Joli néni és a felvidéki rokonság
(XII. évfolyam, 26. fejezet)

   Joli néni anyai nagyanyám húga volt. Anyai nagyanyám húga volt a kedvenc rokonom. Mármost ha A=B és B=C, akkor Joli néni volt a kedvenc rokonom.
   Nem olyan maguktól értetődőek ám a dolgok, amilyennek első ránézésre látszanak! Pista bácsi például anyai nagyanyám öccse volt, mégsem tartozott a kedvenc rokonaim közé, ahogy apai nagyapámról nem is tudom, voltak-e testvérei, pedig akár lehettek volna kedvenc rokonaim. Amivel csak azt akarom mondani, hogy szerintem a vér önmagában nem kötelezi az embert semmire. Egyre kevésbé tekintem a szeretetet velünk született állapotnak; egyre inkább azt gondolom, hogy meg kell dolgozni érte. Mindkét irányban… De ez már morálfilozófia.
   Örültem, ha Joli néni látogatóba érkezett Eperjesről, azaz Prešovról. Igaz, ami igaz, a kedvenc státusztól függetlenül annak még jobban örültem, ha a lánya, Kató jött Kassáról (Košice), mert a legeslegjobb ajándékokat mindig ő hozta! Tornacipőtől verzatilceruzáig mindenféle kincset, ráadásul zsákszámra abból a csokiból, amelyért minden édességek közt a legeslegjobban epekedtem! Joli néni ellenben nem hozott annyi mindent, mint Kató, és nem is annyira jókat. Viszont a nálunk töltött napjait csupa szeretet ölelte körül… És Joli néni értett a gyerekek nyelvén, a fiúgyerekekén is, lévén ő maga is fölnevelt egy lányt és egy fiút, ráadásul nem könnyű körülmények között, merthogy a férjét mindenféle tapintat nélkül elvette tőle Auschwitz (Oświęcim).
   Joli néni tíz évvel volt fiatalabb nagyanyámnál, és tíz évvel fiatalabb kiadásban szakasztott úgy nézett ki, mint a nővére. Anyai nagyanyai dédszüleim nem vacakoltak: országjárásuk átmeneti szüneteiben, egyetlen évtized leforgása alatt öt gyereket hoztak össze, kétévenként egyet. Két lány közt három fiút. Lajos Ungvárra (Ужгород, Uzsgorod) származott el, Pista Kassán kötött ki, Jóska meg, nagyanyámhoz hasonlóan, Budapesten cövekelt le. Ez volna a híres-neves-nevezetes kárpát-medencei kohó, amely szétszór és egybeolvaszt. És ez a híres-hírhedt huszadik század, amelyben az ember anélkül váltogathatta az állampolgárságát, hogy kitette volna a lábát a szülővárosából.
   Én persze nem foglalkoztam se történelemmel, se földrajzzal, szigorúan csak az ajándékokkal. Amit, rám nézve sajnos, jelentősen befolyásolt, hogy Joli néni egyebek közt gazdag se volt – ld. az özvegységére tett föntebbi utalást –, így bőkezű meglepetésekkel se szolgálhatott.
   Viszont, főleg Joli néni révén, jelentős átutazó forgalomról számolhatok be a hatvanas-hetvenes évek Csehszlovák Szocialista Köztársasága és Magyar Népköztársasága között.
   Emlékezetem szerint többnyire ők jöttek. Kádár fridzsiderszocializmusa vélhetően élhetőbbnek mutatkozott, mint Gottwald, Novotný és Husák – Dubčeket most hagyjuk – nem is tudom mije. Jött Joli néni. Jött a lánya, Kató, ritkábban a fia, Péter. Anyám anyai nagybátyjai közül jött Pista. Lajos nem jött, neki csak a lánya meg a veje meg az unokája nagy néha. Jóskának meg nem kellett jönnie, hiszen ő itt élt. Az ő ittlétében viszont nem volt köszönet.
   Jóska bácsi volt ugyanis a család fekete báránya. Jóska, ne kerteljünk: részegeskedett! Nem tudom, miből, mert dolgozni – tudomásom szerint – nem dolgozott: vélhetően felesége, Franciska néni jövedelmét itta el, szegény Franciska néni meg tán takarításból vihetett haza néhány fillért, szóval nehéz életet élhettek (mert ne tévedjünk, az alkoholistáknak se folytonos derűs delíriumban telnek napjaik). Hol Franciska néni jött hozzánk, hogy kipanaszkodja magát a férjére, aki mellékesen gyakorta verte is, hol Jóska bácsi csöngetett be, hogy némi pénzt sírjon ki, amelyet persze ismét italra költhet. Egyszerűen átsétáltak hozzánk: két utcasarokra laktak ugyanis tőlünk, a Ferenc téren, amelynek mi, a nővéremmel a hozzánk közelebbi szegletére, Gemziczky Babához jártunk zongoraleckékre, de a tér túlsó oldalára sose látogattunk át, elvégre ki tudhatja, ott milyen állapotok közé csöppentünk volna… Visszamenőleg meglep, hogy nem rémlik, melyikük halt meg előbb: ha Jóska bácsi, akkor Franciska néninek esetleg adatott némi nyugalom… Vagy Franciska néni? Akkor viszont miféle süllyesztő nyelte el Jóska bácsit? Csak Franciska néni örökké sápadt, örökké kétségbeesett arcára emlékszem és Jóska bácsi ötvenes évekből magán felejtett bőrkabátjára.
   Jóska bátyja, Pista viszont snájdig, magára sokat adó gigerlire sikeredett! Mintha áruházi eladó lett volna ruhaosztályon, azért értett az eleganciához, talán kézen-közön hozzá is juthatott egy-egy csinosabb darabhoz… Mindezt persze mintha csak említették volna, mert amikor megismertem, már nyugdíjas lehetett, pechünkre a nehéz esetek közül. Egy példa. Két házzal odébb – ha mi voltunk az ötvenkilenc, akkor az ötvenötben – pékség üzemelt, messziről jártak oda emberek, hogy beállhassanak a barnakenyér-választékot színesítő fehér kenyérért kígyózó sorba, a hatvanas évek derekán ráadásul a repertoárt rozskenyérrel is bővítették, amelyet mi, a családban rendkívül szerettünk. Mellettünk persze mások is, ezért tudni kellett, mikor lehet hozzájutni, mert ritkán sütötték, a keveset meg azon frissiben elkapkodták a népek. Na, Pista bácsi bejelentkezett, hogy érkezik, engem meg megbízott nagyanyám, szerezzek be a csodálatos rozskenyérből, hadd örüljön a különlegességnek a Pista! Jaj, ma is emlékszem a kitörő parasztgyalázatra… Hogy ő nem azért utazik ide a messzi külföldről, hogy mindenféle vacakkal tömjék! Hogy ő bizony Pestre fehér kenyeret jön enni, és ha nem kap, akkor csomagol, és azonnal megy haza, mert egyetlen percet sem hajlandó ilyen udvariatlan vendéglátók között eltölteni!
   Ilyen ember volt a mi Pista bácsink.
   Lajos bácsival meg sose találkoztam.
   Annál többet a már említett Katóval. Kató anyám egyenes ági unokahúga volt, szoros barátság kötődött köztük a tizenöt év korkülönbség dacára. Anyám is emancipált nő volt, Kató meg tán még inkább. Nem is született gyereke, bár férjet tartott, igaz, kujtorgósat-kurvázósat, de nekik bizonyára így lehetett jó. Kató is őrizhette az önállóságát: anyagbeszerzőként dolgozott a kassai tévében, oda kellett az ügybuzgóság, sokat jött-ment Pozsonyig, Prágáig. Megjegyzem élete párja szerette Pestre kísérni, ő maga ugyancsak a kassai tévében operatőrködött, de a kisvároshoz képest Budapest mégiscsak metropolisznak számított, így esténként, amíg neje anyámmal szidta a férfiak nagy természetét, ő behatóan tanulmányozta a magyar főváros éjszakai életét.
   Meg néha beállított Péter. Nálunk tíz-tizenöt évvel idősebb, és családunk büszkesége, mert kora ifjúságától énekelt – dzsessz meg blúz: különös hangzású varázsszavak hangzottak el Joli néni szájából –, Csehszlovákiában kezdték jegyezni a nevét, turnézott külföldön is. Csak amiatt hümmögtek anyák, nagynénik, unokahúgok, hogy Péter, aki évtizedekkel Trianon után született, s így már Csehszlovákiában, pontosabban Szlovákiában nevelkedett, ezért…Sokszor találkoztam, találkozom Péterrel: soha nem adódott problémánk nemzeti öntudatainkból, sőt beszélgetni is tudunk – magyarul – arról, honnan jöttünk. Elnevetgélünk azon, hogy az ő anyja Berettyóújfalun született, az enyém Eperjesen… Az ő apja Budapesten, az enyém Felenyeden (Aiud)… Hogy akkor mi most kik is vagyunk a 21. században?
   És olykor-olykor megszállt nálunk Péter felesége is, bár ő inkább egyedül szeretett jönni, hogy kedvére csatangolhasson a Váci utcában meg az áruházakban. Vásárolgatott magának, vásárolgatott maguknak, esténként meg elkártyázgatott anyámmal, nagyanyámmal. Négy gyereket hozott világra, föl is hagyott a kedvükért a színészi mesterséggel, de amikor utoljára láttam – évtizedek óta nem találkozunk – ugyanolyan csinos volt, amilyennek emlékeimben élt.
   De utaztunk ám mi is Csehszlovákiába! Nagyanyám, anyám gyakrabban, sőt még a nővérem is, én ritkábban. Állítólag születésem után nem sokkal már turistáskodtam ott, de abból semmire nem emlékszem. Amire viszont élesen, az 1970 nyara: apámmal kettesben látogattuk meg Joli nénit Eperjesen. Az első élmény rögtön utunk elején ért: a magyar határőr alapos méregetés után megállapította, hogy élőben hosszabb a hajam az útlevelemben megörökítettnél, ilyen körülmények között pediglen nem léphetem át az országhatárt. Apám ott, a vonaton szabadított meg fürtjeimtől egy manikűrollóval. A második nagy történet, amikor hármasban ebédelvén Joli néni konyhájában, apám átszalajtott a közeli kocsmába egy kancsóval, hogy töltessem tele sörrel, jólesne az ebédhez. Tizennégy esztendőm minden óvatosságával egyensúlyoztam visszafelé, nehogy egyetlen csöpp is kárba vesszék, aztán apám előbb Joli néninek töltött, majd magának, végül cinkosan rám kacsintott:
   – Hozz magadnak is poharat, fiam…
   Nem értettem, miért szeretik a felnőttek azt a keserű löttyöt, de… a férfivá avatás pillanatát átéreztem. Apám aztán vett nekem egy gitárt is, ez volt a harmadik nagy pillanat. Eperjes főterén sokat ácsorogtam azokban a napokban a zenebolt kirakata előtt: a hangszer meggypiros színe csalogatóbbnak bizonyult a reneszánsz Rákóczi-ház szürkésfehérjénél… Az a gitár – a kosárlabda mellett – évekig életem legmeghatározóbb tárgyává vált. Mit is mondhatnék róla? Lehangolódva bár, de őrzöm a szekrény mélyén ma is.
   Furcsa ezt innen, Magyarországról kijelenteni, nem is magyarázkodnék: gyerekkoromban nekem Joli néni és a csehszlovákiai rokonság jelentette a tágra nyílt világot. Európát. A Nyugatot.
   Öregkorunkra? Megfogyva bár, de törve nem: a nővérem egy nyolcvanhat éves, ungvári rokonnal szkájpol, a hetvenhárom éves Péter meg a napokban vacsorázott nálunk, mert éppen Pesten adott koncertet. Arról beszéltünk, össze kéne hozni a gyerekeinket, elszórakoztathatnák egymást családi történetekkel. Közös nyelven, angolul.