Egy utas a 49-es villamosról
(XII. évfolyam, 22. fejezet)

   Akkor

   a Madách téren szálltam föl a 49-es villamosra. Emlékszem, esteledett, és bár a csúcsforgalom sokáig kitolódott, a végállomáson találtam ülőhelyet. Már hazafelé tartottam ugyan, de meglehetősen nyuvadtan, így középtájra vackolódtam be, menetiránynak jobbra, arccal előre, úgy bambultam az ablakon kifelé. Az Astoriánál ült valaki szembe. Ismeritek: az ember érzi, ha nézik. Mozdulatlan fejjel, csak szememmel sandítottam valamelyest balra, hát tényleg engem méricskélt egy negyven körüli nő! Nem tudtam eldönteni, van-e benne kis nyomás, vagy sem… Talán a tekintetünk is összevillant. Gyorsan visszarántottam persze a szememet, lassan kigördültünk a megállóból, a Múzeum körúton új háztetők közeledtek: szeretek függönyök mögé kukucskálni, szeretem legfelső emeletek titkait találgatni. De továbbra is éreztem, hogy a nő figyel. Odasandítottam megint, hát tényleg: vissza azonmód az ablakhoz. Amikor harmadszor pillantottunk össze, vághattam valami pofát. A villamos tovább döcögött, elhagytuk a Kálvin teret, és mielőtt bearaszoltunk volna a nagyvásárcsarnok elé, háborodtam csak föl: nahát, ez már igazán túlzás, mit méreget engem ez a bolond! Bátran összpontosítottam a szemébe, és rákérdeztem:
   – Ne haragudjon, de mit néz?
   Kezdett éppen fölcihelődni, tán zárás előtt piacra ment; félig ültében, félig álltában vetette oda:
   – Miért? Nem szabad? Végre egy tiszta tekintet! Ritkán lát ilyet az ember – és áttülekedett az időközben összesűrűsödött tömegen.
   Angyal szállt át akkor Budapest fölött. Pityókos, félnótás angyal. Mikor történt? Húsz éve? Huszonhárom, netán tizenhat? Régen. Néhány perces jelenet, a lényeg abból is mindössze néhány másodperc.
   Otthon első dolgom volt, hogy elbüszkélkedjem avval, neked, hitvesem, olyan férjed van, nektek, gyermekeim, olyan apátok, akit megsüvegelnek a villamoson a tiszta tekintetéért! Hány ilyen férj létezik a világon, kérdeztem a feleségemet. Hány ilyen apa, kérdeztem a gyerekeimet.

   Akkortól mostig

   többször, több társaságban meséltem el a történetet. Az ilyen sztorizások elsősorban persze dicsekvések, hogy mennyire szembetűnő teremtményeknek vallhatjuk magunkat, másodsorban azonban rejtett önigazolások. Ha nektek nem, legalább másoknak föltűnik, kit nem értékeltek! Ha pedig el tudunk szakadni önmagunktól, akkor a tekintetről magáról szól a mese, a föld e különös-különös fontosságú jelenségéről. Legalább olyan fontosról, mint a simogatás, az ölelés. Még csak látónak sem kell lenni ahhoz, hogy az embernek tekintete legyen. Az ilyen tanmesék alapvetően azokról árulkodnak, akik lesütött szemekhez szoktak, többértelmű nézésekhez, így aztán rácsodálkoznak arra, ami kilóg a sorból.

   Mostanában

   nincs alkalma egy magamfajta férfiembernek tüzetesen megfigyelni a saját ábrázatát, a borotválkozótükrön kívül meg mikor látnám önnön tekintetemet… Ám nemrégiben kamera elé álltam, hogy üzenjek diákjaimnak, és ahogyan néha-néha csináltam – most meg tanítom –, az objektívet szuggeráltam, mintha a nézőkkel szemeznék, úgy mondtam el néhány mondatot.
   Aztán persze visszanéztem a fölvételt.
   És meghökkentem.
   Megrázó, mennyi rémületet vélek fölfedezni 2015-ös tekintetemben! Szívszorító rémületet.
   Anyám szemében láttam ugyanezt. Semmi kijelentés nem lappangott benne, hogy „ez így volt”, meg hogy „annak amúgy kell lennie”; helyette csupa-csupa kérdés: „mi lesz most, kisfiam?” Kérdésektől indul, kérdésekhez ér az ember.
   Önmaga farkába harapó kígyó. Rémület attól, hogy egyszer… egyszer majd elvész a tiszta tekintet. Hogy egyszer a te tekinteted is zavaros lesz, piszkos és mocskos. Hogy soha többé nem szólnak neked oda se villamoson, se másutt. Amíg kialszik szemedből a fény.

   Újabban,

   ha villamosra szállok, mindig őt keresem. Szembülső ülésre szeretek lerogyni, különösen, ha mindkettő szabad, hátha ő tottyan a közelembe. Ő, a cekkereivel. Ha kocsibelsőkben alkohol-kipárolgás csapja meg az orrom, fölkapom a fejem, hátha ő közeledik. Hívogatóan hunyorgok utastársaimra, hátha megszólítanak. Meg kéne lepődnöm azon, hogy egyre ritkábban néznek tömegközlekedő aszfaltbetyárnak?

   Akkor

   a tévéből jöhettem hazafelé (Magyar Televízió, Budapest V., Szabadság tér 17.), nyilván gyalog az Október 23. utcán, keresztül az Erzsébet téren a 49-es villamos belvárosi végállomásáig. Gyakran közlekedtem így (Astoria, Kálvin tér, nagyvásárcsarnok, Gellért tér, Gárdonyi tér), hogy a Móricz Zsigmond körtéren szálljak át további három megálló erejéig a 61-esre, végül a Késmárki utcán kaptassak föl a Ménesi útig.
   A tévé végéig tisztának kellett maradnia a tekintetemnek, utólag is ebben a hitben ringatom magam, különben nem úgy jöttem volna el onnét, ahogy. Ha a lelkiismeret tiszta, tisztának kell maradnia a tekintetnek is! Éppen a tiszta lelkiismeret gátolta néhány éve, hogy megírjam, még ha másoddiplomás szakdolgozatként is, ama Szabadság téri negyed század el-, le-, egészen pontosan felszámolását. A befejezetlen történetek mérlege megvonhatatlan.
   De ha tévedek? Mi van, ha valaki rátalál ezekre a mondatokra a neten, és a fejemre olvassa, hogy mit mentegetőzöm, amiért valaha ezt vagy azt tettem? Mi van, ha arra sem méltat, hogy bármit a fejemre olvasson? Mi van, ha el se olvassa, de attól minden tény tény marad, és tényleg semmi jogom ahhoz, hogy tiszta tekintetemmel kérkedjem, miközben tudatlanul is piszkossal pillantgatok oda-vissza billentyűzet és monitor között?
   Mi van?

   Akkortól mostig

   bánt, hogy egyszer valaminek kineveztek, s egy addigi tanítványom, aki egyik pillanatról a másikra beosztottam lett, kivárta, hogy hetekkel később szakmai megbeszélés címén félrevonjam, s mondandóm végén mélyen a szemembe nézhessen, és halkan, hogy senki meg ne hallja, közölhesse velem, hogy szerinte új pozíciómban megváltoztam! De főnöke mindenkinek van, hát egyszer engem vont kérdőre az enyém, mondván, hallja, a babérjaira török. Ártatlanságomat mi mással bizonyíthattam volna, mint hogy lemondok? Onnét kezdve mindent elkövettem, hogy többé sose kerüljek hasonló helyzetbe.

   Most

   és egy ideig még nagy szükségem van tiszta tekintetre! A tévé után adódtak – hogy stílszerű legyek – vargabetűk. (Kinek az egyeneseihez mérjük persze a kanyarjainkat?) Amikor hónapokig a köldökömet néztem. Amikor olyan helyre szegődtem, ahol minden légköbméterről tudtam, hogy azok is a tulajdonosok tulajdonai. Amikor tanárnak álltam, ami nem csupán valaminek az igenlését jelentette, hanem valaminek a tagadását is. Árulás-e rosszat jóra cserélni?

   Megint mosttól akkorig

   próbálom fölidézni azt a réges-régi arcot, de a fénykép előhívatlanul törlődött. Anyám mondogatta: ha minden elvész – az ő nemzedéke aztán tudta, milyen az, ha minden elvész –, nem marad más, csak a becsület.
   Kérem, jelentkezzék az a valaha negyven körüli nő, aki hosszú évekkel ezelőtt a Kálvin tér és a nagyvásárcsarnok között a 49-es villamoson odaszólt egy akkor középkorú férfinak, miszerint annak tiszta a tekintete!
   A tűztől is óvnám az őrzőket, akik láttak, amikor még láttam én is.

   Végül vissza akkortól mostig,

   amikor ugyan sokat villamosozom, de a 49-essel elvétve térülök-fordulok a Madách tér és a Móricz Zsigmond körtér között. Szoktatok gondolni olyasmire, hogy egy munkahelyváltással, egy költözéssel járt utakhoz válik hűtlenné az ember? A hűtlenséggel semmi baj, ha megfontoljuk, megéri-e elveszíteni egy hűségesélyt. Adódhat, hogy megéri.

   Majd

   egyszer. Majd egyszer én szállok úgy föl a 49-esre, netán az 59-esre, amellyel mostanában sűrűn járok, hogy a szemközti ülésen hirtelen rácsodálkozom valakire. Pásztázom majd az arcát, ahogy kibámul az ablakon. Nem szólok hozzá, legföljebb egyszer, kétszer, háromszor összenézünk, de ő olyankor mindig gyorsan elfordítja a fejét. Amikor meg éppen szállnék le, rám mordul, hogy mit bámulom. Tán tilos, zsörtölődöm, amikor végre látok egy tiszta tekintetet?
   Akkor valami egészen új szakasz kezdődik, barátaim, a villamosozásainkban.