Dide
(XII. évfolyam, 11. fejezet)

   DIDE? VALAMIKOR AZ APÁM VOLT. Aztán a bátyám. Most éppen az öcsém. Hogy lesz-e valamikor is a fiam? Matematikailag akár az unokám is lehetne idővel, ám az aligha elképzelhető. Számoljatok csak utána!
   Dide állandó. Nem öregszik, akár egy skizofrén fejében a kulcsszereplő, igaz, nem is fiatalodik. Valahol huszadik és ötvenedik életéve között állapodott meg.
   Dide költő. Pontosabban költő volt a huszadik század első harmadában, aztán úgy maradt.
   Ismerni ismertem már, de közelebbi kapcsolatba, tudjátok, abba a szorosfélébe véletlenül kerültem vele. Valakivel ugyanis kényszerűségből közelebbi kapcsolatba kellett kerülnöm, és őt ajánlották. Eredetileg ugyan nem őt szemeltem ki, csakhogy azt, akit kiszemeltem, addigra kiválasztotta más. Dide viszont még szabad volt.
   – Babits verselését, Varga úr, már földolgozta Soltész Kati… Kosztolányi ellenben még érintetlen. Volna kedve belevágni a fejszéjét?
   Még hogy fejszét vágni Didébe? Na, ez teljességgel távol állt tőlem, de a mesterének, holmi szándékolt képzavarok miatt, nem mond nemet egy tanítvány. Na, így.
   KEZDTEM NAGY MENNYISÉGBEN KOSZTOLÁNYIT OLVASNI. Amikor a Szépirodalmi Könyvkiadó a hatvanas évek legvégétől kiadta az életművét (szerk. Réz Pál – egy másik szerk. megj.), még túlontúl fiatal voltam ahhoz, hogy gyűjtsem a Kosztolányi-összest; utólag vadásztam össze egyesével a köteteket, amikor futotta rá a pénzemből. Amit megvettem, azonmód elolvastam (legalábbis átfutottam: regény köztudomásúlag könnyebben fogyasztható, mint újságcikkek ömlesztett halmaza). Alapvetően persze a líra érdekelt, többször rágtam át magam a versgyűjteményeken, a kötetben meg nem jelent költeményeken, a zsengéken, a töredékeken, a rímjátékokon, a hátrahagyottakon: amit csak fölleltem. Pirultam a fiatal Dide bohémságától, sápadtam a felnőtt Dide bölcsességétől. Ismeritek: amikor beleolvassa magát az ember egy szerzőbe, elérkezik az átkattanás pillanata! Amikor a külső értetlenkedőből belső értő válik.
   Esetemben ez tényleg egyetlen pillanat műve volt, legalábbis annak éreztem: hosszú-hosszú ideig csak bambultam a betűkbe, hátha kiszívdobogom, mit érzett ő, kisóhajtom, mit mond… Aztán azt vettem észre, hopp, ez az én érzésem, jé, ez az én hangom. Nem nevezném a jelenséget azonosulásnak: inkább kívülről belülre kerülésnek. (Megjegyzem, az efféle szoros kapcsolatokból ki is lehet esni: ma már megint kívülről olvasok Kosztolányit, és nem hiszem, hogy egyszer még visszakapaszkodom belülre. Tán nem is akarnék.)
   Idővel Desirének hívtam, mint a barátai. Aztán minden különösebb hajcihő nélkül családtagnak tekintettem magam, és magamban Didének szólítottam, mint a legintimebb körei. Dide, Dide, Dide.
   TULAJDONKÉPPEN AZ EGÉSZ ARRA MENT KI, hogy a kívülálló szemével vizsgálhassam, hogyan írt verset. Illetve még azt se, csupán körbemagyarázzam, milyen állapotban maradtak a versei, miután megírta őket, azt is csupán egyetlen szempontból: a verstanéból. Akartam volna evvel kezdeni bármit? Publikálni fölismeréseimet? Doktorálni? Nem tudom. Lehetséges. Talán. Annyit csak, hogy Dide általam létezzen? Valaki egyáltalán léteztesse? Ha igen, azt meg minek? Mindenesetre belekezdtem, bele én.
   Az íróasztalom bal oldalán a kötet, a jobbon spirálfüzet. A kezem ügyében ceruza, toll. A kötetbe csak ceruzával jegyzek föl ezt-azt, a spirálfüzetbe viszont szabályosan lekottázom a verseket: rövid szótag, hosszú szótag…
   Minden szabad időmben verslábakat számoltam (mert Dide, lévén nyugatos, alapvetően jambusköltő).
   Kutatásaim első eredményeit egyíves tanulmányban írtam meg. Azt a címet adtam neki, hogy Az ígéret idején, és azt az alcímet, hogy Verselési tendenciák a fiatal Kosztolányi Dezső költészetében. E szavakkal kezdtem. „Kosztolányi Dezső nem rombolt: épített. Mert vannak költők, akik avval a – bevallott vagy föl nem ismert – hivatástudattal írják verseiket, hogy gátat kell vetniük a zsúfolódó hagyományok nyomásának. Mások meg – nem figyelve múltra, jósolva jövőt – azt gondolják, hogy a mutatkozó újnak kell teret tárniuk.” Satöbbi, satöbbi. Statisztikai táblázatokkal bizonygattam, hogy Didémnek még időmértékes pálfordulásai is szervesen illeszkednek pályaívébe. És tudományos munkámat e szavakkal fejeztem be. „A magyar költészet belső megújulási igénye és Kosztolányi Dezső költői nagysága irodalmunk történetében szükségszerűen véletlen, szerencsés találkozás volt. A 19. század utolsó harmadában elméletben újjáteremtett magyar verset a 20. század első harmadában a gyakorlatba kellett átemelni. Valaki kellett, aki megcselekedi mindezt. Valaki? Ő.” Evvel tulajdonképpen befejeződött Kosztolányi-kalandom. Ahogyan tudományos munkásságom is, hiába lett nevemből később lábjegyzet.
   A KUTATÓMUNKA UTOLSÓ HÓNAPJAIBAN MÁR EGYFAJTA KETTŐSSÉGBEN ÉLTEM. Egyrészt a teljességgel gyakorlatias jelenben: a tévéhíradó szerkesztőségében telex- és kéziratpapírok között; másrészt az elvont múltban: odahaza, a dolgozószobámban verslábak között. Mind nagyobb szakadék kezdett tátongani a Szabadság tér és az Üllői út között, és egyre inkább fenyegetett a veszély, hogy belezuhanok.
   Közeledett Kosztolányi születésének centenáriuma, és elhatároztam, megfontolom a hogyan továbbot.
   – Mi használ többet Didének? Ha négymillió nézőhöz csacsogva-fecsegve, jó esetben kétszer-háromszor, alkalmanként kilencven-száz másodpercben népszerűsítem életművét, vagy az, ha egyetlenegyszer tudományos igényességgel végigelemzem hosszú-hosszú oldalakon át nyolcszáz olvasónak?
   Az előbbi lehetőség mellett döntöttem. Belevetetettem magam a híradózásba, és abbahagytam a verstani kutatást.
   Nehezen szabadulok attól a kínzó érzéstől, hogy rosszul döntöttem.
   SZERETTEM ÉS UTÁLTAM IDŐKÖZBEN FÖLDI JELENSÉGEKET: magamat például utáltam azért, mert elloptam (kegyeletteljesen fogalmazva: elfelejtettem visszaadni) a néhai professzorom kölcsönözte első kötet, a Négy fal között elsőkiadásos példányát. Ehhez képest csekély jóvátétel, hogy amikor a kétezres évek elején hírét vettem, a Petőfi Irodalmi Múzeum megjelenteti Dide összes fényképét, több ezer forintot fizettem a kiadványért.
   Szerettem Gábor Miklóst, amiért egyszer elsuttogta magának a Hajnali részegség mind a száznegyvenkét sorát, de utáltam Máté Gábort az Akarsz-e játszani hangoskönyvtől a Szegény Dezső önálló esten át az Esti Kornél csodálatos utazása filmig, mert neki nem engedélyeztem, hogy testben epigont valóságoljon, amíg magamnak igen, hogy lélekben kosztolányist játsszam.
   Ó, hányszor beszélgettem a Feneketlen-tó partján Dide szobrával! És amikor tanár lettem, majd először osztályfőnök, naná, hogy az első osztálykirándulást Szabadkára szerveztük, ahol a diákok belélegezhetik annak a tájnak a kilégzését, ahonnét a kötelező tananyag származik!
   MARADT VELE KAPCSOLATOM, ugyanúgy, mint más, régi ismerősökkel. Néha ma is elbeszélgetünk, olykor csak együtt merengünk. Néha arról is szót váltunk, hogy alakulhatott volna minden másképp, de aztán gyorsan más témára kalandozzunk.
   Negyed század telt el Kosztolányi-keresésem – kutatásnak mégse nevezhetem – óta. Hívtak tanítani, és mentem. Amikor ismerkedett velem az iskolaigazgatóm – évekkel később utalt rá, hogy megmaradt a fejében –, azt mondtam, tanítani ugyan sose tanítottam, de… majd Kosztolányi segít. Mostanság tehát tizenhét-tizennyolc éves emberek adnak nekem az életükből nyolc-tíz órát (ennyi jut Didére a tantervben), hogy együtt olvassunk, hallgassunk, nézzünk ezt-azt a költőtől, az írótól, az újságírótól; a maradék időben meg esetleg beszéljünk róla. Pletykálok az életéről, célozgatok, hogy ennek-annak kapcsán szerintem mit érezhetett, mire gondolhatott: vannak diákok, akiket érdekel, vannak, akik együttérzésből úgy tesznek, mintha meghallgatnának. De… de mégsem a Kosztolányi-óráimat tartom a legmegérintősebbeknek. A nyugatosok közül például Karinthyról sokkal „hódítóbb” órákat tudok tartani, és talán másik tárgyammal, a mozgóképkultúrával és médiaismerettel messzemenőbb érdeklődést vagyok képes kelteni, mint a teljes magyar nyelvvel és irodalommal. Hol van hát akkor a remélt segítség, Dide?
   HOL VAN DIDE? BELÜL. Valahol belül, tényleg legbelül. Ücsörgünk együtt egy szobában, sétálunk utcákon, heverészünk az ágyban mind: itt van Dani uraság, itt Sándor és János, egyszerre három Mihály, naná, hogy Endre, Attila, Miklós is. És nyüzsögnek még körülöttem sokan. Ezek a percek persze elmúlnak, mert dolgozni kell, itthon vár a család, néha-néha jön egy-egy barát, eljutok színházba, hangversenyre… Egyszóval a mindennapok. A mindennapok költészete, tudjátok.
   Most el kéne mondanom, mi mindent tanultam Didétől, de… arra az egyetlenre nem tanított meg, hogyan mondható el bármi.
   MI VOLT EZ A FEJEZET? SZERELMI VALLOMÁS? Az nem lehet. Miféle nekrofil-homofil megnyilvánulás volna az ilyesmi, egy halott férfihoz…
   Kicsoda nekem Dide?
   Dide az Dide, slussz.