FC Barcelona
(XII. évfolyam, 43. fejezet)

   Most, hogy tudjuk, a 2015-2016-os idényben a Barcelona focicsapata nyerte a spanyol bajnokságot, valamint a spanyol kupát, elodázhatatlan a mérleg elmúlt évtizedemről.
   Az utóbbi tíz év programjait gyökereiben határozta meg, mikor játszanak a fiúk. 2006 májusától igazítom hozzájuk teendőimet. Naptárilag követem nyomon a kiírásokat: ha például szombat este van meccsük, a magáneseményeket péntekre vagy vasárnapra szervezem. Persze jobban szeretek egy szombat délutáni mérkőzést (amit ők általában nem), mert akkor szabad az este… De még a szombat esti meccset is jobban szeretem, mint a vasárnap éjjel tízkor kezdődőeket, tudniillik – Barcelona ide, Barcelona oda – az utóbbi időkben korai fekvő (és evvel párhuzamosan korai kelő) lettem, és ha sokáig fönn kell maradnom, a másnapom erős álmatagságban telik. De a meccseket, kerüljenek, amibe kerülnek, megnézem.
   Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tavalyi siker – bajnokság, kupagyőzelem, BL-diadal – után az idén nem érdekeltek az eredmények. Igen, szerettem volna, hogy a Barcelona duplázzék a Bajnokok Ligájában, és szomorú voltam, amikor a legjobb nyolc között kiesett (bár megérdemeltnek tartottam)! De megelégszem az idei két trófeával. Mi az, hogy megelégszem? Rendkívüli teljesítménynek tartom!
   Mert tulajdonképpen… engem nem a sporteredmények érdekelnek. Elvégre szerintem, amit az FC Barcelona nevű szórakoztatóipari vállalat – több hasonló céggel egyetemben – művel, az nem sport. Tudtam én ezt már 2005-2006 telén is, amikor első elemis Marci fiam avval jött haza, hogy:
   – Hajrá Barcelona!
   Valószínűsíthetően akkori osztályának férfiúi között fociláz terjedhetett, és ehhez szorosan társult, hogy azt a csapatot (Valdes – Oleguer, Marquez, Puyol, Van Bronckhorst – Deco, Edmilson, Van Bommel – Giuly, Eto’o, Ronaldinho, no meg az edző, Frank Rijkaard) kifejezetten lehetett szeretni. A májusi BL-döntőn – az Arsenal ellen – már nekik szurkoltunk. Az ő trófeájuknak örültünk, hűségünk kezdetét onnan datáljuk. A meccset egyébként fölvettük, és bár mindig letöröljük, de amikor megint ismétlik, megint fölvesszük, és megnézzük újra.
   Nekünk elegendő annyit mondani, hogy:
   – Belletti! –, mi félszavakból is értjük egymást (ld. Szilágyi György: Hanyas vagy? – a szerk. megj.). Bármikor föl tudjuk idézni azt a 81. percet, amikor Henrik Larsson passzából a hátvéd Juliano Belletti szinte lehetetlen szögből belőtte a győztes gólt Manuel Almunia két lába közt.
   A fertőzött Marci fiam fertőzött meg újra a focilázzal. Akkor én már két évtizede nem foglalkoztam labdarúgással, különösen annak hazai változatával nem. Voltam én fociőrült ifjúságomban: azt, hogy a reménykeltő 1966-os szereplés után nem jutottunk ki az 1970-es vébére, véletlen malőrnek tekintettem (a hatvanas évek második felében nem érzékeltem még a Kárpát-medence állandósult kiszellőzhetetlenségét), de amikor az 1978-as argentínai vébén Törőt, majd Nyílt kiállították, hirtelen rettenetesen áporodott levegő vett körül. Ám 1986-ban ismét kijutottunk a világbajnokságra, Mexikóba, és én, botor, föllélegeztem! Viszont amikor válogatottunk Irapuatóban indokolatlanul csúfosan leszerepelt, megfogadtam, hogy ugyanannyi idejű jóvátételt kérek, amennyi ideig keserített rajongásom tárgya, a magyar foci. Nyolc év haragom enyhüléséért? Nem csupán nyolc, hanem harminc év telt el azóta. Nem valószínű, hogy adatik még időm megbocsátani.
   A sportot (helyesebben: a sport nevű szórakoztatóipart) változatlanul szeretem: szurkoltam férfi vízilabdázóinknak, női kézilabdázóinknak, sokaknak, de a magyar labdarúgás fedőnevű bűnszövetkezettel 1986 óta nem foglalkozom. Híradószerkesztőként akkortájt poénkodtam avval is, hogy annak volna igazi hírértéke, ha hallgatnánk a magyar foci eseményeiről… Szegény Vitár Robinak, az akkori sportkommentátorok egyikének mintha tőrt döftem volna a szívébe. De Knézy Jenő gyökereiben egyetértett avval, amiről beszéltem (bizonyítván, hogy a régi sportosztályt se fűzte egységbe a hivatásos sportrajongás)… Mindenesetre jól megbüntettem a honi futballvilágot: hazai meccset – legyen bármily szintű – nem nézek. Jelen idejű magyar labdarúgás számomra nem létezik.
   Húsz év csöndje után – vébéket, ebéket persze néztem – varázsszót mondott ki a hétéves Marci.
   Óvakodva kezdtem figyelni a katalánokat. Viszont a helyzet az első pillanattól tisztának számított: senki nem állította, hogy nem üzletről van szó, senki nem állította, hogy a játék ürügyén ne ipari termék állítódna elő. Én se kergettem illúziókat. Semmi átverés. Íratlan megállapodás jött létre köztünk: én nézem a meccseiket (vagyis mindenféle közvetett pénzügyi tranzakcióval gazdagítom őket, mi több, néha – amikor például mezeket vettem Marcinak – közvetlenekkel is), ők viszont a pénzemért színvonalas szolgáltatást nyújtanak. Éppen ez a lényeg: magas szintű szolgáltatásokat, vagyis örömöt, izgalmat, szívrepesést és egyéb földi élvezeteket.
   Szakértője, sőt tudósa lettem a Barcelona legújabb kori évtizedének. Az agyam valóságos lexikon: minden barcelonai összeállítást, eredményt, statisztikát a fejemben őrzök. És tudatában vagyok rendkívüli szerencsémnek! A labdarúgás-történet oly éveinek lehettem tanúja, amilyet más nemzedékek mellőzni voltak kénytelenek. Bozsikig, Puskásig a hajdani gigászokat csak legendákból ismerem, de Pelét, Bobby Charltont, Johann Cruyffot, Diego Maradonát a saját szememmel láttam a pályán, azaz a képernyőn. Lionel Messit viszont az első pillanattól fogva, amikor a Barcelona B-ből fölkerült a nagycsapatba. És – nyilván vitatható – magánvéleményem az, hogy e fiatalember már most minden idők legkiemelkedőbb futballistája. Mázlista vagyok, hogy láthatom.
   Persze… ne gondoljátok, hogy a gránátvörös-kékek volnának életem értelme! Meccsnézés közben – pláne, amikor immár egyedül ülök a tévé előtt, mert Marcim éppen nincs itthon – sokszor gondolok ara, ha ebben a pillanatban megcsörrenne a telefon, hogy azonnal vágjam magam kocsiba, és induljak valamely kölykömért, egyetlen töredék másodpercig sem haboznék. Ha az ő boldogságuk a tét, és annak az volna az ára, hogy soha többé ne foglalkozzam a Barcelonával… hát soha többé nem foglalkoznék.
   A gyerekeimért Kosztolányiról is lemondanék.
   Az irodalomról szőröstől-bőröstől.
   De amíg megférnek egymás mellett?
   Nem a művészetet bámulom áhítattal, milyen mutatványokra képesek egyesek egy labdával. Nem igazán egy-egy csel, egy-egy gól, egy-egy kupa érdekel. Ó, nem.
   Tulajdonképpen két figyelemreméltóság szórakoztat.
   A pályán az, ahogyan gondolatok valósulnak meg. Úgynevezett taktikai elgondolások: ahogy szövődik egy-egy támadás, ahogy kontrák indulásakor visszazár a védelem… A rövidtávfutó tíz másodpercében is egy élet történetét látom, ahogyan az úszó – tulajdonképpen – láthatatlanságában is azt. Nekem a sport: az élet filozófiája. Talán éppen ezért nem az egyéni, hanem a csapatsportokat szeretem. Azokban fedezem föl képzelet és megírtság minden szépségét. Ahogyan egy ember, egy társadalom él és mozog.
   A pályán kívül meg? Azt, hogy napról napra nyomon követhetek a hírekben egy végeérhetetlen változástörténetet. Egy bolygó, egy kontinens, egy ország, egy város metamorfózisa túl átláthatatlan nekem. De egy ilyen mikrovilágé talán igen. Nem az érdekel, hogy kit igazolnak, hanem az, ahogyan előre gondolkodnak, és ahogyan azt megvalósítják. Hogy hogyan nevelnek ki valakit arra a posztra, ahová új ember kell. Engem a fejlődés érdekel a fociban. A többi kenyér és cirkusz.
   Kérdezhetnétek, akkor miért éppen a spanyol bajnokság… Vagy ha már az, akkor miért nem a nagy rivális?
   Megmondom. Mert habként a tortán: vonz a katalán mentalitás. Politikailag romantikusnak tartom ugyan törekvéseiket az autonómiára, de viszonyukat a központosított hatalomhoz irigylem.
   Tíz év? Ennyi idő alatt rengeteget tanultam az FC Barcelonától. Azt például, hogyan hogyan kell kijönni gödrökből. Hogyan lehet túlélni hullámvölgyeket. Hogyan lehet őrizni a nimbuszt.
   Barcelona-rajongó volnék? Amikor a 2010-es vébédöntő győztes gólját Iniesta besuvasztotta az öt és feles csücskéről, azt mondtam Marcinak, kedvenc játékosom tiszteletére veszek magamnak egy Iniesta-mezt. Bizisten vettem volna, ha kapok – de akkortájt már csak Messi-mezek lógtak a fogasokon. Meg hát… én én vagyok, ők meg ők. Én tudom, kik ők, nekik sejtelmük sincs, ki vagyok én.