Hantos Ági néni
(XII. évfolyam, 14. fejezet)
1Anyai nagyapámnak (1888-1960) fix kártyapartija volt. Hogy asztaltársaságát baráti vagy csak játszótársi körnek tekintette-e, nincs már kitől megkérdeznem, ám az bizonyos, hogy gyerekkoromban gyakorta elhangzott egy bizonyos Rózsási bácsi neve, akinek felesége és lánya sűrűn fölbukkant ifjúságomban: előbbivel anyai nagyanyám (1899-1970), utóbbival anyám (1921-1989) tartott kapcsolatot. Hantos Ági néniről tehát kutatói felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy anyám gyerekkori barátnőjéből vált az idő haladtával felnőttkorivá.
A zsugások halála után továbbra is össze-összejártak a maradék családok. Nagyanyám Ica nénivel tárgyalta ki özvegysége árnyait, Ági néni férjével apám (1920-1994) talált közös hangot, lányával a nővérem (1953-). Csak nekem (1956-) nem jutott konkrétan senki, lévén amott mindösszesen egy gyermek, evvel együtt örültem, ha nálunk vendégeskedtek, sőt szívesen látogattam zuglói otthonukba én is. Első szájra puszimat is e társaságnak köszönhetem, egyszer ugyanis náluk szilvesztereztünk, mulathatott ott más család is, mindenesetre hozzánk, gyerekekhez, csatlakozott egy addig ismeretlen lány, nálam idősebb, és valami zálogkiváltós játék folyományaként érinthette ajkával ajkamat. (Nem tudom, ki volt: többé sose láttam.)
Ági nénit kifejezetten szerettem: nyelvén értő felnőttet szeret a gyerek. Kedves volt és érzelemteli. Bármikor szívesen találkoztam a férjével, Feri bácsival is, akit kifejezetten játszópajtásomnak tekintettem: közös kirándulásokon – amíg saját apámat sose láttam futni – őt alig kellett focira csábítanom, sőt birkózott is velem a Szabadság-hegyi tisztáson leterített pléden: olyanok voltunk, mint a kölyökkutyák! Ági néni, Feri bácsi, a kis Ági – lehetett nálam öt-hat évvel idősebb – gyerekkorom szoros tartozékai. Még a Balcsin is nyaraltak nálunk.
Rendkívül későn jutott tudomásomra a történetük: bizonyos témákról nem beszéltünk a családban. Hogy csak a mi családunk élt az ilyen-olyan elhallgatások árnyékában, vagy az országban sok-sok család, arra tippjeim vannak ugyan, de empirikus kutatásokat ez irányban nem végeztem – talán már nem is fogok –, így teljes bizonyossággal nem jelenthetek ki semmit. (Lám, most is csupán zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem éppen ezek a többgenerációs elfojtások ártanak nekünk a legtöbbet.) Önkritikusan el kell elmondanom, hogy fogadkozom ugyan: nem titkolózom saját utódaim előtt – aztán mégis azon kapom magam, hogy már megint megkerültem valamit, amit nem kellett volna.
Ági néni el-eltűnt egy-egy hétre, pedig a kapcsolat közte és anyám között emlékezetem szerint napi szintű volt. Gyerek ilyesmire nem kérdez rá: az lappanghatott a fejemben, hogy elutazott. Miközben azt se tudtam, mit dolgozik, hol dolgozik.
Már jócskán nagyobbacska lehettem, amikor anyám elmondta a történetét.
Ági néni 1944-45-ben megjárta a koncentrációs tábort. Auschwitzt, azaz ma már tudom, hogy a magyar transzportokat a főtábor egy melléktáborába terelték: Birkenauba.
Soha, soha, soha nem beszélt velem erről. Anyámtól hallottam, hogy barátnőjére időnként rátörtek az emlékek, olyankor úgy kellett kimenekíteni emlékezete szögesdrótjai mögül, mint tették valaha a fölszabadítók.
Azt anyámtól sem tudom, hogyan élte túl, csak azt, hogy az amerikaiaknak köszönheti az életét. A fiatal lányba – nőbe? – beleszerelmesedett egy életmentő katona, a huszonéves Ági pedig azonmód férjhez ment hozzá. Sejtelmem sincs, hogy mentek ezek a dolgok akkoriban. Nem is vagyok biztos benne, hogy egyáltalán Auschwitz-Birkenau, de hová máshová vitték volna a magyar zsidókat? Nem is tudom, hogy jönnek a történetbe az amerikaiak, amikor Krakkó vonaláig – aztán egészen Berlinig – elsőként a szovjet hadsereg ért. Olvasom, hogy amikor a 322. lövészegység 1945. január 27-én fölszabadította Auschwitzt, mindössze hétezer-hatszáz túlélőre bukkantak, mert addigra, akiket az őrök nem gyilkoltak halomra, azaz a maradék több mint ötvennyolcezer foglyot már gyalog Németország belsejébe indították. Csak a betegeket hagyták hátra. Nem tudom, mi történt Ági nénivel. Nem tudom.
A házasság nyilván nem tarthatott sokáig. Nem tudom, Ági néni hogyan keveredett haza. Nem tudom, hogyan bukkant föl az életében – valamikor az 1940-es évek végének Magyarországán járhatunk – a fiatal Hantos Feri, nem tudom, mit tudhatott a fiú a bájos arcú lányról, nem tudom, mikor látta meg a karjába tetovált számot, amit nekem sose mutatott, nem tudom, hogyan hozták össze egyetlen gyermeküket, aki, nem tudom, miféle mementóként kapta az anyja nevét.
Sokszor beszéltem anyámmal a gyerekkoráról, az ifjúságáról. Persze nem elégszer. Rengeteg mindent nem tudok. De ha mindent tudnék, az min változtatna? Amikor anyámat kérdeztem, milyen volt a háború, Magyarország német megszállása, Budapest ostroma, csak mosolygott, hogy akkor voltak fiatalok, és mesélt néhány kedves történetet. Amikor kérdeztem, mit érzett 1945 januárjában, amikor egy „Sztoj! Nyemecki?”-t kiáltó katona föltépte a légópince ajtaját, fölszabadulást-e vagy megszállást, azt válaszolta, hogy ha nem jönnek be az oroszok, ők sose jutnak ki élve a fáskamrából.
Ági néni lehetett-e boldog Feri bácsival? Gyerekfejjel annak tűnt, aztán – miután a szüleim elváltak –, anyám ritkán, gyakrabban apám célozgatott rá, hogy a baráti körben sem minden fenékig tejfel. A kis Ági esküvőjére hivatalosak voltunk, el is mentünk mind egy szálig, de mintha az a frigy se sikerült volna, a férj mintha bűnügyekbe keveredett volna, nem emlékszem. Anyám Ági nénivel, apám Feri bácsival talán tartotta a kapcsolatot; mintha ők is elváltak volna. Feri bácsi bele is betegedett, az első ember volt, akiről azt hallottam, hogy ki kellett vezetni a hasfalán át a vastagbelét… Nem tudtam elképzelni ilyesmit, kerültem is: egyszer az Üllői út és a József körút sarkán várt a 12-es buszra, már messziről mosolygott rám, én meg csak kutyafuttában köszöntem oda neki. Anyám utolsó éveiben mintha a régi barátnők között megromlott volna a viszony: a temetés után teljesen szem elől vesztettem Ági nénit. Pedig apám hívott néha: találkozzunk hármasban, addig faggassam a régi barátnőt, amíg tehetem, senki sem örökéltű… Nem érdekelt? Menekültem szembesülések elől? Már visszafordíthatatlan az idő.
Eddig a történet.
Elő kéne kerítenem valahonnét a kis Ágit, most lehet körülbelül hatvanöt éves. Nem tudom az asszonynevét se, bizonyára nem a lánykorit használja. És hány Hantos élhet Magyarországon?
Fölhívom a nővéremet.
2
És fény derül sok-sok tévedésemre. (Mit számít három év korkülönbség!)
A kártyaparti: alsóst játszottak, a 19-20. század fordulójának kedvenc játékát. Hárman: nagyapám, Rózsási bácsi, valamint egy bizonyos Auer Sanyi bácsi.
Auer Sanyi bácsi felesége volt Ica néni, az ő lányuk Auer Ági, a későbbi Hantos Ági néni! Rózsási bácsi lánya Manci volt, vele a nővérem még felnőttként is találkozgatott.
Hantos Ági néni szőkének született, a szőke zsidólány pedig föltűnést kelthetett a koncentrációs táborban… Ez mentette volna meg az életét? Részleteket a nővérem sem tud: vidéken bújtatták volna 1944-ben, onnan hurcolták volna el, talán tényleg Auschwitz-Birkenauba? 1945 januárjában pedig elindították volna a halálmenettel Németország belsejébe? Eljutott volna az amerikai zónáig, ezért szabadították volna föl amerikaiak? Mindenesetre a nővérem szerint az amerikai tisztnek a lány szőkesége tűnt föl. Ki akarta volna menekíteni az európai zűrzavarból, ezért vette feleségül? Állítólag eljuttatta valahogy Svájcig. Ági néni ott roppant össze, ahogy anyám elbeszéléséből a nővérem tudja. A történet innentől homályba vész: onnét tisztul ki, hogy valahogy hazajött, valahogy rátalált a szüleire, valahogy rátalált Hantos Feri bácsi.
A fiatal Áginak és Ferinek valóban egyetlen lánya született, mosolyog a nővérem hangja, csakhogy ő a Juli nevet kapta. Hantos Julianna! Hantos Julinak kommendáltak egy kárpátaljai zsidó fiút, aki – a nővérem ellenőrizetlen információi szerint – egy helyi bűnbanda feje volt, afféle maffiavezér, a házasság fedőtevékenységként szükségeltetett. Született ugyan egy fiuk, de elváltak. Julinak, a férjnek, a fiuknak a nővérem is nyomát vesztette.
Ági néni és Feri bácsi, a nővérem emlékezete szerint, a szüleim válásakor – anyánk megítélése nyomán – apánk oldalára álltak, ezért anyánk az őt eláruló régi barátokkal megszakított mindennemű kapcsolatot. Ennek dacára Ági néni – küldtünk neki gyászjelentést – valóban eljött anyánk temetésére.
A nővérem nem emlékszik olyasmire, hogy Ági néni és Feri bácsi között öregkorukra viszály tört volna ki, viszont emlékszik Feri bácsi rettenetes betegségére, amelyet azóta, így a nővérem, más, kevésbé elrettentő módszerekkel kezelnek.
Egyszer, meséli a nővérem, eljutott abba az utcába, ahol valaha az Auer meg a Hantos család lakott. Auer bácsiék valaha fuvarozásból éltek, még az is rémlik neki, hogy kislánykorában mutatták, hol álltak a két világháború között az istállók, bennük a lovak. (A nővérem szerint a három kártyapartner is munka közben barátkozott össze.) A nővérem tudja az utca nevét és a házszámot: mostanság, jegyzi meg, üres telek áll ott, akkor legalábbis, amikor – véletlenül? szándékosan? – arrafelé sétált, csak hűlt helyét találta a régi háznak. Gyalog öt perc egy forgalmas, pesti metrómegállótól.
3
„Oh lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet!...” Fazekas Gyuri bácsi (1914-1984; Lájv Bridzs, 1. fejezet – a szerk. megj.) idézte messzibe révedő tekintettel a huszonhárom éves Petőfit, ha elfogyott egy teljes üveg vodka.
Szívszorítót mond a zseniális Petőfi (1823-1849). De gyermek, ahogyan az ugyancsak zseniális Ady (1877-1919) a maga középkorúságával fejtegeti! Ráadásul Petőfi pozőr, teszem hozzá én. Egy mindössze huszonhat évet megélő embernek sejtelme sem lehet arról, hogy az emlékezet részletkérdéseknek tűnő apróságokban – milyen csalfa.