Hajdu Gyuri
(XII. évfolyam, 9. fejezet)

   1

   Érettségi után nem vettek föl egyetemre (esztendő múltán második próbálkozásomra sem, csak majd a harmadikra – mondom vigaszul a vigaszt remélőknek), hosszú történet, apám mindenesetre utolsó ifjúsági nyaram végén a család szószólójaként megkérdezte:
   – Na, fiam! Hová is mész dolgozni?
   Merthogy megyek, nem volt az mifelénk kérdéses. Viszont mindenki arra számított, azt mondom majd:
   – Bárhová, ami színház!
   Addig ugyanis kitartóan a világot jelentő deszkákat emlegettem. Ám mindenki meglepetésére azt válaszoltam:
   – Bárhová, ami sajtó! (Akkor még e szóval illettük a mai médiát.)
   Az erdélyi származásúak összetartottak Budapesten is, hát még azok, akik – szorosabb-lazább szálakkal – a nagyenyedi Bethlen Kollégiumhoz kötődtek…! Gyorsan talált apám ismerőst, aki jó viszonyt ápolt az egykori Lapkiadó Vállalat teljhatalmú urával, Siklósi Norberttel, így egy napsütéses szeptemberi napon apám, az ismerőse és én találkoztunk a néhai Lenin (ma: Erzsébet) körút 9-11. előtt (ma: Hotel Boscolo). Az ismerős kijelentette, hogy a továbbiakhoz apám nem szükségeltetik, karon ragadott, fölcipelt az első emeletre az igazgatói titkárságig, közölte a titkárnővel, nevezett Hédikével, hogy megérkeztünk, a hölgy beszólt a főnöknek, majd intett, hogy mehetünk. Intett az ismerős is, hogy innentől saját kezemben a sorsom: többé sose láttam. (Jaj, apámtól se kérdeztem soha, ki volt.)
   Az igazgató alaposan kikérdezett, ki vagyok, mi vagyok, aztán kitessékelt, és közölte titkársága vezetőjével:
   – A fiú föl van véve!
   Egyebet nem kellett mondania, dr. Szamek Tamás is intett, hogy kövessem. Zegzugos folyosókon cikáztunk, időnként iratokat kértek, papírokat írattak alá, mígnem már-már azt hittem, eljutottunk a világ végére, de az csupán egy ablaktalan helyiség volt rengeteg furcsa nőszeméllyel. Ültek, álltak, serénykedtek, ahogyan egy nagyhangú asszonyság – bizonyos Mária – parancsolta nekik. Valamit súgott a fülébe dr. Szamek, aztán ő is magamra hagyott. Mária magyarázta el nekem, hogy a cég postázójában vagyunk, de én, érettségizett ember, nem kézbesíteni fogok, mint a többiek, hanem a protokollújságokat osztom szét megadott lista alapján.
   Átcsaptak fejem fölött a hullámok. Hosszú-hosszú idő telhetett el, amíg az újság-, levél- és csomaghalmok mögül észrevettem, hogy a helyiség túlvégén egy intelligens kinézetű fiatalember ül.
   Ő volt Hajdu Gyuri.

   2

   A munkaidőm már az első napon fél ötig tartott. Valahogy kitaláltam a New York-palotából (amelyet aztán nyolc éven át második otthonomként szerettem), a Blahán előbányásztam zsebemből a személyi igazolványomat, föllapoztam a munkahely rovatnál (akkor még létezett ilyen), és megállapítottam, hogy foglalkozásom: hivatalsegéd. Egy világ dőlt össze bennem. Hogy én? Az Apáczai Gimnázium néhai diákja? Az Amazonas őrs egykori vezetője? A MAFC ifjúsági kosárlabdacsapatának hajdani kapitánya? Hi-va-tal-se-géd?
   Másnap megint találkoztam Hajdu Gyurival.

   3

   Mária néhány nap múlva közölte velem, hogy egy beosztottját szabadságra engedte, így két hétig nekem kell helyettesítenem őt. Most másik történet következne, hogyan vetett a sors abba a legendás épületbe, az Arany János utca és a Széchenyi rakpart sarkára, amelynek az emeletén az Élet és Irodalom, a földszintjén a Kortárs és a Nagyvilág szerkesztősége tanyázott: ez utóbbinak lettem egyébként két hétre a helyettesítő hivatalsegéde és kézbesítője.
   Amíg főztem délelőttönként a kávét a magasságos szerkesztőknek, délutánonként meg szaladgáltam a városban mindenféle hihetetlenül sürgős üzeneteikkel, addig Hajdu Gyuri az ablaktalan helyiségben másolta borítékok címzéseit egy nagy könyvbe.

   4

   Eltelt a két hét, visszaszivárogtam a postázóba, számoltam, osztottam a tiszteletpéldányokat, nem nagyon futotta az időből, hogy bárkivel szóba elegyedjem. Ám a kézbesítő nénik közé egy napon kiöltözött, illatozó hölgyet vezetett be a már említett dr. Szamek, és egyáltalán nem ünnepélyesen bejelentette, hogy mostantól Zsóka a főnök!
   Mária ilyetén trónfosztása elszabadította az indulatokat.
   A helyzet tarthatatlanná vált, néhány nap múlva tehát dr. Szamek visszatért, és bejelentette, hogy a kézbesítési ügyekkel továbbra is Mária irányításával foglalkoznak a nénik, ugyanakkor megalakul a vállalat iktatási csoportja, élén Zsókával. Beosztottjai? Egy, a színen addig néha-néha átsuhanó-áttrillázó operaénekes, továbbá én.
   Ja, meg persze Hajdu Gyuri.

   5

   Kaptunk négyen egy szobát a vállalat első emeletén. Zsóka keveset járt be (megtehette, hagyjuk, miért), az operaénekes ugyancsak sűrűn maradt távol (megtehette ő is), hozzánk viszont a kézbesítő nénik folyamatosan nagy halom iktatandó levelet ömlesztettek. Gyurival szorgalmasan iktatgattunk, ám idővel módszereinket oly tökélyre fejlesztettük, hogy ne csak a szünetekben tudjunk beszélgetni.
   Akkor hát: az én Hajdu Gyurim.

   6

   Kereken tíz évvel volt – az ma is – idősebb nálam. Sokat mesélt dunaújvárosi gyerekkoráról, érkezéséről a fővárosba, mindenféle munkahelyeiről, házasságáról egy sztárénekesnővel, de főleg – az irodalomról. Irodalom, irodalom és irodalom! Eleinte csak olvasmányélményeit ecsetelte, aztán mutatott ezt-azt saját írásaiból, majd kicsalogatott kéziratokat tőlem is. Persze fociztunk mi az íróasztalok közötti szűk helyen, persze bejártuk az épület minden zegét s zugát, persze ismertük a hirdetésszervezéstől a sajtódokumentációig odabent tanyázó összes korunkbelit, de egyébként tényleg folyton-folyvást az irodalomról beszéltünk. Hogy mást ne mondjak: Gergely Ágnesről (egyszer majd róla is – a szerk. megj.) is Hajdu Gyuritól hallottam először.

   7

   Fölsorolható, mennyi titokba vezetett be? Azért sem, mert képtelenség elkülöníteni, mi az a sok, amit Hajdu Gyuri épített belém, mi az a kevés, amire magamtól jöttem rá.
   Neveltjének tekintett? Barátjának? Öccsének? Vagy csak idei-óráig kollégájának, csak egy fiatalabb srácnak, aki a szomszédos íróasztalnál feszeng aliktatóként? Nem tudom. Nem tudom, tudatában volt-e, iszom szavait, lesem mozdulatait: nálam tíz évvel idősebb, tapasztalt férfiú, dolgozós életem első mintája! Elvitt a saját fodrászához, hogy nekem is csináltasson menő frizurát, mint az övé. Tanácsokkal látott el vérzivataros szerelmi életem kordában tartásához. És esztendővel beelőzött ugyanamaz egyetem ugyanama szakán, ahová magam is vágyakoztam, így aztán megkaptam tőle mindazt az információt, mindazt a szakirodalmat, amelyek alapján az elkövetkezendő hónapokban magam is fölkészülhettem.
   Közben Gyuri elvált, majd újraházasodott ugyanavval a hölggyel – szerény személyemet kérte föl esküvői tanúnak –, vettek egy 1500-as Zsigulit, de jogosítvány híján engem, friss jogsist bírtak rá (minden ódzkodásom dacára, mert rutinom persze nem volt), hogy fuvarozzam el őket Visegrádig meg vissza (többé nem adták oda a slusszkulcsot), ám vélhetően nem evvel a kiruccanással indokolható, hogy megint elváltak.
   Ezt már csak később hallottam, mert Hajdu Gyuri magánakadémiája – tűnjék több emberöltő hosszúnak az idők távolából – két évig se tartott.

   8

   Előbb őt helyezték át, napokkal később engem: az iktatási csoportot, Zsókástól, valami nagyobb egységbe olvasztották. Talán még élveztük is a szabadságot.
   Évekkel később, amikor már a Szabadság téren dolgoztam, találkoztunk újra. Addigra feleségül vett egy lapkiadós lányt, fiuk is született.
   És Gyuri egyszer csak fölbukkant a tévében! Rendezőnek igazolt a zenei osztályra: ritkán sodort össze bennünket a büfében, az aulában az élet. Alig váltottunk szót. Egyszer megkérdeztem tőle, ha egy autszájder ismerkedni szeretne az operával, mit ajánl. Azt mondta, bármit, ami Maria Callas.
   Így kezdtem negyven fölött operát hallgatni: azt is Hajdu Gyuri révén (tehát majd Callasról is beszélni kell – a szerk. megj.).

   9 

   Évtizedek óta ugyanabban a városban élünk, de a sors sosem terel össze bennünket. Sejtelmem sincs, mi történne, ha az életben akár csak egyetlenegyszer is leülnénk még beszélgetni.