Egy múlt nélküli ember
(XII. évfolyam, 56. fejezet)

   Egy ember múlt nélkül.
   Higgyétek el, nem annyira kellemetlen. Mármint nem annyira kellemetlen állapot, mint amennyire elsőre annak hangzik. Sőt! Gondoljatok bele! Nincs ugyan mit visszasírni, ugyanakkor nincs mit takargatni se! Márpedig valamit mindenki, akinek múltja van, titkol (vagy legalábbis senkinek nem beszél róla)… Ha meg bárki vissza akar keresni egy ember múltjából bármi dics- vagy szégyentelit, nem teheti, merthogy egy múlt nélküli embernek se ilyenje, se olyanja, mert nincs neki semmije, ami -t, -tt. Múlt nélküli embernek lenni tulajdonképpen teljességgel független létforma, és ha ehhez hozzávesszük, hogy a függetlenség az emberiség legősibb vágya, lásd Ádám és Éva hosszadalmas függetlenségi harcát, akkor nincs távol a cél! Meg ne orroljatok hát a puszta irigylésre késztetés miatt, amikor ama állítással szembesültök, hogy múlt nélkül kifejezetten élménygazdagabb az élet, mint vele. Az csak egészen halk hozzáfűzés, hogy egyebek mellett a fosztóképzők hiányáért (is) szerencsésebb fiatalnak lenni.

   Ismertek-e hát a maga konkrét valójában múlt nélküli embert? Szeretnétek ismerni? Legyen meg hát az akaratotok! Íme, egy teljesen valódi, múlt nélküli ember, teljesen cáfolhatatlan tények megvilágosításában (stílszerűbben szólva: megsötétítésében).
   Az a Lapkiadó Vállalat, amely nyolc évig alkalmazta, már nincs. Az a Magyar Televízió, később Magyar Televízió Rt., még később Magyar Televízió Zrt., amely huszonöt évig, már ugyancsak nincs. Az a Tallózó című hetilap, amely másfélig, szintén nincs. „A múltat végképp eltörölni”: végül csak teljesült, amire az Internacionálé éneklői vágyakoztak.
   Itt él tehát közöttünk egy múlt nélküli, azaz eltörölt múltú ember. Ha netán mégis bánná, hogy a borongós nézőpontból ily körülmények közé kényszerült, kevés vigasz a számára, hogy nincs egyedül.
   – Nem vagy egyedül! – Ezt kiabálja neki vissza a visszhang.

   Ha már tényleg konkrétra fordul a szó: hidd el, Éva, múlt nélkül élni, ha netán valakinek nincs ínyére, még mindig jobb, mint egyáltalán nem élni. Itt vagy, példának okáért, te. Amikor meghaltál, a negyvenes éveid derekán, abban a vigasztalanságban halhattál meg, hogy az élet megy tovább nélküled is. Na, néhány évig ment is, de megnyugtatlak (fölidegesítelek), tovább már biztosan nem. Hozzád képest például S. N. (ld. Lájv Bridzs, 20. fejezet – a szerk. megj.) legalább bőven – hogy azt mondjam, alaposan kiélvezve – megérhette műve elkárhozását! Te? Te el se jutottál az ezer sebtől vérző médiatörvényig, a kertévék versenytipró megalakulásáig, a székházbúcsúig, a Magyar Televízió papírforma szerinti eltakarításáig, helyének fölszántásáig, sóval behintéséig! Szitokszó ma már, Éva, „régi tévésnek” lenni, olyan, mintha azt mondanád, hogy „párttag”, és aki anno eltette emlékbe régi belépőjét, még a réges-régit, a kék összehajthatóst, az most ugyanúgy rejtegeti, mint a párttagkönyvét, a pirosat. Bár, Éva, a „régi tévé” titkos szekta, akár a szabadkőműveseké. Merre is a Vérmező?
   Múlt tehát duplán eltörölve. Vele valami szimplán kitörölve.

   Semmi értelme magyarázkodni, mi jó volt abban a múltban, amelyről mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy szőröstől-bőröstől rossz volt. Márpedig a rossz nem lehet jó, ez nyilvánvaló. Tessék még egyszer a kérdés: meghalni is rossz, Éva?
   Persze elgondolkodtató, létezik-e egyáltalán ember, aki boldog abban az időben, amelyben él. Gondol-e sokszor arra, mi készteti nyafogásra őt, a békeviselt nemzedék tagját? Gondolkozik, és rájön, hogy tulajdonképpen semmi. Tulajdonképpen élvezhetné a jelent, élvezhetné egyetlen perc múlva a majdani jelent, egy nap múlva a még majdanibbat… Satöbbi, satöbbi.

   Vannak, Éva, emberek, akik folyamatosan a múltban élnének, mint a fák, amelyek a gyökereiket keresik, hogy kapaszkodhassanak. Vannak olyan emberek, akik képesek multifunkcionális ágként létezni a jelenben, és persze akadnak, akik csakis előre tekintenek. A mi fáinknak ők a levelei. Egy átlagos, múlt nélküli embernek, ha fa volna, se gyökere, se levele nem lehetne, marad hát neki emberként az áglét, egyiknek erősebbként, másiknak törékenyebbként. De mert se filozófusok, se esztéták, se moralisták, sőt még politológusok sem vagyunk, így hát ne menjünk bele a jelen idő komplikációiba.
   – Áglét, áglét, áglét – imígyen szól a visszhang.

   Ennek az egész múltnélküliségnek némileg ellentmond a Lájv Bridzs eddigi ötvenöt fejezete. Mert bő esztendeig, ötvenöt héten át beszélt, beszélt hozzád egy múlt nélküli ember – mi másról, mint a múltjáról. Ám ha egy embernek valójában nincs múltja, honnan rémlene föl neki a szűk családja? Honnan tudna Joli néniről és a felvidéki rokonokról, Jolánról és az erdélyi rokonokról, valamint a harmadik Jolánról? Honnan tudna keresztanyjáról, Aranka néniről, a családi gyerekorvosról, Jablonszky doktor bácsiról, anyja fiatalkori barátnőjéről, Hantos Ági néniről és az öregkoriról, Takács Ágnesről? Honnan szülei bridzspartnereiről? A tévészerelő Király Ernőről, felesége pótanyjáról, Gerda néniről és a Nevezzükígy Irénkenénikről?
   Emlékezete mely mély zugából bányászná elő gyerekkora macijait, Dódit és Bodót, a barátait, Katót és Schulz Margitot?
   Múlt nélkül hogyan járt volna iskolába, és honnan ismerné Éva nénit és Ági nénit, Karakast és Bucskó igazgatóhelyettest, Ardayt és Zsideghet, no meg Loránd Feri bácsit? Miféle egyetemen ismerte volna meg Maróti Andort, Pálmai tanár urat, miféle magánegyetemen Szilágyi tanár urat?
   Ha nem dolgozott volna a Lapkiadó Vállalat berkeiben, amelynek ezek szerint valamikor mégiscsak léteznie kellett, honnan maradt volna neki emlékképe Siklósi Norbertről, Miléről, Gyuri bácsiról, Hajdu Gyuriról, Mesiről, Bartáról, Drlőkösről és Wisingerről?
   Bár utóbbi már a Magyar Televízió folyójának hordaléka, miként Rózsika, Krämer Mari, Elek János, Sándor István, Maya és Peti…
   Múlt nélkül egyszerűen nincs az embernek Didéje, Juhász Ference, Gergely Ágnese, Keresztapája, Cseh Tamása, Maria Callasa, és FC Barcelonája! Ejnye, no, van-e egyáltalán értelme múlt nélkül élni!
   Persze múlt nélkül nem vesznek körül embert Rosszak, akiktől a legtöbbet lehet tanulni. Nem veszik körül se Üllőitútötvenkilenc lakói, se afakakecsek. A múlt nélküli embert nem ismernék George Bestek és a többiek, Illés klubok, Stánitz Zolik, bútorszállítók, az elrettentő példa T.-k, Lázók, tulajdonosok, utasok a 49-es villamosról.
   Tudod, Éva, nem állítja senki, hogy a múlt gyökerestől hazugság, de azt igen, hogy mindenképpen önámítás.

   Valójában múlt nélkül tényleg nincs jelen, hogy mélyenszántó bölcsességgel hozakodjanak elő a múlt nélküli emberek. Ebből következően mintha tényleg egyetlen múlt nélküli ember se létezne múlt nélkül, ha már magáról beszél.
   Akárhonnét nézem, valószínűleg mindenkinek van múltja, legföljebb tetteti, hogy nincs. Ha meg egyszer van neki, miért tesz úgy, mintha mégse volna?
   – Hé! Adjátok vissza a múltamat! – Csak visszhang marad minden kiáltás.
   Aztán kívülről látja magát a múlt nélküli ember, merthogy senki nem hallja, az tótziher és istókzicsi.

   Mit is suttoghatna búcsúzóul egy múlt nélküli ember most, amikor hídépítőként először megy át szeretett Lájv Bridzsén? Például azt, hogy végső soron tizenegy éven át azért írta hétről hétre a Lájvot, hogy a tizenkettedik évben megírhassa ezeket a fejezeteket?
   Bár… a Lájv tizenkettedik évfolyamának, azaz a Lájv Bridzsnek ötvenhatodik fejezete se nem tartalmas, se nem jól megírt passzus. Tötymörgés. Népszerű se lesz a többihez képest. Viszont zárófejezet.
   Ugyanis így vagy úgy, Kedves Olvasó, ezennel te is a Lájv Bridzs túlsó oldalára értél. Ha tovább mész, egy hét gyaloglás után ismét a Lájvszkúl elé tévedhetsz, amennyiben úri – úrnői – kedved azt diktálja! Mostantól következzék a Lájv tizenharmadik évfolyama, azaz következzenek a Lájvszkúl Dájölogsz párbeszédei. Immár szigorúan jelen időben.