Feri bácsi
(XII. évfolyam, 2. fejezet)

   Egy este leültem a számítógéphez, aztán valamivel később azt vettem észre, hogy neked írok levelet, Feri bácsi. Mert ott kóválygott a fejemben az Értékek és generációk (Válogatás Loránd Ferenc pedagógiai írásaiból, Okker Kiadó, 2002 – a szerk. megj.), sőt a dedikáció három, nekem szánt jelzőjén is elgondolkoztam egyenként és külön-külön. Vagyis ha a mellékelt szöveg kicsit meghatódott, esetleg túlontúl személyes, ne vess meg érte, de mégiscsak téged illet.
   (Korrajz) H. G.-ék jöttek föl nemrégiben. Amíg a lányok egyébről, mi, férfifélék néhány perc múlva már a könyvről beszéltünk: G., hogy ők elmentek a bemutatóra, én (utólag is elnézést, amiért nem lehettem ott), hogy kaptam egy példányt az ajánlásoddal, és a könyv kapcsán beszéltünk iskoláról, pedagógiáról, elszántságról, hitről, ifjúságról, felnőttségről, rólad, magunkról, még arról is, hogy milyen szemüveget kell újabban magunkra aggatnunk ahhoz, hogy kibogarásszuk a betűket. G. pedig visszalapozott az időben, még azt is kiszámolta, hogy valaha, a nagy beszélgetéseink idején körülbelül annyi idős lehettél, mint mi most.
   (Történeti áttekintés) Amikor a fiad 1970-ben az osztálytársunk lett, majd meglehetősen gyorsan a barátunk, nekünk, akik akkor már két-három-négyéves, kipróbált szövetségekre tekinthettünk vissza (a fiad azon az őszön, télen már szerepelt a Film című filmben, H. G.-ék konyhájában forgattuk, az eredeti kópia megvan egy doboz mélyén), valamit hallottunk arról, hogy a papája is pedagógus, később olyasmi érzésünk támadt, mintha az Apáczai (Gábor Istvánné osztályfőnökünkkel az élen) nem túlságosan kötözködne az osztály kitűnő tanuló, ám kritikus szellemű KISZ-titkárával, és e mögött talán a te árnyékodat is gyanítottuk. De evvel nem foglalkozott senki, éltük a magunk sorsdöntő gimnazista éveit. (Valóban sorsdöntőek voltak, de ezt csak később ismertük föl. Lám, az iskola fontossága!)
   Ha a fiad nem az osztálytársunk, ha nem a barátunk, szóval ha nincsenek véletlenek, akkor ugyan tudtam volna, hallva Zamárdi felsőn, mely budapesti házban lakik Sárdy János özvegye, de nem tudom, hol laksz te, mert akkor nem járunk föl hozzátok, nem szilveszterezünk nálatok, nem ismerjük a családot, a nagyit, a mamát, nem ismerünk téged. Nem látom a Marx- meg a Lenin-összest a könyvespolcon, szemmagasságban. És nem kezdünk ultizni.
   (Azok az idők) Ultipartik? Te voltál az első férfi az életünkben, aki pertut ivott velünk. Aki együtt töprengett azokkal a tizen-, alig huszonéves srácokkal, akik mi voltunk valaha. Akik a (ma már tudjuk: hanyatló) szocializmus idején meg akartuk forgatni a világot. És voltál te, akivel látszólag a rendszert szidtuk, de valójában az ostobaságot és a gonoszságot (már bocsánat a dolgok néven nevezéséért), és akivel azt képzeltük, hogy majd mi. Ez eddig az ifjúság szokásos lázadása lett volna. Ha kinőttük volna.
   Nem akartál a példaképünk lenni, de azért nem titkolhattad előttünk: te sem nőtted ki. Egyszerűen gyönyörködtünk benned. És most itt ez a könyv. Feri bácsi, fájdalom, neked nincsenek pedagógiai írásaid. Neked az eltékozolhatatlan bizalomról vannak írásaid.
   (Makarenko) Elhívtál bennünket (H. K.-t és engem) egy előadás-sorozatodra. Baktattunk őszi, téli estéken K.-val a lámpavilágította utcákon, és arról beszéltünk, hogy majd mi. K. a tanteremben. Én a sajtóban. Iskola az egész világ! Tudod: mi egész népünket fogjuk. Nem középiskolás fokon! Ilyesmikről. Hogy K. (huszonvalahány év után, magánmogorván, magánnyuvadtan stb., stb.) az idén is odaáll a kölykök elé, hogy én még mindig azt hiszem, számít egy tévéműsor, egy cikk, bármi, egyetlen szó, abban ott vagy, Feri bácsi, egye meg a fene. („Rettenetes a kísértés a jóra!”) Azt a rengeteg csalódást, kudarcot, rosszkedvet, ami fölgyülemlett bennünk, nem rád eredeztetjük vissza, ahogyan te sem mutattad előttünk a tiédet. De hogy ma, annyi idősen, mint te valaha, még mindig ugyanavval az indulattal hőbörgünk, mint akkor, azért esetleg felelős vagy. Hagyhattad volna kialudni. Talán ez a baj veled. Velem. H. G.-vel. H. K.-val. Mindannyiunkkal.
   (Tanulmányút) Egyszer elvittél magaddal, hogy épülő iskolákat nézzünk meg (megmaradt a fejemben: a CLASP-féle építési rendszert). Valahol, talán Dunaújvárosban megálltunk egy órára, szakmunkásképző lehetett. Beszéltél a tanárokkal, császkáltunk a folyosókon, megnéztünk egy osztálytermet. Beléptünk, a fiúk azonnal fölpattantak, álltak feszesen és némán. Te a tábla elé masíroztál, kihúztad magad, és „Jó napot kívánok!”-ot kiáltottál. Mire a fiúk is, mint egy katonakórus. Megfagyott ereimben a vér: ilyen vagy? Ilyen is? A kocsiban kérdeztem, mi volt ez az iszonyú jelenet. Azt mondtad, te vendégként érkeztél abba az iskolába. Az ottani játékszabályok közé. És valami olyasmit fejtegettél, hogy ahol diktatúra van, ott nem érdemes egyetlen délelőttre demokráciát játszani, aztán elegánsan elballagni, és ott hagyni magunk mögött a kételyt.
   Mi lehet azokkal a srácokkal? A demokráciát már nem is kérdezem.
   (A Kertész utcaiak) Akkoriban még nem tudtam: az ember többször is nekirugaszkodik, hogy leszámoljon az illúzióival. Amikor azt a könyvet (Loránd Ferenc: A Kertész utcaiak. Iskolám története, Magvető, 1976 – a szerk. megj.) olvastam (először), éppen avval próbálkoztam. Ha semmi másról nem szól az a könyv, mint hogy erről próbált lebeszélni, hát megtette a dolgát.
   Teltek-múltak az évek. 2002 ősze van, megint ádáz küzdelmem önnön illúzióimmal. És olvasom ennek a könyvnek az Utószó helyett…-jét. Az a jó pedagógus, aki tudja, hogy mikorra kell időzítenie, hogy elmúljon hetvenéves?
   (Lenin-összes) Megvetted az új Lenin-összest (a piros kötésűt), és nekem ajándékoztad a régit, a sötétbarnát. Nem mondom, hogy kiolvastam minden kötetet, de azért jócskán mazsoláztam. Azt se mondom, hogy emlékszem belőle bármire is: de emlékszem a szemléletre. És most tekintsünk el a történelmi nézőpontoktól, utókortól, efféléktől: ha könyvet ajándékoz az ember, reményt ajándékoz. Nincs semmi alapom arra, hogy azt mondjam, nem kellett volna. Hogy nem kellett volna azt üzenned avval a sporttáskányi Szikra-kövülettel: az ember őrizze a reményeit. És ha erről szólt akkor, húsz-huszonöt éve a Lenin-összes, ugyanerről szól most a mostani könyved.
   (Férfiak) Tehát olvastam a válogatást L. F. pedagógiai írásaiból, és arra gondoltam, hogy – az apámon kívül – öt fontos férfi bábáskodott az (és most nem számít, meddig jutó) indulásomnál. (Nem tudom, akartak-e. Nem tudom, tudták-e. Négyüktől már nem kérdezhetném meg.) Sztevanovity Milutin, mert valóban harmadik fiának tekintett. Fazekas György, mert amit a sajtóról tudok, azt tőle tudom. Pálmai Kálmán és Szilágyi Péter, mert általuk lettem majdnem, és általuk nem lettem verstanász. És Loránd Ferenc mindazért, amit ebben a levélben elmondtam.
   (Utószó) Középkorú lettem én is. H. G.-nek ugyan nem, de nekem ritkul a hajam: bizony rád sem emlékszem másmilyennek, mint amilyennek a címlap mutat… Most mondjam azt, hogy szeretnék én is ultizni a gyerekeim barátaival?
   (Utóirat. Temetés után) Különös, hogy írtam, írtam ezt a levelet, de nem küldtem el (azt hiszem, valami férfias szeméremből), és akkor olvasom, hogy az említett Gábor Istvánné meghalt. Föl se merült bennem, hogy ne menjek ki a temetésére. És ott, Farkasréten (azt gondoltam, egyedül állok majd valahol hátul, ez az én személyes ügyem), bandukol előttem a fiad. Nem beszéltünk előtte, H. G.-ékat hívtam a halálhírrel, de G. a temetés napján elutazott, szóval mégsem voltam egyedül a temetésen, és ez jó volt nagyon, és a fiad azt mondta, G. elpletykálta, hogy írtam neked egy levelet, és ha elküldeném, fűzte hozzá, biztosan örülnél neki.
 
   (Legvégül még egy utóirat) H. K. 2006-ban, ötvenévesen, Loránd Ferenc 2015. július 4-én, nyolcvanöt évesen halt meg.