George Best és a többiek
(XII. évfolyam, 8. fejezet)
Kivitt néha apám kettős rangadókra a Népstadionba, hogy ámulhassak a Vasas középcsatárának, Farkas Jancsinak izombizsergető megmozdulásain (bár magam, kilencedik kerületi lévén, a Fradi kölyökcsapatának edzésein élveztem a labdarúgás gyakorlati örömeit). Az angliai vébé után elrohantam az Üllői útról a nagykörúti Híradó moziig, hogy másfél óráig Bobby Moore-t is csodálhassam. De… 1968. május 29-én, a Manchester United–Benfica BEK-döntő élő közvetítését odahaza, saját lakásunkban, saját fekete-fehér tévénk előtt izgultam végig! Vélhetően ugyancsak apám társaságában.A kezdet kezdete: George Best.
Azon a tavaszon zártam szívembe az angolok – mint utólag megtudtam – észak-ír játékosát, George Bestet. Bámulatos dolgokat tudott a labdával.
Mi egyebet csodálna egy tizenkét éves srác egy futballistában? Miközben olyan akar lenni, mint ő! Úgy cselezni, úgy lőni gólt! És persze úgy hallani a közönség összes, mindenért hálás fölhördülését! Aztán meg, utólag is bocsánat, de a mégoly rokonszenves Farkas Jancsi a maga közelségében mégsem volt annyira alkalmas példaképnek, mint a jóval távolabbi George Best…
Ám a Manchester United meccseit akkortájt nem közvetítette végeérhetetlen sorozatban az egyetlen televízió, ráadásul, mint arról utólag értesültem, néhány év múlva maga a jobbszélső is faképnél hagyta a csapatot. Arról meg csak sokkal-sokkal később szereztem tudomást, hogy alkoholizmusába a hatvanat se megérve halt bele. Ma már gyanakszom, hogy George Best aligha lehetett a legkörültekintőbb választás.
Követendő mintának Varga Zoli ígérkezett.
A honi fociban, valószínűleg, minden idők legnagyobb ígéretének számított, mi több, kezdte is beváltani az ígéretet: Tokióban olimpiai aranyérmes, és bár a hatvanhatos vébén sérülés miatt nem játszhatott, többszörös hazai bajnok a Fradival… Vagyis, amikor 1968-ban kiutazott a válogatottal a mexikóvárosi ötkarikás játékokra, nagy reményeket fűztünk hozzá. Megvédeni a címet! Aztán… derült égből a mennykőként érkezett a hír, hogy a huszonhárom éves csatár hűtlen lett olimpiai esküjéhez, és a meccsek előtt elhagyta a csapatot. Disszidált, ahogyan akkoriban mondták.
Bennünk – a többes szám Tibor barátomat takarja – egy világ dőlt össze. Az FTC gombfocicsapatából az inkriminált bábut, ahol a fölső, zöld műanyag illeszkedett az alsó fehérhez, szétfeszítettük, és a kettő közül kihulló képen – elnézést a tinihorrorért – kiszúrtuk az áruló mindkét szemét.
De rátaláltam Balczó Andrásra!
Kapóra jött, hogy az addigra kétszeres olimpiai bajnok Balczó András éppen 1969-ben, Budapesten lett világbajnok! És mert három évvel később Münchenben egyéni olimpiai bajnoki címet is szerzett, hírnevére a hetvenes évek közepén filmet építhetett gyerekkori barátja, Kósa Ferenc. A Küldetés révén – dehogy foglalkoztunk mi világnézetekkel, politikai vonzalmakkal, félmúltbeli események megítélésével – Balczót irigyeltem azokban az években. Mi másért, mint a küldetéséért? Magamnak is küldetést szerettem volna! Jaj, ahogyan Balczó Bandi megkérdezi, hogy ki az közülünk, aki nyugodt szívvel elmondhatja, hogy futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…! Konyítottam én akkortájt bármit a páli levelek metonímiáihoz? Ugyan! Futás alatt az öttusázó ötezer méteres távját értettem, hit alatt a sportoló akaraterejét… Persze minek küldetéstudat egy tizenévesnek? De mi egyéb kéne, ha nem éppen az?
Sportolókat „kézenfekvőbb” csodálni, mint költőket. Ám a rajongó az edzést látja vagy a meccset? Tényleg: mire jó az egész költészet…?
Aztán tettem egy kis kitérőt Doug Collins kedvéért.
Ahogyan kosárlabdázásunk csúcsán, 1972-ben csüngtünk a tévén, és néztük (Bözse, Gábor, Gyuszi, Maci, Popej, Tibu, Töki: a csapat) – ha egyáltalán élőben adták – szeptember 9-én, szombaton este kilenckor a Szovjetunió–Egyesült Államok férfi kosárlabda döntőt! Állítólag drámai végjáték után az előbbiek nyertek egyetlen ponttal, bár erre alig emlékszem. Annál inkább arra, ami percekkel korábban történt: a szovjetek egypontos vezetésnél faltoltak egy amerikait, nevezett Doug Collinst. A szívtipró játékost néhány percig az ellenfél palánkja alatt ápolták, majd miután összeszedte magát, elsétált a felezővonalig, hogy fogadja a többiek bíztató pacsijait, aztán odaállt a vonalhoz, és hidegvérrel bedobta az első büntetőt. Döntetlen! És eleresztette a másodikat, és az is csont nélkül be! Evvel, a meccs lefújása előtt három másodperccel az Egyesült Államok vezetett, a világtörténelemben először a verhetetlennek hitt Szovjetunió ellen! Hogy mi történt a maradék időben, az bennünket már alig érdekelt. Mi Collins nevét (csak a családit) jegyeztük meg: évekig ő lett a higgadt elszántság jelképe. És amikor mi álltunk a mi meccseinken a büntetővonalhoz, csak annyit mondtunk:
– Kollintsz!
Ennyi buzdítás elég is volt a másiknak.
Hja, példakép. Sejtelmem sincs, él-e, hal-e azóta Doug Collins.
Johann Cruyffot nem lehetett nem csodálni!
A hetvenes évek első felében az Ajax Amsterdam labdarúgócsapata számított a legsikeresebb focicsapatnak. A hetvenes évek: a holland válogatotté. 1970-ben ugyan még a Feyenoord, a rákövetkező háromban azonban már az Ajax Amsterdam nyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját – a mostani BL elődjét –, ennek jegyében Hollandia 1974-ben, majd 1978-ban is világbajnoki döntőt játszott. Forradalmasították a focit a „totális futballjukkal”. Cruyff ennek a korszaknak volt a vezéregyénisége, többek szerint, amióta világ a világ, egyike a földkerekség legkiemelkedőbb futballistáinak. A nagy Johann köré már akkor tudatosan építettek legendát, láttuk például azt a tudósítást – vagy dokumentumfilmet? –, amely a hollandok edzéséről készült… Mennyi munka kell az eredményhez! Ezt tanultam meg, amikor a holland válogatott kedvéért narancssárgába öltöztem előbb a hetvennégyes, utóbb a hetvennyolcas döntőre.
Aztán sokáig senki nem hatott rám.
Elsodortak egyéb teendőim: nem sportolókért rajongtam, már ha egyáltalán… A hetvenes évek szégyenteljes magyar focijáért végképp nem, de a férfi vízilabdázóktól az úszó Hargitay Andráson át a kenus Wichmann Tamásig is épp csak fülembe jutottak a sportsikerek hírei. Néztem, persze hogy néztem ezt-azt az olimpiákból, vébékből, ebékből, néha persze egy-egy jól beharangozott döntőt is.
Ám egyszer, egyetlenegyszer még…
Nyilasi és Törőcsik kedvéért, 1978-ban, leültem a képernyő elé.
Tizenkét év kihagyás után megint kijutottunk a focivébére, a világ legjobb tizenhat csapata közé! Vérmes reményekkel utaztunk Argentínába, hiszen a csapatban Nyilasi és Törőcsik! Rögtön első meccsünkön a házigazda argentinokkal találkoztunk hetvenezer néző előtt Buenos Airesben. Gyorsan vezetést szereztünk, gyorsan kiegyenlítettek, amikor viszont néhány perccel a legvége előtt gólt kaptunk, a srácoknak elszállt az agyuk. Előbb Törő sarkallt bele Kempesbe, mire a bíró kiállította, három perccel később Nyíl rúgta föl Tarantinit, hát ő is megkapta a maga piros lapját. Én meg itthon, Budapesten, a még ugyancsak fekete-fehér tévé előtt – tán megint apám oldalán kucorogva –, annyira, de annyira szégyelltem magam miattuk…
Az olaszoktól és a franciáktól már simán kikaptunk; simán kiestünk. Az argentinok pedig megnyerték a világbajnokságot.
Ma is érzem, ahogy lángol az arcom, amint a kamera mutatja a távolodó magyar játékosok hátát. Előbb a kilences, majd a nyolcas mezt, ahogy T. A., majd N. T. leballag a pályáról… Legalább annyi évig kéne tőlem bocsánatot kérniük, ahány éve megbántottak.
Vélhetően nem lesz idejük rá.
Ma már kellő távolságtartással figyelem a héroszokat.
Sportteljesítmények helyett szellemieket becsülök. Például költők műveit. Néha persze ma is elgyönyörködöm különleges zsenik ténykedésében, a zsinórban három olimpiai aranyat nyerő férfi pólósokéban, Görbicz Anitáéban a kézilabda-parketten vagy Lionel Messiében a futballpályán, de – remélem, senkit meg nem bántok –, csak azért, mert valakit rendkívüli fizikai képességekkel áldott meg a sors, még nem emelek kalapot előtte.
Azt becsülöm, akinek eszébe jut valami. A gondolatot. Azt, aki meg tudja jeleníteni. Aki tesz is érte, hogy megjelenítse. Szeretem a csillagokat, de leginkább a szivárványívet szeretem.