Jablonszky doktor bácsi
(XII. évfolyam, 23. fejezet)
(Ami a fejemben van. Meg amit találtam róla.)Ha gyerekkorunkban betegség tört ránk, amióta az eszemet tudom, Lajos bácsi mindig házhoz jött.
Kicsit féltem tőle, amikor beállított, ugyanakkor tudtam, amint megérkezik, csillapodik a láz, múlik az émelygés, illan a rossz közérzet; én meggyógyulok, és sokáig-sokáig eszembe se jut, hogy létezik doktor bácsi is a világon.
Orvosságszagot árasztott és szappanillatot, ellentmondást nem tűrt, ugyanakkor kedves volt. Mongolos arcú, zömök, korpulens termetű. Mindig öltönyben járt, mindig barna öltönyben, nekem legalábbis a barna szín társul hozzá visszamenőleg. Fehér köpenyben sose láttam.
Dehogy tudtam róla bármit…! Nekem ő a doktor bácsi volt, ennyivel megelégedtem. Esetleg: Lajos bácsi, akinek a vezetéknevét is csak felnőttként tanultam meg. És mivel Lajos bácsinak hívják a Téli berekben is az orvost, joggal hihettem, hogy minden doktor bácsi Lajos. És mivel engem nem Lajosnak hívtak, sose akartam doktor bácsi lenni, megelégedtem avval, hogy a doktor bácsik puszta léte is maga a biztonság.
Hogy anyámnál mindössze két évvel, apámnál hárommal volt fiatalabb? Miért számoltam volna ilyesmit? Mi gyerekek voltunk, ők felnőttek. A világ eleinte egyszerűnek látszik. (Ahogyan néhány évtized múltán ismét.) Mit csinált a háborúban, hol tanult, milyen körülmények között? Hogy az orvosi diplomáját kilenc évvel a születésem előtt vette át? És hogy szakmai tapasztalatot nehéz időkben szerzett tanársegédként, kórházi gyermekosztályon alorvosként? Hogy esztendővel a születésem után lett Rákoscsabán körzeti gyermekorvos? Utólag tudok meg az életéről ezt-azt. Az életrajza tulajdonképpen egyetlen gyönyörű mondat: Lajos bácsi egész életében gyerekeket gyógyított. Annak készült, azt csinálta, avval zárta. Nyolcvanhárom év.
Nem tudom, hogyan bukkantak rá a szüleim. Már a nővérem idejében is? Amikor Lajos bácsi még kórházban dolgozott? Vagy akkor kerültünk vele kapcsolatba, amikor körzeti gyerekorvosi állást kapott? De hiszen rákoscsabai! Onnan járt hozzánk, a Ferencvárosba, amikor valamelyik szülőnk – gondolom, főleg anyánk – hívta? Rákoscsaba messze volt tőlünk, keletre, Péceltől alig innét, Nagytarcsa és Ferihegy között! Autóval tizenhét kilométer, időben huszonkét perc, ha a Google Térképet nézem: de ki kutatott akkor Google Térképen? Autóval jött-e egyáltalán? Vagy tömegközlekedett egy órán át hozzánk, aztán egy órán át vissza?
Semmit nem tudok. Csak azt, hogy jött, amikor kellett. Évente többször. Bejáratos volt hozzánk; onnan, odalentről, a betegágyból pillantva fölfelé kevésbé orvos, mint a család mindentudó barátja.
Bíztak benne, tehát bíztam benne én is. Ahogyan kiskorában a nővéremnek a csípője, úgy nekem, állítólag, két-hároméves korom körül a vesém produkált aggasztó tüneteket. Kórház is kerekedett belőle, anyám, mesélték utólag, bent éjszakázott velem, én a betegágyon, ő egy széken: nem emlékszem semmire. Csak arra, hogy sokáig nem ehettem sót. Ellenben rengeteg édes-savanyú gyümölcsöt, ezért nagyanyám szakmányban gyártotta a befőttet, a kompótot… Éveken át kompótkirályként emlegettek családi berkekben. Meg tőlünk nem messze, az Üllői út és a Bókay János utca sarkán, a gyerekklinikán – anyám sose mulasztotta el fölidézni, amikor kutyagoltunk a Ludovika játszótereihez – velőt is vettek a mellkasomból! Kora ifjúságomban leszúrtak, mókázott velem anyám, amikor már nem rémüldöznie kellett. Hogy ezt követően futottak volna dr. Jablonszky Lajosba?
Jött azt követően is, hogy negyvenes évei derekán Budapest legkeletibb kerülete gyermekgyógyász főorvosának nevezték ki. És miközben évente egyszer-kétszer-tízszer becsöngetett az Üllői út 59. II. emelet 1.-be, megszervezte a házi gyermekorvosi szolgálatot szeretett Rákoscsabáján. Ahol még 1992 után, hetven felé közeledő nyugdíjasként, miután mi már rég elszakadtunk tőle, magánorvosként tevékenykedett: csoda-e, ha mindvégig a városrész, talán az egész főváros köztiszteletben álló polgára maradt? Miközben születésétől haláláig el nem hagyta szűkebb pátriáját! Azt a világot, amelyet csak érintőlegesen ismerek: tízegynéhány éve barátaink költöztek a környékre, s amikor meglátogatjuk őket, mindig megállapítjuk, ha nem keletnek, hanem nyugatnak autóznánk onnan, ahol most lakunk, ennyi idő alatt a Balatonhoz érnénk.
(Amit most is érzek.)
Érzem a mellkasomon a sztetoszkópja hűvösét: Lajos bácsi nem tartozik azok közé a gyerekorvosok közé, akik tenyerükkel fölmelegítik a műszert, hogy össze ne rezdüljenek a kis betegek a hideg érintésétől! Vissza kell tartanom a lélegzetemet. Sóhajtsak nagyot. Aztán forduljak meg, egyik tenyerét a hátamra teszi, a másik kezével kopogtat. Sose látom, hogyan tartja két karját, sose tudom, mit fülel, csak azt tudom, hiányozna a szertartásrendből, ha egyszer nem kopogtatná végig a hátam. Azt hiszem, a csodakopogtatás gyógyít meg engem!
– Visszafeküdhetsz – szól utána hozzám.
Nekem sose mond semmit. Sose akarja ravasz trükkökkel elnyerni a bizalmamat, mint Pesty Pista bácsi, a családi fogorvos, aki hivatása ellenére mindig gyógycukorkával édesget magához, hogy tátsam ki a számat… Lajos bácsi engem mindig komolyan vesz! Lajos bácsi megfontolt ember. Lajos bácsi szeret engem, tudom.
Miután visszahanyatlom az ágyba, a felnőttek hosszan sutyorognak a szomszéd szobában: nekem nem kell hallanom az ő beszédjüket. Valószínűleg megkérdezik, kér-e a vendég kávét, lehet, el is fogadja, megtörténhet, nem is csak rólam beszélnek. Azt se tudom, hogyan szólítják: doktor úr? Vagy pusztán csak Lajos?
Amikor elmegy, anyám, apám szalad a patikába. A patika a házunk aljában van, a suszter Gyöngyi bácsiék mellett. Meggyőződésem, azért lakunk ebben a házban, hogy ha megbetegszünk, a lehető leggyorsabban be lehessen szerezni a gyógyszert, amit Lajos bácsi írt föl.
(Amit még találtam róla.)
Modern idők, keresek a neten, beütöm a neve betűit, ritka név, a rakosmente.hu honlap máris kidobja, hogy dr. Jablonszky Lajos gyermekorvos. Megtalálom a Rákoscsaba díjazottjai aloldalon, a 2000-ben alapított Rákoscsabáért Díj sorrendben harmadik kitüntetettjeként, 2001-ben. A díjra a Rákoscsabán és a XVII. kerületben kifejtett gyermekorvosi tevékenységéért és lokálpatriotizmusáért javasolták.
A neve és a titulusa után egy zárójeles megjegyzés: (elhunyt 2006).
De az elérhetőségén lassan tíz éve nem változtat senki. 1173 Budapest, Pesti út 165. Zöld szám: +36-80-217-217. Telefon: +36-1-253-3300.
(Amit újra átélek.)
Láztól tompultan fekszem az ágyban.
A láz mindig észrevétlenül tör rám: tévét néz a család, anyám lábánál kuporgok a fotel előtt a szőnyegen, fölhúzott lábbal, kezem a térdhajlatomba szorítva, és egyszer csak érzem, fölgyulladnak az ujjaim. Anyámra pillantok, megcirógatja a buksimat, valamit megérezhet, nem szokott félbehagyódni homlokomon a simogatás, aztán halkan odaszól apámnak, nagyanyámnak:
– Forró a gyerek…
És már dugnak is ágyba, térülnek-fordulnak, hozzák a vizes borogatást, a forró teát, biztos, ami biztos, odakészítik a lavórt, jön a sósborszeszes bedörzsölés, az egyetlen, amiért megéri betegnek lenni, ülnek az ágyam szélén, várnak. Éjszaka a helyzet romlik.
Nekünk van ám telefonunk! Fekete, tárcsás készülék, nem szabad játszani vele, az ebédlő sarkában áll egy asztalkán, horgolt terítőn, mellette papír, toll, hamutartó. Még nagyapám idejéből van, még a háború előttről, már a régi lakásban, a Práter utca 29/a.-ban is volt (138-349), onnét hozták át az Üllői út 59.-be (135-163), még az államosítás előtt… Hogy hogyan maradt meg az államosítás idején, amikor a falból kitépték a konnektorokat? Anyám sose haragudott az államosításra, csak néha-néha említette meg, hogy ha másképp alakulnak a dolgok, én a Sorbonne-on tanulok… De anyám azt is hozzáfűzte, hogy ha nem jönnek be az oroszok, ők nem jönnek föl a pincéből… A nővérem ötvenhatban fölsírt, amikor eldördültek az első lövések Bródy Sándor utcában… Csörög a telefon, nahát, ez interurbán hívás, jönnek a kassai rokonok… Csöngetnek, a szomszéd kérdezi, beszólhatna-e tőlünk a házkezelőségre, csőrepedés… Amióta az eszemet tudom, nekünk mindig van telefonunk. Amióta az eszemet tudom, 138-363!
Reggel kihívják Lajos bácsit.
Onnan kezdve meggyógyulok.
(Ami közben jut eszembe.)
Amikor megszületett a nővérem fia, a nővérem – vagy még anyánk? – megkereste Lajos bácsit. Meg is találta. És ő jött, ha hívták.