor erősödött rendíthetetlenné a Béla pozíciója.
Már a megjelenése tekintélyt parancsolt, pedig átlagos testmagasságával nem emelkedett ki a tömegből, enyhe pocakosságával sem, esetleg hátrafésült, ősz hajával – eleinte ősszel –, amelyhez fehér köpenyt viselt… Mindig peckesen járt, szúrós szemmel nézett, arcáról leolvasztotta a mosolyt, hangszínét rémisztő rezgésszámra modulálta, hangerejével meg egyértelműen érzékeltette, hogy itt csak egyetlen embernek lehet igaza, az az egy pedig nem tűr ellentmondást. A kisugárzásában volt valami elementárisan ijesztő.
Honnan sejtettük volna, hogy csak négy esztendővel az intézményalapítás után keveredett a Cukor utcába? Ha töprengtünk volna efféléken, bizonyára azt gondoljuk, a Béla őslény. Tőle magától hallottuk utólag a saját legendáját, hogy ugyanis a Rákóczi éléről áthelyezett Temessy Alfréd igazgató csábította át 1959-ben egykori fiatal kollégáját. Akkortájt, amikor a felszínen valamelyest átszervezték a közoktatást, és az Apáczait az ELTE fennhatósága alá helyezték. Temessy rögvest helyettesévé tette a Bélát.
Igazgatóhelyetteskedett hát Bucskó Béla, mellette valamelyest tanított is (nekünk például a távozó Gálffyné helyén biológiát, bár végzettsége szerint tarthatott volna földrajz- meg kémiaórákat is), de a hatvanas években a tanárjelöltek kedvéért építtetett zártláncú tévéstúdiót a negyedik emeletre, a diákság örömére szervezett iskolatábort Dömösre (egyszer, hatodik és hetedik között mentem én is): tevékeny ember benyomását keltette.
Adódott egy olyan tanév, amikor Temessyt oktatásügyi szakemberként Madagaszkárra szólította az UNESCO, hogy iskolaszervezési tanácsokat adjon a helybélieknek. Na, abban az átmeneti esztendőben megbízott igazgatóként a Béla vette át az iskola irányítását. Ama 1969/1970-es tanévben mi nyolcadikosként koptattuk a padokat, és kényes szituációkat éltünk meg. Ki viselt akkor már kötelezően jó szívvel köpenyt? Melyik fiú ne akart volna hosszú hajat növeszteni? Ki ne kacérkodott volna a dohányzással, ha egyszer azt láttuk a felnőttektől, például az osztályfőnökünktől vagy a magyartanárunktól, hogy a dohányzás nagyszerű dolog? Ha ők a cipőtalpukon nyomhatják el a csikket becsöngetéskor, nekünk miért tilos? Mondom, a hatvanas évek legvége konfliktust termelt ki konfliktus hátán.
1970-ben új igazgatót küldtek a Béla nyakára. Fazekas Mihály azért érkezett, hogy levezényelje az általános iskolai osztályok megszüntetését, és a megüresedett termekben kiépítse a kollégiumot. A két férfiú megbarátkozott egymással: csaknem húsz évig váll a vállhoz tartottak ki egymás mellett. A Fazekas-éra végével a Béla persze maradt.
Mielőtt 1989-ben ismét igazgatóváltást élt meg a suli, az új jelölt állítólag kapacitálta is, illetné őt inkább a cím. De a Béla, ugyancsak állítólag, visszautasította a nem hivatalos fölkérést, mondván, ő igazán a második vonalban hatékony. Aztán további hat évig, a Béla nyugdíjba vonulásáig ők is együtt tudtak működni.
Együttműködő lehetett a Béla, hogy harminchat éven át, 1996-ig megszakítás nélkül töltötte be az igazgatóhelyettesi posztot az Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumban.
Persze rebesgettek róla mindenféléket, de ki hisz folyosói pletykáknak… Hogy például azért volt rendíthetetlen a pozíciójában, mert ahonnét ő jött, azoknak nem szokott a pozíciója megrendülni, mert azoké is rendíthetetlen volt, akik azoknak a háta mögött álltak rendületlenül. Vagy hogy tett ő annyi szolgálatot azoknak, akik szívesen vettek afféle szolgálatokat, amelyekért bölcs volt őt ott tartani, ahol. De még az is lehet, hogy saját jogon élt túl mindenféle váltást. Annyi marhaságot beszélnek össze az emberek.
Lelkiismeretesség, precizitás, vasszorgalom. Ilyesmik jellemezték. Persze ezek is csak állítólag. Tanárkollégák utólagos elmondásában.
Diákként? Kétarcú. Más volt, amikor még függtünk tőle. Ültünk a padban fülünk mögé simított fürtjeinkkel, ő sétálgatott a padsorok között, és amíg hallgatta a tábla előtti felelőt, a pajeszunknál fogva a szája magasságáig húzta a fejünket, hogy fülünkbe suttogja:
– Mikorra?
A kérdést nem lehetett félreérteni, ezért az áldozat visszasuttogta:
– A héten…
De a Béla csak ingatta a fejét.
– Holnapra…?
A Béla némán bólintott, elengedte a pajeszt, a delikvens pedig visszazöttyenvén a padba összerendezte a délutáni programját, mikor iktasson be egy rövid látogatást valamely férfifodrászatban.
Nem a halántékbőr fájt ilyenkor igazán, még csak nem is a térdhajlat, ahová bevágott az ülőke, miközben roggyantott pozícióban pózolt az ember fia. A lélek, az fájt. Ahogyan az osztály szívszorongva figyelte a nyilvános kivégzést.
Egyetlenegyszer ingott meg a Béla megingathatatlan tekintélye. Tán második vagy harmadik gimi után, szeptember elsején az addig ősz Béla rozsdabarna hajjal jelent meg. E pillanatban megértettük, hogy minden hazugság, hazugság pedig volt, van és lesz.
A köpenyharcot ennek jegyében öntudatosabban vívtuk. Annyian és annyira gomboltuk ki a kék-sötétkék felsőruházatot, hogy annyi embernek már nem lehetett annyiszor szólni. Gyűrötten szedtük ki a cókmókot az iskolatáskákból, hogy a tanítási nap végén ugyanoda gyűrhessük vissza. Egyéniségekké szerettünk volna válni, mert elegünk kezdett lenni az uniformizáltságból.
És miután már nem függtünk a Bélától…? Ideig-óráig még akkor is féltünk tőle, csak már nem annyira élethalálharcilag. Furcsa méreg a félelem: az ember bőrébe ivódik átmeneti szabadságérzet idejére is.
Aztán fölötte is eljárt az idő, igaz, rozsdabarna haja soha többé nem őszült vissza. Ha találkoztunk, ő tegezett minket, mi magáztuk, pedig lehet, ajánlott pertut, de neki nem lehetett azt mondani, hogy:
– Szervusz, Béla!
Egyre inkább eltelt a saját történeteivel, azokat mesélte unalomig. A fene egye: lehet, hogy klassz ember volt, csak mi voltunk hozzá undokok? Voltakképpen kifejezetten kedves öreg bácsivá idősödött. Mi is kedves arcunkat mutattuk, és vélhetően még hízelegtünk is volna neki, ha elmondjuk, egy életen át igyekeztünk, igyekszünk most is átírni a törvényt: a Bucskótól félni kell! Csakhogy minden félelem megszüntetéséhez a bőrünket kéne levedlenünk. De vagyunk-e mi kígyók?
A Béla 2015. július 13-án délután kettőkor aludt el végleg: a halálát állítólag infarktus okozta, de okozhatta volna bármi más. Hosszú életet élt, és tényleg öregnek kellett lennie (ugyan a születési évszámát sose verte nagydobra). Akkor, nyáron, nem is jutott el hozzánk a hír, csak az ősszel. Nem mentünk ki a temetésére, igaz, nem is tudtuk az időpontját. Gyászoljuk, gyászoljuk, bár azt természetesnek tartjuk, ha az öregek meghalnak. Azt nem tartjuk természetesnek, ha a kortársak halnak meg.
Hát meghalt a Béla is, mondogatjuk egymásnak, és pofákat vágunk, és az emlékére még félünk kicsit csak úgy, megszokásból.