Gerda néni
(XII. évfolyam, 17. fejezet)

   Gerda néni nemrégen halt meg nyolcvankét éves korában, Münchenben. 2015. november 22-én temették. Temették? Szórták a hamvait az Északi-tengerbe az alsó-szászországi Cuxhaven közelében.
   Jövök haza októberben, nyitom a postaládát, és reklámok, számlák közül kézzel címzett boríték hull ki. Fölismerem: ez Gerda néni kézírása! Elsőre föl se tűnik a gyászkeret. De kinek a haláláról értesítene bennünket Gerda néni? Ritkán küld levelet, inkább telefonál.
   Miért bontanám föl a feleségem nevére címzett borítékot? Odahaza senki, félreteszem hát. Mégiscsak különös levél, mégse oda hullajtom, ahová az asszony nevére érkező bankkivonatokat szoktam… Elsőként a lányom fut be, mutatom neki, nahát, mondja, tényleg furcsa, mindenesetre várjuk meg vele a mamát.
   Nemsokára érkezik. Leveszi a kabátját, máris dugjuk orra alá a küldeményt, valami előérzete támadhat, mert ügyetlenkedve tépi föl a borítékot: tényleg gyászjelentés, ahogy öregszik az ember, mind több ilyet lát, ez német szövegű, a főhelyen az van, hogy Gerda Schmidt, de alatta további nevek, várjatok, ki is halt itt meg, hebeg a feleségem, aztán összerendeződünk, és fölfogjuk.
   A mélyen érintős halálhíreket sose értettem elsőre. 1989. június 23-án reggel fél hétkor telefoncsörgés ébresztett, uzsgyi, ki az ágyból, rohanás mezítláb a készülékhez – akkor még vezetékeshez –, a kórházból ismert orvoshang meg csak annyit mondott, nagyon sajnálja. Mit, kérdeztem. Hát hogy… anyám háromnegyed hatkor még megmosdott, aztán visszafeküdt, és a szobatársak beszámolói alapján nagyot sóhajtott, szívből fölszakadót. És mert a vonal végén hosszúra nyúlt a csönd, megkérdeztem, hogy ez ugyan mind szép, de mi történt.
   Gerda néni persze nem volt az anyám (csak nejem pótanyja valamelyest): egyszerűen tiszteltem, becsültem.
   A feleségem révén ismertem meg az anyám halála utáni tavaszon: életem első autójával, egy Skoda 120L-lel zötyögtünk hozzá, Münchenbe. Mármint először, mert aztán nagyon-nagyon sokszor, miközben ő alig látogatott meg minket Magyarországon. Européerséget tanultam tőle: ő mutatta meg, hogyan kell használni a rákvillát, ha az ember rákhúst enne, nem kitinpáncélt. Az ő révén ettem életemben először osztrigát. Meg sokféle mást. Mondogatom is a gyerekeimnek, hogy – velük ellentétben – az én ifjúságom, kora felnőttségem úgy alakult, hogy harmincas éveim közepén kóstoltam először rákot, harmincas éveim végén osztrigát, nem úgy, mint ti, büdös kölkök, akik jódógotokban nem becsülitek, ami nektek megadatik! Ilyenkor nagyot szoktam sóhajtani, persze – egyelőre – nem úgy, mint anno anyám.
   Most, hogy már nem mondhatom a szemébe, azt hiszem, kifejezetten szerettem Gerda nénit. Nem azért, mert gourmand volt, és ennek jegyében különleges éttermekbe cipelt minket, nem is azért, mert – hogy németes stichhel mondjam – ától cettig megmutatta nekünk szülővárosát, és egyáltalán nem azért, mert bajorországi barangolásaink idejére kosztot, kvártélyt adott nekünk, még csak nem is azért, amit a feleségemért tett évtizedeken át.
   Egyszer ugyanis, amíg nejem a szomszédban szundikált, s mi ketten a nappaliban felejtődtünk ecetszáraz rajnai borok társaságában, elmondta nekem, miért tette, amit tett későbbi hitvesemért (amikor még kislány, nagylány: lány volt). Hogy európai bolyongásaik közben férjével – mire Gerda nénivel találkoztam, már megözvegyült – elvetődtek Magyarországra, ahol teljesen véletlenül megismerkedtek egy korban hozzájuk illő, magyar házaspárral, akiknek volt két helyes, szőke kislányuk. (A fiatalabbiknak lettem a férje.) És ők, németek, két világháborút elvesztő, ám a hatvanas évekre magukat ismét jómódba visszaküzdő nemzet képviselői, látták, hogyan él egy, az övékénél vesztesebb nép. És arra gondoltak, ha egy teljes országon nem is, de egyetlen családon legalább segíthetnek.
   Segítettek hát. Vendéglátástól utazásig, ruhától autóig, rágógumitól banánig. A feleségemre ragadtak a náluk töltött nyarakon a német szavak, a grammatikát különösebben tanulnia se kellett. Gyorsabban föl tudja sorolni, hol nem járt Európában, mint azt, hogy hol.
   Gerda néni és Herbert bácsi támogatási filozófiájának lettem haszonélvezője magam is. (Pontosabban csupán Gerda néniének, mert Herbert bácsit csak történetekből és fényképekről ismerem.)
   Engem személy szerint két, meghatározó beszélgetéssel ajándékozott meg Gerda néni, nyugodjék békében.
   Esti iszogatás közben szó szót követett, németek, magyarok önbecsülésén tűnődtünk (rólunk mindig megállapította, hogy mi örökké jammerolunk…), és hogy, hogy nem, eljutottunk a nagy európai – netán Európán túli – álomig: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjéig. És akkor Gerda néni, a született német, aki a nyaralásokat leszámítva soha el nem hagyta a hazáját, Németországot, a szülőföldjét, Bajorországot, a szülővárosát, Münchent, aki gyerekfejjel átélte a hitlerájt, fiatal lányként a megvetett Németország újraépülését, asszonyként az újbóli európai visszafogadtatást (Konrad Adenauertől Willy Brandton és a csak névrokon Helmut Schmidten át a káposztafejnek becézett Helmut Kohlig), több pohár bor után kifejtette nekem, mit gondol e három szóról.
   A kedvünkért hochdeutschot (Standarddeutsch) beszélt: vagyis, úgymond, irodalmi németet, minden nyelvjárási színezettől menteset. Egyszer kivételesen – mert egyébként mindig saját kocsijával furikázott velünk – taxival utaztunk valahová, és hallottuk szót váltani a helyi sofőrrel. Mondom, hallottuk, mert abból a dialektusból a feleségem se értett egy árva mukkot se.
   Sejthető, hogy a világról megközelítőleg sem azt gondolta, amit a magam összes romantikájával én. Liberté, égalité, fraternité: megkérdőjelezett minden egyes szót. Még hogy szabadság? Ezt kérdezte nem messze a Hofbräuhaustól, ahol első tömeggyűlésüket tartották 1920-ban a nácik. Még hogy egyenlőség? Kérdezte az 1972-es olimpia városában. Még hogy függetlenség? Kérdezte az 1990-ben újraegyesített Németországban. Borotvaéles, hajszálpontos, tűhegyes logikai levezetést hallottam valakitől, aki hozzám képest – igyekszem tárgyszerűen fogalmazni – mértékadóbb összehasonlítási alapokkal rendelkezett a Harmadik Birodalom és egy parlamentáris szövetségi köztársaság viszonyításában.
   Lájv Bridzs. Több mint történet.
   Évek rákészülése után összeszedtem minden bátorságomat, és elhebegtem, hogy ideje megnéznem Dachaut. Dachau? Önálló, félszázezres város München agglomerációjában, amely mára egybeolvadt a bajor fővárossal. Dachauban, egy volt lőszergyár területén 1933-tól koncentrációs tábort működtettek a nácik. Valójában mintáját a későbbi KZ-knek… Egyeseket elcsábító, másokat elrettentő mintát.
   Gerda néni bólintott. Másnap végigjárt velem barakkot, krematóriumot; aznap este hajnalba nyúlóan beszéltünk arról, lehet-e hetedíziglen lelkifurdalással élni.
   Írjam tovább a Lájv Bridzset? Mondjam Theodor Wiesengrund Adorno huszadik századi, német filozófus nyomán, hogy Dachau után barbárság Lájv Brückét írni?
   Schreiben muß.
   Az idén augusztusban – miből gyanítottuk volna, hogy ezek az utolsó, közös napjaink részint Münchenben, részint egyáltalán – beautózott velünk a belvárosba. A Marienplatz mögött elsántikáltunk a Feldherrnhalléhoz, mutatta, hogy a Residenz kapujában egykor horogkeresztes katona strázsált, minden előtte elhaladónak meg kellett süvegelnie. Csakhogy a müncheniek nem szerettek senkit megsüvegelni, ezért egy sarokkal előbb egy mellékutcába fordultak az őrt megkerülendő… Mondta is, maguk közt milyen néven emlegették a tősgyökeres helybéliek azt a Residenzstrassét a Theatinerstrasséval összekötő, karcsú utcácskát; persze nem Viscardigassénak, ahogyan a Google Maps most nevezi. Ha a szabadság szellője nem is, de némi néma szabadságharcé azért lengedezett arrafelé.
   Beszéltük is a feleségemmel, hogy ha nincs Gerda néni, ezt a hetven-nyolcvan éve itt felejtett történetet hamarosan senki föl nem idézi. Aztán tessék, alig múlt augusztus, és már nem is emlékszem az utcanévre.
   Az idő, Gerda néni, az idő. Mi Atyánk, az idő.
   Haldoklást eltitkolni, vendégek távozta után borítékot címezni, hoszpiszházba költözni, várni, várni, végül nem várni? Tengerben porként szétterülni, az Elbán fölsodródni délkeletre, egészen Hamburgig, át egész Németországon, a forrásvidék cseh-lengyel határig? Vagy sodródni inkább északnyugatnak, el az Atlanti-óceánig, szétáramlani minden óceánban? Benne lenni minden napszítta párolgásban, felhőben megrekedni, esőként visszahullni, locsolni szőlőtőkét, belefeledkezni abba az ihatatlanul száraz, savanyú, rajnai fehér borba, amelyet néhány év múlva megveszünk egy pesti kereskedőtől, és – ha még itt vagyunk – lassan elkortyolunk, Gerda néni, az emlékedre?