Jolán és az erdélyi rokonok
(XII. évfolyam, 27. fejezet)

   Ha a Felvidék jelentette nekem a Nyugatot, akkor Erdély a Keletet. Egyik a nyitottság, másik a zártság. Ne zavarjon bennünket geográfiai és politológiai tájékozatlanságom: ahogyan az egyikre minél közelebbről áhítoztam testben, a másikat annál távolabbról tiszteltem lélekben. Mindenesetre, amikor magamat skatulyázom, arra jutok, hogy az enyedi Bethlen Kollégiumban pallérozódott apám és az eperjesi filozófusok városában született anyám génjei keverednek bennem: hagyomány és modernség.
   Halálában is meg kell követnem apámat: nem kedveltem az erdélyi rokonságot. Talán azért, mert anyám se szerette őket, és kihűlő szerelmét, elviszályosodó házasságát tőlük eredeztette… Talán tényleg nem voltak rokonszenvesek? Apai nagyapámat nem ismertem, apai nagyanyámat igen. Feketébe öltöző, haját kendő alá rejtő, pici, ráncos néni, aki száját vonalzóvékonyságúra szorítja, és naphosszat hallgat. Apám, a budapesti főmérnök úr „hozatta ki” magához időnként néhány hétre. Apám anyja megilletődött a nagyvárostól: egész nap az ablakban állt, és nézte a soksávos budapesti forgalmat. Neki otthon, Erdélyben, Felenyeden, a falu szélén ebből semmi nem jutott. Amiből igen, az a méltósággal viselt szegénység. És hozzá a konok büszkeség. Amikor jött, hozott persze ajándékot, nyilván a lehető legbőkezűbbet, amit csak megengedhetett magának: egy teljes szál kolbászt! (Mi akkortájt egyetlen vacsorára ettünk meg annyit.) Az az arasznyi hosszú, kisujjnyi vastagságú (pontosabban: vékonyságú), szürke, íztelen valami hónapokig száradt a spájzban, amíg ki nem dobtuk. (Most villan be: apám se ette.)
   Állt, állt heteken át apai nagyanyám az ablakban, mígnem hazaédesgette a honvágy. Apám együttérzéssel köszönt el tőle:
   – Aztán vigyázzon magára otthon, édesanyám!
   Apám volt az első gyerek, utána nagyanyám világra hozott még egy fiút, aztán három lányt. Mennyi éhes szájat kellett nagyapámnak betömnie! Gazdálkodhattak valamicskét a ház körül – ahogyan apám emlegette: volt egy kis majorság –, a családfenntartó meg elvállalt bármi kétkezi munkát. A két fiút taníttatták, a három lányt nem. A két tálentumos, vasszorgalmú fiú elvágyódott a szülőföldről (meg se álltak Budapestig), a három lány otthon maradt. Annyival jutottak előbbre, hogy – férjhez menvén – a legnagyobb és a középső beköltözött Felenyedről Nagyenyedre, csak a legkisebb maradt a régi házban. Ház…? Maradt róla fénykép az ötvenes évekből, mindig magamnál hordom, és ha érzem, elvesztem a mértéket, vetek rá egy helyrezökkentő pillantást.
   A három lány közül Jolán volt a legtalpraesettebb.
   Meláncsi, a legidősebb, beletörődött a sorsába. Volt férje, szült egy fiút, Zsigát, aki járt is nálunk Budapesten, sőt még a Balatont is megmutattuk neki, aztán hazatérvén addig forrhatott benne a taszítás-vonzás, amíg végül Meláncsi se tudta, hol, merre bolyong. Amikor nagynénémmel utoljára találkoztam, parányi szobában, szűk ágyon feküdt, de azért megcsillantotta a nehézségeken átsegítő humorát, ismeritek, azt a székely góbést. Apám mintha említette volna, hogy mindők közül Meláncsi volt a legértelmesebb. És mintha hozzáfűzte volna, hogy az élet sose adott neki esélyt, hogy bebizonyítsa.
   Irén, a legfiatalabb helyben ment férjhez, fia is, lánya is született, nagynál is nagyobb gond az utóbbi körül támadt, mert azt – színtiszta középkor – egy román fiú szöktette meg, csak az esküvő után mertek visszasündörögni. Románhoz menni feleségül? Abban a zárt közösségben ilyesmi még az ezerkilencszáznyolcvanas években is jóvátehetetlen bűnnek számított! Amikor apámmal két hetet – ahogyan Varga Márton mondta – „odahaza” töltöttünk, a családfő (nagyapám halála után, legidősebb fiúként már apám számított annak), sem volt hajlandó találkozni Erika nevű unokahúgával. Aki persze úgy mesterkedett, hogy mintegy véletlenül összefussanak az utcán, s nagy remegve, nagy tisztelettel megállhasson apám színe előtt.
   – Kezét csókolom, bácsi – rebegte szemlesütve a renegát unokahúg.
   – Szervusz – vetette oda neki apám, és ment tovább.
   Mindez 1985-ben történt. Tudom, mert évtizede nem léptem át az országhatárt, ne kelljen bejelentenem a néphadsereg hadköteleseket nyilvántartó irodáján, hogy külföldre szándékozom utazni, s hogy elő ne kerüljenek a papírjaim, és be ne hívjanak katonának! Ám amint betöltöttem huszonnyolcadik évemet, első utam apám negyvenötödik érettségi találkozójára vezetett, a romániai Aiudra. Nekünk csak Enyed. Azon belül is a Bethlen Gábor Kollégium.
   Ha már odautaztunk, eltöltöttünk a környéken két hetet. Az élet sorsfordító eseményeinek egyike, amikor egy apa elmondja a fiának mindazt, amit egyszer el kell mondania. Huszonkilenc esztendeig vártam rá.
   Na, tulajdonképpen ekkor láttam saját közegében a talpraesett Jolánt, merthogy nála húztuk meg magunkat. Egy enyedi „blockház” (telepfélén négyemeletes ház) másfélszobás lakásában aludtam egy ágyban apámmal. Tulajdonképpen ekkor pillantottam be Erdély életébe. A nagy szembesülés.
   Kenyér? Grízt vettek a boltban, mert éppen azt lehetett kapni, azt megdarálták, abból sütöttek cipót. Egyébként mindent sótlanul ettek, mert só se nagyon volt. Amikor ott (apámnak: otthon) jártunk, éppen érett a padlizsán, vinyetát készítettek belőle, azt kentük a grízkenyérre. És hát Jolán meleg étellel is traktált minket: két hét alatt egy életre jóllaktam puliszkával. Én korgó gyomromat töltöttem meg vele, apámnak a gyerekkor ízeit hozta vissza.
   Jolán tényleg rámenős volt, sokáig nehezteltem is rá ezért. Addig, amíg meg nem értettem, hogy nem tehet mást. Egyszerűen nem adatott neki más választás.
   Anyám történetei jutnak eszembe. Amikor Jolán először tűnt föl Budapesten, de a sógornők közt rosszul alakult a viszony, mert Jolán csak azt nézte, mit vihetne haza a polgárcsalád kincseiből. Apám jut eszembe, aki kitanított, hogyan kell bőröndbe, ruhák közé kiló lisztet, kiló cukrot, liter olajat, darab szappant csomagolni, hogy ne szúrja a román határőrök szemét. Meséljek, mondjuk, a nyolcvanas évek közepének Erdélyéről? Amikor vittünk két szappant, egy almaillatút és egy narancsillatút az unokabátyáméknak, mire fölsóhajtottak, hogy immár megnyugtató körülmények között szülhet az asszony, hiszen az almaillatúval lefizetik az orvost? Hová lett a tündérkerted, nagy fejedelem?
   Jolánnal többször találkoztam, hiszen többször jártam Erdélyben. Vittem a lisztet, a cukrot, az olajat, a szappant a három nővérnek. Apám temetésére mindhármukat „kihozattuk”, kocsival elfuvaroztam őket egy bevásárlóközpontba, és azt mondtam nekik, pakolják, ami szem-szájnak ingere, ne nézzék az árcédulákat. Amikor Jolán Magyarországra áttelepült fiát éppen akkor vitte el az infarktus egyik pillanatról a másikra, amikor az anyja nála időzött (mint egykor apámnál az ő anyja), beültettem az autómba a nagynénémet, és hazafuvaroztam a blockházba. Jolán egy szem unokája is Budapesten kötött ki: amikor albérletet talált magának, fölhívott, kimennék-e vele egy bútorboltba, és elszállítanék-e neki a kombikocsimmal a város széléről a nyolcadik kerületbe egy ágyat.
   Ma már azt gondolom, raktározódnak az emberben földolgozhatatlan dolgok. Például hogy… történhetett volna minden másképp. Apám marad Felenyeden. Diákkori ábrándjai beteljesüléseként bejut Enyedre, és belőle lesz a kollégium gazdasági mindenese. Ha csoda történik, eljut álmai városáig, Kolozsvárig. Mielőtt visszaállítják a határokat, átkalandozik Magyarországra, aztán valahol eltengődik. Én? Születhettem volna Felenyeden. Nem tudom, nem tudom. Sok mindenről tehet az ember, sok mindenről nem. Olyan nagyfokú volt bennem az apai gének lázadása, hogy menekültem mindennemű rokonság vállalása elől?
   Tényleg meg kell követnem apámat halálában is? Muszáj elszámolnia az embernek a lelkiismeretével?
   Epilógusként annyit, hogy apám végül Budapesten halt meg hetvennégy éves korában. Apja egyetlenegy kalendáriumából ő fejlesztett nyolcszáz kötetes könyvtárat. Az, hogy én hatezrest építettem belőle, szerény teljesítmény az övéhez képest. Apámat kemény fából faragták, az más kérdés, hogy az egyszer kifaragott fán többé nem fogott se fejsze, se bicska. Zsiga öccse törékenyebb volt nála. Két diplomája dacára önkezével vetett véget életének, amikor a megpróbáltatásokat nem állta.
   Mindenki annyi örökséget cipel, amennyit elbír. Az enyém az én vállamat nyomja; még bírom.