Gyuri bácsi
(XII. évfolyam, 1. fejezet)

   – Semmi nem ér fel avval, mint ha az ember képes elrágni egy szelet rántott húst és tud egy jót pisilni – szögezte le néhány évvel a halála előtt. Elhangzása pillanatában éreztem, hogy ezt az életbölcsességet meg kell szívlelnem. Szavahihető ember mondta.
   Hatvankét éves volt, amikor megismertem. A hetvenes évek közepén jártunk, ő kifelé a pályáról, én éppen kezdtem lötyögni a szélén. Megkérdeztem, hogyan kell szólítani. Somolygott.
   – A mi szakmánkban a kollégák tegeződnek. Mindenesetre – fűzte hozzá –, elvárom, hogy ne szólíts öcsinek.
   Utólag elárulhatom, Marival, ifjúkorom szerelmével, ha érzelmeink elfojthatatlanul túlcsordultak iránta, a háta mögött Gyuri öcsiként emlegettük. Sose mondtuk volna ki: apa.
   Nem született gyereke. Illetve született, csak nem ismerte. Jancsika akkor jött a világra, amikor apját másfelé szállította a marhavagon, és amikor visszatért, se Jancsika, se anyukája. Füstté váltak. Esztendőkkel később beszélt olyan tanúval, aki saját szemével látta a miskolci utcán a babakocsit. A fiáról talán egyszer beszéltünk. Férfiszemérem, ilyesmi falazhatta, mert a gyász bizonyos tapasztalatok után másként működik, mint az nekünk, az említett tapasztalatok híján, ismerős.
 
sose találkozom Gyuri bácsival. Ez az S. egy kiadó vezetőjeként élő legendává nőtte ki magát a hetvenes évekre, beszéltek róla jót, rosszat, neki is megvan a maga története, de fene tudja, honnan vette a bátorságot, hogy embereket bújtasson a fürkésző szemek elől. Semmire föl nem jogosító életkorom indokolhatta, hogy általa illusztris társaságba keveredtem: egy szerkesztőségbe zárt a néhai jugoszláv partizánnal, akit még azokban az időkben is sújtottak Tito átkai. Meg Rákosi unokahúgával. Meg a hajdani főrevizionista, akkori főellenzéki feleségével, hogy csak néhányukat említsem. Meg hát Gyuri bácsival, aki két évvel korábban, hatvanévesen ment nyugdíjba a Magyar Hírlaptól (önként, hogy megelőzze a küldőket), de szükségeltetett némi kiegészítés, elfoglaltság, talán társaság. S. odavette olvasószerkesztőnek.
   Hivatalból kezdtünk beszélgetni. Vittem setesuta kézirataimat, álltam félig mellette, félig mögötte, hogy a válla fölött lássam, hogyan tör új bekezdést, bont ketté mondatot. Eleinte nem mertem megszólalni, aztán megtörtem a csöndet.
   – Azt miért, Gyuri bácsi?
   Föltolta a szemüvegét a homlokára, rágyújtott, hátrafordult, ameddig a dereka engedte, és azt mondta:
   – Hozz egy széket.
 
a szekrényemben. Az első oldalak tetején a szignója, az utolsók végén slusszjel.
   – Azt írod, kútból mérik a vizet. Mérik vagy merítik? Figyelj oda… Túlnyomó rész? Slampos. Nevezzük egyszerűen jelentősnek… Azon kevesek közé. Ne írd túl. Azok közé… Nézd csak: azt állítod, pályáját megszakította az 1914-es esztendő, az első világháború kitörése. Miért bonyolítod? Pályáját 1914-ben megszakította az első világháború kitörése… Itt meg az irányt gondold át: szerinted Csehov írásaihoz csak kevesen férhettek hozzá. Szerintem meg Csehov írásai viszonylag kevesekhez jutottak el… Vigyázz, az ember nem a hivatásosak táborába, hanem sorába lép… Hogyan lehet valaki a zeneszerzők kiemelkedő egyénisége? A zenei életé, azé lehet… Sanyika, ilyesmi mondatokat többé ne olvassak tőled: Ha gyöngül a hangminőség, sok selejt kerülhet elő a torkunkból… Félresiklott álláspontról beszélsz? Maradjunk a félreértettnél… Mit akarsz hangsúlyozni? A tárgyalások az utolsó pillanatban vezettek eredményre? Vagy hosszú idő után?… Kétséges a jobb alkar megmaradása. Magyarul: kétséges, hogy megmarad-e… Nana! Mi eredményezi a baleseteket? Talán inkább okozza, fiatalúr!…”
   Éveken át magyarázta kéziratpapírok fölött görnyedve, lámpafénybe, füstbe burkolózva, mit miért. Ha tudok valamit a mesterségünkről, tőle tudom.
 
1914-1984. Ez áll a sírkövén. A helyzet az, hogy még a sírkövének is története van. A halála után ugyanis az özvegye egy kecses urnában a kredencen tartotta földi maradványait fényképek, némi virág és talán pár gyertya társaságában. Láttam, onnan tudom. Egyetlenegyszer. Többé valahogy nem bírtam fölmenni.
   Aztán teltek-múltak az évek, amíg nem olvastam a gyászjelentések között (az ember bizonyos életkor fölött már átfutja a halálozási rovatokat), hogy K. É. elhunyt, s hamvait F. Gy.-éivel egyetemben helyezik végső nyugalomba a 301-es parcellában. 
 
elérkeztünk ehhez a ponthoz, essünk túl rajta. Az én Gyuri bácsim az „ötvenhatosok” bélyegét viselte, hogy mit csinált (és mit nem), az föllelhető a megfelelő szakirodalomban. A húszéves fiú, aki akkor voltam, gyönyörködött történetei romantikájában, hogy N. I. fölhívta (1955-56 táján járunk), „Fazekas elvtárs, ráér?” Ráért. „Akkor a szokott időben a szokott helyen”, és karonfogva végigsétáltak a Váci utcán, oda és vissza, az emberek pedig rájuk köszöntek. De a fiatalember (aki akkor voltam) valójában a nem vér szerinti apáktól szeretett volna magyarázatot lelni a vér szerintiek férfikori lelkiállapotára. Arra, hogy miért adták föl az álmaikat, mert hogy gáz van, azt ott, akkor, a hetvenes évek második felében nehezen tudtam volna megfogalmazni, de éreztem.
   Azt hiszem, elmondott mindent, amit csak lehetett, elmondta többször, emlékszem a szavakra, a mondatok közötti csöndekre, és ha akkor nem értettem volna, mit jelent szó és szótlanság, ma már valamicskével jobban. Hát persze, hogy úton a Don-kanyartól (1942) a gyűjtőfogházig (1961) semmi nem ér föl egy jó pisiléssel; miként két megbélyegzés között (előbb „munkaszolgálatosnak”, később „árulónak” neveztetett) semmi egy szelet rántott hússal! Uramisten, hogyan élte túl?
 
   Ők túl tudtak élni húszas, harmincas, negyvenes, ötvenes, hatvanas éveket, annak dacára, hogy ki se mozdultak a világnak ebből a szív- s más testtájékokat szorongató völgyéből (rendben, néha egy kis Nyizsnyij-Tagil, olykor-olykor egy csipetnyi Snagov). A bőrüket, ha akarták, se tudták levedleni – ráadásul a gerincüket is eredeti állapotban szolgáltatták vissza teremtőjüknek –, pedig ennek a dohány-, alkohol- és szappanszagú szerkesztőnek valaha a feje búbjától a talpáig nyüzsögtek a testén a tetűk, már le se söpörte magáról őket. Volt miben reménykednie? Hónapszám gubbasztott sokadmagával valami földbe vájt üregben; foglalkozásra, rangra, felekezetre tekintet nélkül guggoltak egymás mellett havas orosz földön, ha rájuk tört a szükség. Milyen jövőt látott maga előtt? Flekktífuszból lábadozva feküdt a hadifogoly-kórházban, elveszítve eredeti testsúlya felét, fogai többségét, amikor odament hozzá egy fickó, hogy írna-e a tábori lapba, s ő a fal felé fordult, vállat vont:
 
aztán hamarosan mégis leadta a cikket, és néhány évtized múlva, remélve, jövőt látva – mindennek ellenére – ült kocsmákban vagy magánlakásokon, és tartott egyszemélyes, spontán repülőegyetemeket a dolgok megváltoztathatóságáról, afféléket, amilyeneket évekkel később kezdett szervezni a demokratikus ellenzék.
   Én a Damjanich utcába jártam, hozzá. Amikor először léptem át a kétszobás főbérlet küszöbét, föltűnt a sok fehér fal, az alig néhány kötelező bútor, a kevés polcon sorakozó kevés könyv. A nappali közepén zöld kanapé, két karosszék, alacsony asztalka. Ezeken a délutánokon mérhetetlenül sok vodka fogyott, és avval ellentétes arányban nőtt a szobában a cigarettafüst sűrűsége. Éva néni magára csukta ilyenkor a másik szoba ajtaját, s bennünket, férfiakat magunkra hagyott. Vodka és cigaretta. (Tudjátok, milyen könnyű leszokni a dohányzásról? Meghal az ember „Gyuri bácsija”, és az életben maradó többé nem kívánja a cigarettát.) Ültünk, ittunk, füstöltünk. Ö beszélt, én hallgattam. Három-négy óra elteltével egyre szélesedtek a mozdulatai, a föltolt szemüvege mind gyakrabban csúszott vissza a homlokáról az orrnyergére, időnként nagyokat csapott a térdére, és egyre mélyebb regiszterekből buggyantak föl belőle a ’b’, az ’f’ és a ’p’ kezdőbetűs szavak. Tudtam, ideje lassan elköszönnöm, az aznapi leckének
 
   Vodkát ivott, de nem sörrel kísérte, hanem laza fröccsel. Estére – saját megfogalmazásában – kegyelmi állapotba jutott, bár ezt élete utolsó éveiben, azt hiszem, Éva nénin kívül senki se látta. Hogy korábban? Akármelyik napilapnál dolgozott (az apja alapította, miskolci Reggeli Hírlaptól a Szabad Népen, a Népszaván és a Magyar Nemzeten át a Magyar Hírlapig), kért egy fiók nélküli, nagy asztalt, az napközben telepakolódott kéziratokkal, levonatokkal, aztán amikor estére az ormótlan bútordarab teljesen lecsupaszodott – „Nocsak, máris lapzárta?” –, gépindulásra leballagott a nyomdába, onnan meg egyenesen a kocsmába. Aznap akkor itta az első fröccsöt: másnap délre, amikor otthon fölébredt, kijózanodott. Az, hogy a sajtóban miért dívott (dívik) az italozás, egy dolog. De hogy ő milyen bánatokat fojtott borba, égetettbe, az másik. Nem a mája vitte el, hanem a rák.
   Amikor meghalt, a hírt kiadta az emtéi, bemondta a tévéhíradó. A szakma becsületére legyen mondva.
 
lehet, annyiképp. Nem egyértelmű. Azt az itthonlévőt ismertem, aki minden esztendő elején, amint a toporgó árusok fölállították kemencéiket a forgalmasabb utcasarkokon, sültgesztenyét vitt a gépírónőknek. Azt a hazatérőt csak elképzelem, aki 1945-ben föltépte az ajtót, jó fölépítésű, rabiátus természetű ember, és azt gondolta, „Akkor mostantól!” Ugyanevvel a vehemenciával állíthatott be tizenegy évre rá a budapesti rendőr-főkapitányságra K.-hoz, a sógorához: pisztollyal a kezében ugyanúgy viselkedhetett, ahogyan – korábban, később – a ceruzát szögezhette egy-egy alany-állítmány egyeztetést tévesztő szerző homlokához. Hallom a hangját (lassú basszbariton) 1951-2 táján: „R. elvtárs, az ’i’ betű csak a levonaton hiányzott (ti. A kommunisták igazsága címből), tudja, vékony az ólom, könnyen törik”, de látom elsápadni a gépterembe érve, észrevéve a nyomdászok mögött álló bőrkabátosokat. Hallom a hangját 1956. október 23-án, kora este: „Nagy elvtárs, be kell mennie a Parlamenthez”, és hallom esztendővel később a snagovi házi őrizetben: „Á, kedves Gertrud néni, kedves Gyuri bácsi, milyen meglepetés, hogy magányomban meglátogattak”, amikor Lukácsék ünnepélyesen kiöltözve vendégségbe érkeztek hozzá a szomszéd szobából.
 
   Hát az az én időmben már nem nagyon volt. Egy esetre emlékszem: azon a délutánon alig-alig ittunk. A füst persze gomolygott, mezítlábas Kossuthot szívott, az itthon kapható legerősebb kapadohányt, meg néha-néha – ha valamelyik külföldjáró ismerős hozott neki – azt a torokkaparó francia cigarettát, amely állítólag a légióban járta. Nem volt se irigy, se önző, de a néhány doboznyi kincset nem kínálgatta el. Ezen a napon a zakóját se vetette le (többnyire ugyanabban a halványszürke öltönyben járt, a zsebekben bagó, gyufa, szemüveg, toll, mindenféle szerkesztői rekvizitum, az ingektől viszont óvakodott, inkább afféle galléros trikópulóvereket kedvelt), ült zakóban, szárazon, és mondta, estefelé fölnéz egy bizonyos P. Kicsinyítő képzővel említette (a szeretet megnyilvánulása lehetett), mert legközelebb utalt rá, hogy jó volt eldumálni a régi időkről, Éva is örült.
   Fontos találkozás lehetett. Az egyetlen alkalom, amikor elküldött. 
   – Most menj, Sanyika, rendbe szedem magam.
   Megbántódtam. Azt éreztem, valamiből kihagy, holott szerettem volna benne lenni az életében. Évekkel később, amikor szamizdatokban találkoztam P. nevével, gondoltam arra, talán csak vigyázott rám.
   Egyetlenegyszer hozott össze régi barátaival. Készült vele egy portréfilm, Sára Krónikájában egy önálló óra, másfél óra, azt vetítették zárt körben, még a botrányok előtt a Pasaréti úton. Megnéztük, kijöttünk, aztán álldogáltunk tizen-tizenöten a filmgyár előtt, szépen be lettem mutatva mindenkinek, hallomásból ismertem a neveket. Jó mélyre szívtam azt a modern kori történelmi levegőt.
   Utólag valószínűleg tudnék róla, ha benne lett volna bármiféle titkos szervezkedésben. Nem hiszem. Tartotta a kapcsolatot az ötvenhatosokkal, nem eresztette őket felnőttkoruk összesorsoltsága. El ne veszítse köztük a fejét egy magamfajta kölyök. Nekem ő
 
akart maradni. Sétálni a tanítvánnyal az emlékek kertjében. Vagy tükör voltam? Nyelődjék el, verődjék vissza minden, amit megtapasztalt? Ideológiai ügyekben ugyanúgy adott tanácsot, mint szerelmiekben. Én mindezt stilisztikaként értelmeztem.
   Nyomdakészen fogalmazott, hiába nem írt régóta egyetlen sort sem. Aztán emlegetni kezdte a családi legendáriumot, avval párhuzamosan pedig azt, hogy egy profi csak fölkérésre dolgozik. Hogy, hogy nem, lett fölkérés, méghozzá attól a Magvetőtől, amelyet akkortájt a sokat szidott, dicsért K. irányított, ők indították el a Tények és tanúk sorozatot, és 1976-ban megjelenhettek emlékei – 1942-ig. Aztán három év múlva jöhetett a következő kötet – 1945-ig. Meg sem fordult a fejében, hogy tovább írja, pedig élt még öt évet. Adott egy életút-interjút, őrzi a videoszalag, az archívumok számára készült vele hangfölvétel, annak gépírásos változata, hogy végül a halála után öt évvel, régi szerkesztősége jóvoltából, nyilvánosságra kerülhessenek emlékei az 1953 és 1961 közötti évekről.
   Szóval nyomdakészen fogalmazott, vagyis írni nem írt. A könyvek készültének heteiben nem járt be a szerkesztőségbe, egy gépírónő ment a lakására, és ő vodkamentes órákban, talán jegyzeteket se használva, csak fejben szerkesztve diktált. Aztán magához ragadta a papírlapokat, olvasta a szöveget, mintha idegen kéziratot bogarászna, itt-ott az illendőség kedvéért bele-belejavított, és kész. Tudta a magyar nyelvtant, a magyar szöveglélektant, Vörösmarty Mihályt és Arany Jánost, és amikor időnként Petőfit idézte („Oh lassan szállj és hosszan énekelj / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…”) a szeme olyan huszonévesforma volt, mint Sándoré, amikor
 
   Az első szerelméről nem tudok, csak az utolsóról. Gyönyörű lány volt, két lábon járó bujaság, ráadásul értelmes, fogékony, akit elbűvölt a férfi. Jövögetett ez a tünemény a szerkesztőségbe, csevegtek, Gyuri bácsi ilyenkor sármos lett, hódító, aztán föllifteztek a büfébe, később egy-egy kávéra ki a házból. A közelben lakó Marinak szólt, hogy egy öregembertől talán különösnek hangzik a kérés, de nem adná-e kölcsön a lakását. Este láttuk a nyomokat, hogy jártak a hálószobában. Egy ember, kettő, nem tudom. Sose esett szó erről a délutánról.
   Utólagos bocsánat, Éva néni, hogy elmondtam. Gondolom, nem érte volna meglepetés, ha kiderül: tetszett szenvedni mellette sokat. Reneszánsz ember volt: kíváncsiságában, nyitottságában, bölcsességében – és abban is, ahogyan, amikor éppen módjában állt, nem vetette meg a földi lét hívságait.
 
az embereket, mit mondjak, sok kellemetlen percet szereztek neki, ennek ellenére – vagy éppen ennek következtében – a megbocsátás képességének hihetetlen halmaza gyülemlett föl benne. Sose hallottam rossz szót mondani erre vagy arra, pedig hát lett volna rá oka. Azt hiszem, szívből utálta a butákat és a tehetségteleneket, fiatal fejjel sokakat küldött melegebb éghajlatra, de öregkorára egyszerűen elkerülte a méltatlanokat. Azokkal állt szóba, akikben látott esélyt. Meggyónhattuk a gyarlóságainkat, hiszen megbocsátotta a magáéit is. Azt remélte, majd mi, fiatalok. Majd a gyerekek. „Mostohaunokái” voltak, annyi szeretetteli anekdotát nem hallottam nagypapától, mint tőle. Ez a nagy tekintélyű szerkesztő, történelemkönyvek leendő szereplője belépett az ajtón, és imígyen köszönt: Csomolom! Mert így köszöntek az unokák, hallja meg hát az egész világ.
   Így köszönt el egy kollégánktól is a rákoskeresztúri temető ravatalozójában. Ősz lehetett vagy tavasz, mert fakókék ballonkabátban lépett ki a gyászolók közül, a világ legtermészetesebb hangján szólalt meg, hogy „Búcsúzunk tőled, testvérünk”, úgy szólt hozzá egyes szám második személyben, mintha csak csevegnének, aztán azt mondta neki is:
 
   New York-palota, Damjanich utca. Élete utolsó, szókratészi évtizedének helyszínei. Kilépett a Lapkiadó kapuján, jobbra fordult, a sarkon megint jobbra, a Dohány utcában elment a Kulacs étterem mellett, ahová fiatalabb fejjel sokszor betért, ment tovább, a végső időkben már bottal, kicsit bicegve az első trolimegállóig.
   Volt még egy színhely, a Szövetség utcai kórház. Kétágyas szobában feküdt egymagában. Bementem hozzá, elköszönni. Fáradt volt, fele önmagának, váratlanul áttetsző bőrű.
   – Nézd el nekem, Sanyika, hogy nem kelek fel a tiszteletedre.
   Még beszéltünk erről-arról, ne szomorkodjam, aminek eleje van, annak vége is (keretes szerkezet, rezdült a szemöldöke), az öregembernek ilyenkor már teher cipelni a földi porhüvelyt. Hogy tulajdonképpen jó volt ez az egész, csak gyors, nagyon, nagyon gyors.
   Kifelé menet eszembe jutott, azt is mondta, hogy az életében két könyvtárat gyűjtött össze, mindkettőt el is veszítette, harmadikba bele se fogott hát, és arra gondoltam, azt az egy kötetet a kevésből, amelyet kölcsönadott, már nem lesz módom visszaadni, nála meg ottmaradt egy-két kéziratom.
 
arra az évekkel későbbi szertartásra eljött a volt jugoszláv partizán, a hajdani főrevizionista-főellenzéki felesége és még néhányan. Köztük három – a jól ismert félmúltbeli okoknál fogva – idejekorán özvegyen maradt asszony, akiknek valaha be lettem mutatva a filmgyár előtt.
   Az a frányaság, hogy jólesik eljátszani a gondolattal, mit járt volna a fejében, mit mondott volna, ha megéli ezt a húszegynéhány évet. Tetszenek tudni, a „rántott hús” és a „pisilés” jegyében. A halálával lezárult egy korszak, elmúlt egy mentalitás, el egy erkölcsi világrend. Tudjátok, mire jöttem rá? Hogy az én eredeti kérdésem, amit föltettem ott, akkor, amikor körülbelül annyi idős voltam, amennyi ideje ő halott, szóval az én eredeti kérdésem téves premisszákon alapult, mert… mert dehogyis adták föl az álmaikat! Bele is haltak. Szép halál. Úgy teszünk mi is, sokan, mint ő, mint ők: úgy teszünk, mintha aludnánk, gyakran bódultan történelemtől, mindenféle egyéb mákonytól, de
 
   Sokat gondolok rá. Számon tartom a halála napját. Levél a MÚOSZ-nak, amikor kilencven éve született, húsz éve halt meg, lehetne posztumusz örökös tag. Másnap személyesen hív az elnök, mondja, hogy remek ötlet, rám fog csörögni az örökös tagok főnöke. Néhány nap múlva hív is B., mondja, nagyon köszöni, végre, a Gyuri, csak hát elkéstem, mondja, éppen hoztak egy határozatot, mostantól csak élőket. Mondom, a határozatok jönnek, mennek, Gyuri bácsi örök. Mondja, meglátja, mit tehet.
   Hetek telnek. A tél végén fölhívom egyik napilapunknál T.-t, mondom, emlékszel Gyuri bácsira, húsz éve halt meg. Hogyne, mondja T., a Gyuri! Írtam róla egy cikket, mondom, csak úgy, meg hogy elolvasnád-e. Küldjem. Egy hónap múlva megint hívom, jaj, mondja, náluk most annyi. Újabb két hónap, újból hívom, meakulpázik, most már tényleg elolv. El a nyár, benne az őszben, évek múlnak. Marival beszélek, ifjúkorom szerelmével, szóba jön Gyuri bácsi meg a cikk, beszéljük, mit tehetnénk. Azt mondja, ő ismeri kovácszolitmegatarnóités