Éva néni
(XII. évfolyam, 30. fejezet)

   Hatvanévesen…

   …ötvenhárom éves osztályképet nézek: hat-hétéves gyerekek között bájos arcú, csinos nő fehér köpenyben.
   Az első tanítóm, Éva néni.
   Már a lánykori vezetékneve is milyen gyönyörű! Úgy hívják, Szabó Lászlóné Szép Éva.
   Tulajdonképpen egyáltalán nem emlékszem rá: egyetlen évig tanított, illetve hát engem igazán nem is tanított semmire, mert mire iskolás lettem, a nővéremtől már megtanultam írni, olvasni, számolni. Csak a körülölelő szeretetre emlékszem. Pedig arra se volt különösebb szükségem: szerettek engem eléggé. Anyukám teljes anyai szívével, apukám a maga férfimódján, persze a nővérem, az özvegy nagymamám, az özvegy keresztanyám… És sokan mások. Sok-sok szeretet ölelt körül engem, nem szorultam Éva néniére.
   Arra tanított meg, hogy én is szeressek. Szeressem az iskolát. És – ha nem is úgy, ahogyan később elvárták –, mindig is szerettem. Bízz bennem, Éva néni: szeretem most is.

   Hatévesen… 

   …mentem iskolába, 1962 őszén. Tudjátok, gyerekek, ez akkortájt lehetett, amikor belovagoltunk a Kárpát-medencébe (mamuthúst ettünk, de étkezés után nem mostunk fogat, mert nem ismertük még se a fogkefét, se a fogkrémet): emlékszem, Éva néni időnként előre galoppozott Árpád bácsihoz, hogy megkérdezze, messzi-e még a messzi, én persze mindig le-lemaradoztam Töhötöm bácsiék mögött a pónimmal. Hogy hogyan jutottunk el a Vereckei-hágótól a Középső-Ferencvárosig? Arra se emlékszem, mert a hosszú utat végigszunyókáltam. Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, megérkeztünk a IX. kerületbe, és leszálltunk a – kinek magas, kinek alacsony – lóról.

   A Lenhossék utca…

   …kábé a Ludovikával szemben köti össze az Üllői utat a Mester utcával. Akadt bármi szeretnivaló akkortájt a Lenhossék utcában? Hát mi lett volna, gyerekek? Épp csak túljutva az ötvenes éveken? Olyan elmásíthatatlanul nézett az ki, mint a közeli Gát utca, ahol szegény Attila látta meg a napvilágot a század legelején. Ráadásul azóta átviharzott fölötte egy világháború, egy tanácsköztársaság, egy plusz világháború, egy ötvenhat: ütött-kopott, földszintes vityillók közt irultak-pirultak az emeletesre nőtt bérházak, iskolák! Hogy is mondjam nektek, hogy senkit meg ne bántsak vele… A környék a „gazdagabb” szegényeket vonzotta ide. Franzstadt? Egyfelől a bűn melegágya, másfelől a lehetséges kiugrás dobbantója. Az ilyen haza kevésbé tart meg, mint inkább eltaszít: az ilyenhez nem ragaszkodik az ember, az ilyet inkább tűri.

   A nővéremmel…

   …eleinte együtt indultunk otthonról iskolába. A csillogó Üllői útról be, a Középső-Ferencváros mellékveséjébe, a Ferenc tér környékére. Ahogy kiléptünk a házunk kapuján, jobbra fordulva két lehetőség közül választhattunk. Menjünk végig az Üllői úton a Thaly Kálmán utcáig, azon el a Vendel utcáig, ott a nővérem menjen be a Leövey Kláráról elnevezett általános iskolába és gimnáziumba, én meg egy sarokkal arrébb a Lenhossék utcai általános iskolába? Vagy a házunkat elhagyva rögtön forduljunk be a Berzenczey utcába, az első sarkon balra loholjunk végig a Tűzoltó utcán a Thaly Kálmánig, ott meg még saroknyit menjünk jobbra? Nem emlékszem, hogyan közlekedtünk. Gyalog, persze, az teljességgel bizonyos. Holott a házunktól a Thaly Kálmán utcáig cipeltethettük volna magunkat egy megállót villamossal…
   Azt se tudom, meddig jártunk iskolába együtt.
   Csak arra emlékszem, hogy a Thaly–Tűzoltó-sarkon volt egy trafik, amelynek gyakorta elidőztem a kirakata előtt.

   Még nem töltöttem be harmadik életévemet…

   …amikor már megfordultam óvodában. A családi archívum őriz egy képet, a hátulján apám kézírásával, hogy „1958 karácsonya az oviban”, rajta tizennyolc kisgyerek, öt felnőtt és Lili tante, aki a fizetős magánovit működtette a Nagyvárad téri klinkertéglás épületben. Engem nyilván csak karácsonyozni vittek a nővéremmel: iskoláskoromat megelőzően nem őrzök óvodai emlékeket. A legenda szerint összesen fél évig járattak óvodába, azt is közvetlenül iskolakezdés előtt, hogy szokjam a közösséget, meg hogy ragadjon rám valami a német nyelvből, amelyen Lili tante beszélt a gondjaira bízott csöppségekhez. Talán az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején nem népszerűsítették az ovit? Vagy nagyanyánk úgyis otthon tett-vett, hát maradtam vele odahaza délelőttönként, hiszen három esztendővel idősebb nővérem ebédre hazaért a suliból? Vagy féltettek, mert két-hároméves koromban súlyos betegségen estem át, azért? Nem tudom. Arról a félévről, hatéves koromból, nincsenek emlékeim. És, bocsánat, de Lili tante sem hagyott bennem mély nyomot.
   Nyilván ki lehettem éhezve „óvó nénis, tanító nénis” szeretetre.

   Hat-hétéves koromból…

   …mindössze az érzés maradt meg, hogy valaki idegen nap mint nap kedves hozzám, és én folyamatosan szeretve vagyok.

   Hétévesen…

   …esztendőnyi iskolás lét után készült rólunk az osztálykép az iskola udvarán. Nézem a frizurákat, a ruhákat: tavasz lehetett, kora nyár. Harminckét kisdiákból kire emlékszem? A felső sorból Ruzsinszky Jóskára, Veress Erzsire, Horváth Zolira, egy Robi nevű srácra, Móczár Ferire; a középsőből Schneider Pistára, Tuli Pistára, Papp Sanyira, Bolha Ildire, Rapp Ferire, Kires Magdira, Balogh Gyurira; az ülők közül Muzsnyánszky Ibire, Csobán Ilonkára, Kovács Évára, Róka Gyurira. Ott ücsörgök a kép jobb alsó sarkában fehér ingben, kantáros rövidnadrágban, lecsúszott zoknival, félcipőben.
   Csobán Ilonkába voltam életemben először szerelmes! Minden reggel megjelentem a színe előtt a reggeli pofonomért, és minden délben, tanítás végeztével begyűjtöttem a déli pofont. Szerelmünk simogatásban teljesedett ki: Ilonka szerethetett simogatni, én szerettem, ha simogatnak. Nincs csodálatosabb a szerelemnél.

   Az első osztály elvégzése után…

   …többé soha nem találkoztam Éva nénivel. Elhagyta volna az iskolát? Nem tudom. Amikor kezdtük a másodikat, új tanító néni üdvözölt minket, bizonyos Mária néni. Hajdani bizonyítványomat előkotorva jövök rá: sose betűztem ki az aláírását, miszerint dr. Somkuti Gyulánénak hívták. Talán a csalódottság miatt, hogy nincs Éva néni, azért nem szerettem Mária nénit. Tán megbocsát ő is. Csupán egyetlen évig volt velünk, hogy aztán kétszer annyi időre jöhessen nevezett Berend Miklósné, akinek a keresztneve se ugrik be. Tán ő is Mária lett volna? Bosszant, hogy fél évszázad mennyi mindent töröl az ember emlékezetéből.

   Egyszer…

   …nem is tudom, hány éve annak, nyolc-tíz, tán megvan több is, elsétáltam a réges-régi sulimhoz. Nagy, szürke épület ma is. Fölmentem az igazgatói titkárságra, hogy megtudakoljam, maradt-e nyoma Éva nénimnek. Készségesen túrtak föl poros aktákat, amelyekből az akkori lakcímét kideríteni ugyan nem tudták, de anyja nevét, születési helyét és idejét igen. Mindössze tizennyolc évvel volt idősebb nálam: húszas évei derekán járt! Nemrég végezhette a tanítóképzőt… Terveztem, hogy fölkutatom, de addig-addig terveztem, amíg a kutatás elmaradt. Sose fogom már viszontlátni az első tanító nénimet, akitől – ha a nővérem meg nem előzi – tanultam volna a betűvetést? Nem tudok rólad semmit mondani, nem tudok rólad semmit, csak számon tartalak első tanítómként, drága Éva néni.

   Majdnem ötvennégy…

   …éves voltam, amikor először álltam annak rendje s módja szerint kamasztekintetek kereszttüzében a katedrán, középiskolai magyartanárként. Csokonait tárgyaltuk ki egy tizedikes (régi időszámítás szerint második gimnazista) osztályban. Becsöngetés után, amíg a hetes jelentett, mintha egy film pörgött volna végig előttem: a régi tanáraim üzenték, hogy látnak, és hogy hajrá. Nem említették, hogy a játéknak induló pénzkereset idővel egyre inkább behálóz, s hogy azt fogom érezni: hazataláltam.
   Veled kezdődött, Éva néni.

   Hatvan fölött…

   …kiszámolom: az idén hetvennyolc éves. Él még? Végigtanította-e a huszadik század második felét? Hány kisgyereknek fogta a kezét, hogyan kell kanyarítani a betűket? Született saját gyereke? Nagy találkozás lehetne a miénk.
   Van-e mobiltelója? Fölhívhatnám? Kell szemüveg, hogy kibogarássza az esemesemet? Tud választ pöntyögni két hüvelykujjal?
   Egy borongós szerda délelőtt beütöm a keresőbe, hogy Állami Népesség-nyilvántartó Hivatal. Kiderül, az intézményt, amelyet keresek, csak 1993 előtt – lassan ennek is negyed százada! – nevezték így, azóta többször átkeresztelték, most éppen Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala. Ember legyen a talpán, aki kitalálja, hogy megtalálja. Különös, néhány lépésnyire hivataloskodnak első iskolámtól: a cím Budapest IX., Balázs Béla utca 35.
   Kikeresem az e-mail címet.
   – Jó napot kívánok! Varga Sándor gimnáziumi tanár vagyok, és tisztelettel érdeklődöm, ha hatvanéves koromra szeretném megtalálni – remélem, életben – első tanító nénimet az 1962/1963-as tanévből, mit tanácsolnak, mit tegyek. Bementem első iskolámba, vittem első bizonyítványomat, annak alapján visszakerestük nevét, lánykori nevét, anyja nevét, születési helyét és idejét. Ennyi adatot tudok. Segítségüket, törődésüket előre is köszönve.
   Ha már elektronikus közszolgáltatások, hát egy perc múlva válaszol is az automata.
   – Tisztelt Ügyfelünk! Köszönjük, hogy elektronikus levelével a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatalához (KEK KH) fordult. Válaszunkig szíves türelmét kérjük. Tisztelettel KEK KH.
   És ugyanez még egyszer.
   – Dear Sir or Madam, Thank you for contacting the Central Office for Administrative and Electronic Public Services (KEK KH). We kindly ask your patience until we reply. Yours sincerely, KEK KH.
   Sir vagyok, és türelemmel várok.