Cseh Tamás
(XII. évfolyam, 49. fejezet)

   Már egy orsós Tesla magnó hangja töltötte be testvéremmel közös szobánk légköbmétereit, ráadásul ritmust, dallamot a műszaki cikk legmodernebb változata, egy négysávos, vagyis a lejátszási időt megkétszerező B444 Super Lux bocsátotta ki magából (időnként – a szüleim pénzén – új ORWO szalaggal bővítettem a meglévő készletet, hogy ne kényszerüljek nélkülözhetetlen fölvételek törlésére), amikor egyetemista nővérem egy kölcsöntekercset hozott haza. (Akkortájt is cserélgetett az ifjúság egymás közt fölvételeket, csak még ilyen földhözragadt módon.)
   Egy srác énekelt rajta, miközben gitáron kísérte magát.
   Nem tudott se énekelni, se gitározni.
   Mégis elbűvölt. Amikor őt hallgattuk, ugyanaz az – időszerűbb szó híján nevezzük így – életérzés töltött el minket, amely hangulat egyébként is folyamatosan belengte korunkat: az delejezte meg az embert, hogy amit addig csupán belül éreztünk, azt mostantól kívülre vetítik nekünk. Valaki eldudorássza, elpöntyögi a mulatságos közfájdalmat, tulajdonképpen szörnyű a produkció, hiszen szörnyű a közérzet is: utálhatnánk az életünket, mégse tesszük. Merthogy – a miénk. Nekünk, egye fene, ez jutott! Lehetünk tőle boldogtalanok, de legalább somolyogjunk össze saját keserűségünkön.
   A szalagot később, természetesen, kölcsönadtuk, és, ugyancsak természetesen, sose kaptuk vissza.
 
   Nemzedékem meghatározó élménye a zene. Forradalmi élmény: a Beatles robbantotta ki, az Illésmetroomega buktatta meg. Idő kellett, amíg Bob Dylantől, Joan Baeztől indulva eljutottunk Dinnyés Jóskáig, ahhoz pedig sok-sok idő, amíg Cseh Tamás gitártokjában rejtegethettük a relikviáit. Cseh Tamás után már nem jöhetett senki. Cseh Tamás sem jöhetett a hetvenes éveknél előbb. Cseh Tamás: következmény, akinek nincs következménye! Egy, a mesterségéhez nem értő énekes-gitáros kellett ahhoz, hogy szembesítsen önmagunkkal, akik ugyancsak nem tudtunk se énekelni, se gitározni. Se szembesülni önmagunkkal.
 
   Akkor már művelődési intézményben dolgozó nővérem szólt, hogy föllép a klubjukban az a srác, akinek a dalait addig csak magnószalagról ismertük. Hónom alá csaptam új, immáron kazettás magnónkat (Toshiba RT-294F), elmentem, kérdeztem a művész urat, fölvehetem-e az estjét, bólintott, a csodamasinát beépített mikrofonjával együtt kitettem a széke mellé, és megnyomtam a REC gombot. 1974 ősze lehetett, negyvenöt plusz három perc után fordítanom kellett a kazettát, de a fiatalember összesen ötven percet, ha játszott, hiába tapsoltuk vissza, talán egy ráadást adott. A kazetta egyik oldalát sose töröltem, csak a másikat. Az est végén odamentem hozzá, és megkérdeztem, milyen akkordok vannak abban a dalban, ami avval kezdődik, hogy „Az ócska cipőt egy este már oly vastagon lepte a sár…” Mindösszesen A-moll és H-moll váltakozik benne, mutatta, slussz. Hazamentem, begyakoroltam. Évtizedek óta nem játszottam, de az ujjaim ma is ráállnak.
 
   Amikor 1977-ben megjelent a – Másik Jánossal közös – Levél nővéremnek című nagylemeze, a hír hallatán, zsebemben hetven forinttal, máris rohantam a boltba. Akkor még kiválóan működött a sasszé, amelyet a néhai Király Ernő (ld. a Lájv Bridzs 40. fejezete – a szerk. megj.) csatlakoztatott a rádiónkhoz, azon hallgattam recsegésig. Olyan új hang szólt róla, amilyen kulturális élmény, azt hiszem, azóta se ért.
 
   Az előadói estjeire nem jártam, még a Huszonötödik Színházba se, de minden lemezét megvettem – az Antoine és Désirét 1978-ban, a Fehér babák takarodóját 1979-ben, a Műcsarnokot 1981-ben, a Frontátvonulást 1983-ban, a Jóslatot 1984-ben, az Utóiratot 1987-ben, majd a Mélyrepülést 1988-ban –, és mindet agyonhallgattam. Nem tudtam, hogy Bacsó meg Kardos filmjeiben is szerepelt már, de tudtam, hogy Jancsóéiban igen. (A Jancsó-filmeket Jancsóért néztem, alkalomadtán a meztelen nőkért, nem zenészekért.) Elolvastam – róla ugyanakkor mind e napig többé mást soha – Csengey Dénes 1983-ban megjelent, „…és mi most itt vagyunk” című esszéjét, amely persze Cseh Tamás személyén keresztül a háború végén született nemzedékről szól, azokról, akiket két évvel később András Ferenc a nagy generációnak nevez megegyező című filmjében.
   Fokozatosan ébredtem rá arra, hogy alapvetően színésszel van dolgom, aki azt játssza, hogy ő énekes-gitáros. Színész, aki a saját figuráját alakítja színpadon, közönség előtt. Tehát kell mögé egy író, aki megírja a szövegét… Időbe tellett fölismernem, hogy Cseh Tamás nem létezik Bereményi Géza nélkül. (A színészsors pedig kegyetlen: Bereményi Géza ugyanis létezik Cseh Tamás nélkül.)
 
   Az „…és mi most itt vagyunk” jó volt. Magasra értékeltem, amit a Cs. T.-nél tíz évvel fiatalabb Cs. D. tett. Magának a szerzőnek ugyan a létezéséről se tudtam a vékony kötetecske megjelenéséig, ahogyan se tagságáról, sőt titkárságáról a Fiatal Írók József Attila Körében, se Móricz Zsigmond-ösztöndíjáról! Azt is csak fél füllel hallottam, hogy 1986-tól hangnemváltó előadás bont formát a Katona József Színházban, az a bizonyos Mélyrepülés, amely majd csak másfél-két évvel később jelenik meg nagylemezen, azt veszem és hallgatom majd meg.
   A Mélyrepülés bűnrossz volt Nem csupán az volt a baj vele, hogy az előző nagylemez, az Utóirat megjelenése után Tamás és Géza a közös munkát lezártnak nyilvánította; nem csupán az. (Ilyet átéltem már, amikor a Beatles jelentette be, hogy többé nem koncertezik nyilvánosan, majd hogy föl is oszlik, vagy amikor az Omegából kivált Blöró és Pici.) Az volt a baj, hogy – az én fülhallásomnak – hazug volt a mű. Mit tudtam én akkor, hogy a szövegíró 1985-ben jelen volt a monori találkozón? Hogy az 1987-es lakiteleki találkozót követően, ahol aláírta a lakiteleki nyilatkozatot, 1988-ban kilencedmagával pártot alapít (akkori szóhasználattal: mozgalmat indít)? Ettől, ha mindez eljut hozzám, akár rokonszenvezhettem is volna vele. Nem. A baj az volt, mondom, hogy a Mélyrepülés kifejezetten kerülte a „kivetített belsőt”. (Itt most a szövegíróról kéne írni, jellemről, pózról, tehetségről, életről s halálról. De, ahogyan mondani szokás, ez másik történet.) Nem értettem, Cseh Tamás mit keres ebben a világban.
 
   Attól kezdve Cseh Tamás egyik pillanatról a másikra nem érdekelt. Nem értettem egy urbánus lélek népi vonzalmait: vagy túlságosan jól értettem? Nem vettem meg a lemezeit. Nem olvastam a könyveit, se az 1997-es Hadiösvényt, se a 2006-os Csillagokkal táncoló Kojotot. Nem vettem meg Bereményi kilencvenes, kétezres években megjelent szövegkönyveit. Nem örültem a 2001-es, közös Kossuth-díjuknak. Mégis, amikor egymás közelében laktunk, és ballagott velem szemben a Bartók Béla úton, az jutott az eszembe, amikor akkordokat mutatott a KPVDSZ-klubban, nem félpolitikai megnyilvánulásai. Sokáig, túlontúl sokáig nem vettem róla tudomást, és evvel neki persze nem, annál inkább magamnak ártottam. Hosszú időre megfosztottam magam attól, hogy akkor értsek meg valamennyit a világ működéséből, amikor szükségem lett volna rá. Néha elodázza az ember, hogy levonja szükséges tanulságait.
 
   Amikor hírét hallottam betegségének, egy csapásra – tényleg csapásnak éreztem – kitörlődött belőlem minden sérelem. Hirtelen értelmezni tudtam a magatartásmintát. Elővettem a korai lemezeit, és beszereztem mindazokat az újakat, amelyektől másfél évtizedig megtartóztattam magam. Ó, amikor visszahallottam a dalokat, amelyeket a régi-régi, magnószalagos fölvétel óta sosem! Sajnálom, hogy nem tapsoltam neki és barátainak, amikor a Bárka Színházban köszöntötték ötvenkettedik születésnapján. Utáltam magam, miért hozok olyan, már-már végérvényes döntéseket, amelyek visszamenőleg nem tűnnek egyébnek, mint puszta megátalkodottságnak.
   Amikor Cseh Tamás 2009-ben, hatvanhat évesen meghalt, nem mentem el a temetésére, Farkasrétre. Amikor 2011-ben a Gellért téren fölavatták a szobrát, nem mentem el az avatásra. Viszont megtanultam A jobbik részem című dalát, meghívtam a barátaimat, eldudorásztam és elpöntyögtem nekik. Esztendő múltán a Farkasréti temető közelébe költöztem. Gyakran sétálok ott, keresek sírokat, néhány fontos halott nyughelye után már az irodában is kérdezősködtem.