Elek János
(XII. évfolyam, 21. fejezet)

   (2015. szeptember) Kiss Petivel találkozom a villamoson, azonnal Elekre terelődik a szó. Peti azt mondja, János élete végére teljesen boldogtalan lett, és hogy megváltás volt neki a halál.

   (2015. január) Egészen pontosan január 2., péntek. Még tart a téli szünet, tőlem tehát gond nélkül találkozhatunk kilenckor Pasaréten, az Alessióban, János meg nyugdíjas, ráér. Régen láttam. Egyrészt fölszedett jó néhány kilót, másrészt jelentősen lelassult. Egy ostoba baleset után úgy tákolták össze. Délig beszélgetünk, még az utcán is várok vele másfél órát, amíg a kilyukadt kerekű kocsijához megérkezik az autómentő. Abban maradunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem mondom, csak gondolom: engem most hónapokra elsodornak a mindennapok, de ha az osztályom június végére átvergődik az érettségin, azonnal fölhívom.

   (2015. május-június) A halála (2015. május 26.) és a temetése (2015. június 11.) között megfogadom, hogy a nyáron, miközben írom a Lájvszkúl Dájörit, elkezdem a Lájv Bridzset! Arcképvázlatokat emberekről, akiknek… továbbörökíteném a szellemiségét. Próbálgatom a hangot: mit összeügyetlenkedem!

   (1986 karácsonya) Takarítok odahaza, hogy fölállíthassam a fát. Két hónapja tudom, hosszú haldoklás vár anyámra. Dél közeledik, amikor megcsörren a telefon.
   – Szia, Elek János vagyok. – A hang eltéveszthetetlen.
   – Szia – mondom. Néhány napja, főszerkesztő-helyettesként, hiába volt kinyomtatva az újságokban, indoklás nélkül kivetette a műsorból egy dokumentumfilmemet.
   – Csak azért hívlak, mert tudom, neked most nagyon rossz. De… szeretném, ha te is tudnád, mindannyiunknak a legjobb, hogy nem ment le az a fél óra.
   Hallgatok. Hallgatnám, fűz-e hozzá még valamit.
   – Mindevvel együtt kívánok neked szép karácsonyt.
   – Köszönöm. Viszont. És szia – teszem le a telefont.

   (2015. október) Olvasgatom a skicceket. János körül minden csupa töredék. Minap Illés Mayával találkoztam, mutattam neki a sírról elkattintott képeket: csöndek oldódtak, amikor találgattuk, kinek a nevét vésték eredetileg a kőbe.

   (1987. február 28.) A meteorológiai tavasz első napja. Sebes Gyuri az első kiadás szerkesztője, ajánlok neki egy percet a híradó végére. Holnap március van, ennyi a fölkonf. Várom, bólint Gyuri. Chochol Karcsi ugyanazt a fát ugyanabból a szögből fotózta négy évszakon keresztül, Kiss Peti svenkel végig a képeken, a szöveg napok óta kész, csak azt nem döntöttem el idáig, kiadjam-e a kezemből. Délután a hármas szinkronban Szentirmai Éva az ügyeletes rendező, fölmondom, Illés Maya vágja, nem komplikált munka.
   A tavaszi képpel indul.
   – Földünkben téged elültetünk, mert gondoltuk, halkulhat, hangosodhat melletted a madárdal, és emberek jöhetnek, emberek mehetnek, és változhat körötted a szél iránya: te fa vagy, fa leszel.
   Beköszönt a nyár.
   – És nyaranta lombod árnyékában emlékezhetünk ártatlanságod korára, amikor földön kívüli gyökerű voltál; most pedig te oltalmazol bennünket, mert azt hiszed, tartozol nekünk.
   Újabb évszak- és képváltások.
   – Később meg, ősszel, hiába nyújtod ágadat fűrésznek, fejszének: minket hűtlennek képzelhetsz, és csak az alvó idő segíthet, ha kioltódott a bizalom. De télen, ha hó űz, hozzád menekülnénk mégis, és esőverte napokon az ablak mögül téged figyelünk, hogy elérjük-e még koronádat, hogy nem fordulsz-e el, ha végképp védtelenek vagyunk.
   Végül visszatér a tavasz.
   – Aztán egy napon, a szoba-barlangból kilépve, téged ott találunk, ahol ismertünk korábbról, s arra gondolunk újra: te fa voltál, fa maradsz. Holnap március van.
   Mutatom Gyurinak.
   – Szép… – És rohan egyéb dolgai után.
   A fél nyolcas híradó végén megy le, este nyolc előtt egy perccel. Csak én tudom: két hónap elteltével ez a békejobbom Elek Jánosnak.

   (2015. november) Másokét viszonylag gördülékenyen írom, evvel az egy arcképvázlattal meg mennyit vacakolok… Nézem a naptárt: ha december 27-re, huszonkilenc éves telefonbeszélgetésünk emlékére befejezném? Lehetne a Lájv Bridzs huszonegyedik fejezete.

   (1990. január) Délután autodafé az első emeleti vetítőben: kirúgják Aczél Bandit. A főszerkesztő két helyettese, Elek János és Sándor István szolidaritásból azonnal lemond. Aznap ráadásul Elek a műsorvezető, fölmarkolja a már megírt szövegeit, „Ezek kopirájtosak”, jegyzi meg. És hogy Rózsika arra tanított minket, a híradónak mennie kell?

   (1990 ősze) Háromnegyed év alatt megjárom a magam kálváriáját. Október táján Elek tűnik föl a folyosókon. Most hurcolkodna ki a régi szobájából. Rákopogok.
   – Ha nem lettem volna a főnököd, mi most valószínűleg barátok vagyunk. – Elülünk a fotelokban, ahol az elmúlt négy évben annyiszor. Kölcsönösen megfogadjuk, hogy vigyázunk magunkra az elkövetkezendőkben. 

   (2015. december eleje) Rengeteg teendő halmozódik össze: család, iskola, pénzes munka… Elégedetten nyugtázom, mennyit haladtam evvel a fejezettel! Imitt-amott javítok csak a szövegen.

   (1984. április) Másfél éve dolgozom a tévéhíradó tudósítói osztályán szerkesztőként, sokadik ügyeletemen vagyok túl, helyettesítettem már debreceni és zalaegerszegi tudósítót, húsznál több anyagom ment le, a havi fizetésem négyezer forint, amikor új rendszert vezetnek be: az adásszerkesztő keze alá lóti-futi segédszerkesztőt rendelnek. Engem először a második kiadás felelőse, Elek János mellé sodor a beosztás: a kapcsolatunk eddig abban merült ki, hogy leadta egy-egy tudósításomat. Az első feladatom, hogy hírül adjam: valahol vidéken bezárnak egy kalapgyárat. Fél óra múlva büszkén viszem a tíz sort! Átfutja, aztán visszaadja a kéziratot, hogy írjam át. Átírom, megint viszem, megint visszaadja. Megint és megint, eltelik az egész délután, míg végül a nyolcadik változatot elfogadja. Este a news roomban lesem a híradó kései kiadását, büszkén hallgatom, amikor Kertész Zsuzsi olvassa a munkaügyi minidrámát. Én írtam!

   (1986. január) Eleket, aki időközben elhagyta a tévéhíradót, visszahívják főszerkesztő-helyettesnek. Az érkezése másnapján a szobájába invitál, és megkérdezi, mit szeretnék. Érzem, bármit mondok, úgy lesz. Rovat? Az! Tudósítói poszt? Az! Képernyő? Az! De nem mérlegelek, hanem rávágom: híradót szerkeszteni! És 1986. április 15-én a tévéhíradó harmadik kiadásának stáblistája evvel fejeződik be: szerkesztette Varga Sándor. Harmincéves vagyok.

   (1989. július) Anyám temetésének másnapján először látogat Magyarországra amerikai elnök. Én szerkesztem a híradó főkiadását, az aznapi műsoridő – elnöki engedéllyel – korlátlan. Elek a műsorvezető. Egyesével hagyatja velem jóvá az átkötő szövegeit: ahogyan ő bízik az én ítéletemben, úgy én az ő kül- és belpolitikai szakértelmében.

   (2015. december közepe) Sántít a fejezet, sántít. Este szétszedem, újra összerakom, a fele kihull, a maradék mondatokat átírom, a lyukakat bestoppolom. Hajnalban kívülről hunyorítok a szövegre, kiviláglik-e mögüle János arca.

   (Valamikor az 1990-es évek közepén) Megint kormányváltás, megint változások a tévében. Jánost megint visszahívják: szerkesszen híradót! Évek óta nem tettem be a lábamat a negyedik emeletre, akkor mégis: a folyosón ütközünk egymásba. Váltunk néhány semmitmondó szót, közben figyelem, hogyan rakosgatja egyik kezéből a másikba a mobiltelefonját.

   (2015. június 11.) Nincsenek óráim aznap, csak halaszthatatlan megbeszélésem: ismerkedni jön a leendő érettségi elnök! Reggel széttárom karom: döntsön a sors. Ha időben végzek, délre odaérek Elek temetésére. Az elnök nyolcra érkezik, fél kilenckor el is köszön. Húzom ugyan az időt, de tizenegyre otthon vagyok. Ötpercnyire lakom a temetőtől.

   (2015 decemberének második felében) Olvasom a huszonegyedik fejezetnek szánt betűhalmazt, olvasom újra és újra. Az egész szöveg, úgy, ahogy van, döcög. Persze ki kérné számon rajtam, ha nem készül el karácsonyra? Fölállok előle. Másnap visszaülök. Hanyadszor írom át? Hetedszer?

   (Talán a 20. század végén, talán a 21. század elején) Lugosi Vikivel futok össze. Neveket sorolunk, kiről mit tudunk, említi, hogy ő összejár Elekkel, a viszony már-már baráti. Szegény Vikire vagyok féltékeny miatta. 

   (2015. január 2.) Elköszönök Jánostól, bandukolok a villamoshoz, és elhatározom, legközelebb megkérdezem majd tőle, hogy már akkor látott-e bennem fantáziát, amikor fél napon át íratta velem a kalapgyáras hírt 1984-ben. Megkérdezem, hogy 1986-ban miért vetette ki az adásból a dokfilmemet. Elmondom neki, hogy 1990 őszén, amikor azt mondta, hogy lehettünk volna barátok, tudtam, már sosem leszünk.

   (Időpont nélkül) Maya jobbra áll tőlünk, méricskéljük Kiss Petivel, hozzá képest Elek balra. Reménytelen őket összeengedni. Valaha azt gondoltam, a három kulcspozícióból legföljebb kettőt szabad egyszerre elvállalni: Elek főnöknek érzékeny volt, műsorvezetőnek önemésztő, szerkesztőnek viszont tévedhetetlen agyú-szemű.

   (2015. december 27., vasárnap délután) Utolsó simítások a kéziraton. (Biztosan marad benne hiba, fene egye, hogy mindig marad.) Nem babrálok vele tovább, rákattintok a mentésre, előcsalogatom a szükséges adminfelületet, föltöltöm a szöveget, kicsit cizellálom, aztán a lajv.hun ellenőrzöm, olvasható-e a XII. évfolyam 21. fejezete. Elengedlek, Jancsi.