Dódi és Bodó
(XII. évfolyam, 12. fejezet)
Szüleink azt gondolták, két gyerekük legalább nyaranta szívjon a folytonos benzingőz helyett friss levegőt. Eladtak hát gyűrűt, órát, veterán kitüntetést, és telket vettek Leányfalun, arról ábrándozva, házacskát húznak rá. Váratlanul azonban megkérdezte tőlük egy ismerős, érdekelné-e őket állóvízközeli, húsz négyzetméteres szoba-konyha kerttel, gyümölcsfákkal. Szüleink osztottak-szoroztak, kölcsönt kértek barátoktól, ismerősöktől, és amíg a Duna folyt tova, egyik telek oda, másik telek ide, a vakációra már be is laktuk a Balaton-parti készet.Nyolcéves koromtól töltöm a nyaraimat Zamárdi felsőn.
Dódi négy legfőbb tanítása
Dódit ismertem korábbról, mert említett szüleink összejártak Pesten az ismerősékkel, akik ajánlották a házat a szomszédjukban. Ahogyan utánaszámolok, négyszer, legföljebb ötször két és fél hónapig kaphatott életemben főszerepet a nálam hét évvel idősebb fiú, aki érettségije után rögvest munkába állt, onnét kezdve pedig ritkán tűnt föl a tóparton. De az a félezernél kevesebb nap többet ért összes iskolámnál!
Légy férfi! Dódi volt számomra a férfiminta. Nézegetem hajdani közös képeinket, rajtuk a széles vállú, csupa izom srácot: valóságos görög szobor. Ó, ha egyszer én is ilyen lehetnék, álmodoztam akkortájt, és mert fölismerte bennem a hajlandóságot, hát munkára fogott. Gyakorlatilag őt titulálhatom első edzőmnek. Futtatott, tornáztatott, ugráltatott, tanított cselgáncsmozdulatokat, tanított esni – és tanított focizni. Dódi, ahogyan ma mondanánk, egész pályát bejátszó erőcsatár volt az eleinte füves, később homokos placcon, ahol napjaink nagy részét töltöttük. Ha Dódi a kapunknál – ragaszkodtam hozzá, hogy mindig vele egy csapatban legyek – megszerezte a labdát, nem nézett se jobbra, se balra, megindult előre, dőltek körülötte az ellenfél játékosai, ő meg egyszerűen becsörtetett az ellenfél kapujába, azaz két lehullajtott trikó közé, és – biztos, ami biztos – ott akkorát rúgott a labdába, hogy egyenest a világ végére kellett szaladnom érte! Loholás közben meg arra vágyakoztam, hogy egyszer én is olyan nagyot tudjak bikázni a lasztiba! Dódi persze univerzális játékost akart nevelni belőlem, ezért a fejjátékomra is ügyelt. Ő avatott be a csukafejes, a felhőfejes, a stukk titkaiba, délelőtti-délutáni szabad időnk maradék részét vélhetően ezek érdekében töltöttük a délparti vízben, ahol leszúrt nádszálak között fejeltünk két kapura óraszám.
Ha férfi vagy, legyen biciklid! Dódi egyéb sportágakban is mesteremként tekintett magára: kerékpározási szakértelmem ugyancsak tőle származik. Elengedett kormányos száguldástól kontrafékes farolásig minden tudásomat neki köszönhetem, sőt tulajdonképpen magát a biciklimet is. Egy nyáron ugyanis tűzpiros, huszonnyolcas, férfivázas Mátrával állított be, fehér fogantyúval: szerényen rögtön el is nevezte Zeusznak. Nosza, magam is olthatatlan vágyat kezdtem érezni ugyanolyan biciklire… Nem értem ugyan még föl, de a váz alatt át tudtam bujtatni a lábam, az övét legalábbis – ha néha kölcsönadta – eredményesen hajtottam úgy. Aztán a következő nyáron Bodó is kapott ugyanolyat, csakhogy kék fogantyúval! Nyálam csorgott hát egy tűzpiros, huszonnyolcas, férfivázas Mátráért! És amikor tízéves múltam, a csoda beteljesült, méghozzá piros fogantyús kivitelben! A nyergét persze annak se értem még föl, de addigra – némileg megnyúlt csontjaim, izmaim segedelmével – már a váz fölött tudtam tekerni. (Dódi az én gépemet Odüsszeusznak keresztelte el.) És egy-két évvel később, ezt már csak a történet teljességéért említem, a balatoni gyerekbandában még egy tűzpiros, huszonnyolcas, férfivázas Mátra született, Tomié, zöld fogantyúval.
Ha férfi vagy, és már van biciklid, tudj meg minél többet a nőkről! Dódi mindemellett műveltségemmel, továbbá lelkem épülésével is foglalkozott. Ő vezetett be a görög mitológia rejtelmeibe – nyilván akkoriban tanulta a gimiben (ld. biciklinevek – a szerk. megj.) –, továbbá a női lélek útvesztőiben is (e tudománynak ugyancsak szakértője volt) ő segített eligazodni. Ráadásul nem csupán a női lélekhez, hanem… a női testhez is értett. Hiába tettek meg mindent szüleim szexuális fölvilágosításomért, a munka dandárját mégis Dódi végezte el. Ma is emlékszem mindenre. Vitt a biciklijén – járt akkoriban barackot szedni a széplaki gyümölcsösbe, egyszer hozzájárult, hogy elkísérjem, onnét karikázott velem visszafelé –, amikor részletesen leírta a lányok, khm…, micsodáját. Meg kell vallanom, roppant ésszerűtlennek (észszerűtlennek) találtam az egész berendezést, de megnyugtatott, hogy az övékből is kihúzható egy parányi fütyi. Ehhez képest nem értettem, hogy akkor hova fér a miénk is, amit oktatóm szerint időnként nekünk be kell préselnünk oda, de e jelentéktelen technikai részlet fölött Dódi elegánsan átsiklott.
Ha férfi vagy, van biciklid és sokat tudsz a nőkről, idomíts kutyát! Bodóék tartottak egy Bobi nevű házőrzőt, hivatásához képest rendkívül barátságos kutyust. Eleinte azon dolgoztunk, hogy utasításunkra Bobi üljön le, álljon föl és hasonlók, ám idővel mutatványunkat továbbfejlesztettük: a két idomár (Dódi balról, én jobbról – vagy fordítva, ó, csalfa emlékezet!) derékmagasságban tartja Bobi mellső lábait, hű kutyánk pedig a hátsóira állva, mintegy kézen fogva sétál velünk! A betanítás „költségeit” egyébként szívem mélyén pazarlásnak tartottam, tudniillik az anyukám jóvoltából minden hétvégén érkező, jelentős mennyiségű franciadrazsé többsége, eredeti rendeltetésével ellentétben nem az én pocakomban, hanem Bobiéban végezte, közönséges jutalomfalatként.
Ha már Bobi, akkor Bodó.
Bodó öt kiegészítő tanítása
Bodóval helyben ismerkedtem meg. Zamárdi felsőn akkoriban az őslakosok még tyúkot tartottak, disznót hizlaltak: Bodónak a Balaton vize korántsem turistalátványosságot jelentett. Volt nyár, amikor fürdeni se járt, viszont olthatatlanul vágyódott a nagyvárosba, elsősorban Siófokra, netán azon is túl, akár a messzi Székesfehérvárra is, ahol az apja raktároskodott a pályaudvaron. Ám Bodó mindeközben olyanokat tudott, amiket én, városi fiú, nem.
Add meg magad az erősebbnek! A vékonydongájú, söprögető-takarító Bodó egyszer megpróbálta leszerelni Dódit, a robusztus erőcsatárt, de sikertelenül… A labda ugyan a kapuban, a láb viszont reccsent. Ráadásul rögtön júniusban, így aztán Bodó, több hét fekvés után, a maradék nyarat gipszben sántikálta végig. Bár ez jelentősen szűkítette programjaink keresztmetszetét, viszont legalább többször szétszedhettük-összerakhattuk biciklijeink hátsó agyát, amelyhez Bodó magas szinten konyított, ellenben velem (aki persze azonmód el is felejtettem úgy az alkatrészek nevét, mint a művelet lépéseit).
Vedd ki a részed a közösből! Júniusban még csak cseresznyéért, júliusban meggyért jártunk ki a somogyi földekre, de augusztusban már kukoricáért. Bodó ismerte a környéket, mint a tenyerét, azt is tudta, mikor merre köröz a csősz, alkonyattájt elsündörögtünk tehát a dombok irányába, és trikóinkban hurcoltuk haza a csemegét. Mire visszatértünk beszerző körutunkról, Bodó édesanyjának, Manci néninek fazekában már forrt a víz… De loptunk mi barackot, dinnyét, mindent, mert Bodó szakértelme nem ismert határokat.
Add meg, vedd ki, oszd szét! Egyszer vacsoraidőben toppantam be hozzájuk egyenesen Budapestről: a család a konyhaasztalnál falatozott. Kenyeret, maguk érlelte disznósajtot, saját termésű paradicsomot. Számon tartották, miből mennyi jut férjnek, gyereknek, feleségnek, de észrevették, kicsordul a nyálam a lakoma láttán. Csak ilyen szegényes vacsoránk van, de én már jóllaktam, noszogatott Bodó engem, aki kényes pesti gyomrával olyan finom falatokat addig soha nem evett! Azóta furdal a lelkiismeret, milyen étvággyal faltam be Bodó vacsoráját.
Add meg, vedd ki, oszd szét, nézd együtt! A hetvenes években, még a vége felé is, ha Zamárdi felsőn halaszthatatlan tévézhetnékje támadt az embernek, be kellett kéredzkednie egy környékbeli üdülőbe, ami persze jelentős megaláztatásnak számított. 1978-ban, amint letettem a vizsgáimat, máris rohantam a vonathoz, irány a Balcsi! Ám már az ablakban állva azt latolgattam, két fürdés közben hol nézzem a június 25-i Hollandia–Argentína döntőt. Első utam persze Bodóékhoz vezetett… És akkor Manci néni, Feri bácsi és Bodó bevezetett a vendégszobába, és megmutatta a család új büszkeségét: egy tévékészüléket! Ha emlékezetem nem csal, Bodó társaságában néztem a várva várt meccset, hol másutt, mint Zamárdi felsőn.
Add meg, vedd ki, oszd szét, nézd együtt, menj el! Csábító atmoszférájú hely Zamárdi felső: a gyerekkori társaságból három házasság lett, abból egy éppen Bodóé. Pesti család nyaralt náluk évről évre egy teljes hónapon át, két lányuk közül a kisebbik lett Bodó felesége. Manci néni féltette, óvta ugyan egy szem fiát a pesti dámáktól, de szerelem ellen nincs orvosság… Először Bodó hagyta el a családi fészket, a két unokát csak ritkán utaztatták a nagymamáékhoz, aztán a magukra maradt öregek költöztek be Siófokra, és miután Feri bácsi meghalt, a fiatalok vették magukhoz a magányos öregasszonyt.
Epilógus
Nem hiszem, hogy Dódi és Bodó az utóbbi évtizedekben valaha találkozott volna. Zamárdi felsőre régóta nem járnak, annyi idő távolából tán föl se ismernék egymást, ha szembetalálkoznának az utcán.
Dódit láttam néhány éve. Alaposan megemberesedett, ahogyan ezt tapintatosan fogalmazni szokás: magas vérnyomással küzd, aminek, állítólag, árt a nedvdús levegő.
Bodónak egyszer a felesége hívott föl, hogy anyagilag megszorultak, és tekintettel a férjéhez fűződő régi barátságra, ki tudnám-e segíteni őket szorult helyzetükből. Amikor egyetlen percre összefutottunk, hogy odaadjam a pénzt, megkért, Bodónak véletlenül se szóljak. Hát hogy szólnék, ha sose beszélünk?