Juhász Ferenc
(XII. évfolyam, 45. fejezet)

   Magyarázkodhatnék, miért, de minek? Rengeteg verset olvastam gimnazista koromban. Jót, rosszat, amihez csak hozzájutottam. Apám minden könyvhéten megvette a Körképet, a Rivaldát és a Szép verseket. Na, amíg az előbbi kettőt udvariasan átlapoztam, az utóbbit mindig azonnal végigízlelgettem. Nyilván szerkesztőfüggő, de a válogatás valamelyest mégis egyfajta látleletnek számított az esztendő lírai terméséből. A hetvenes-nyolcvanas években megvettem minden elsőkötetet: nagyjából ráláttam a kortárs költészetre.
   Juhász Ferenc az én fülemnek már a hetvenes évek elején kilógott a korai posztmodernből. (Nyilván kilógott már akkor is, amikor még halvány dunsztom se volt se későmodernről, se posztmodernről.) Szabatosan fogalmazva: nekem a hetvenes évek elején tűnt föl, hogy Juhász Ferenc kilóg a sorból. Akadtak csillogó költők Nagy Lászlótól Pilinszkyig, de Juhász másként csillogott. Megmondom őszintén, árva kukkot se értettem abból, amit művel, csak vonzottak a szavai, végeérhetetlen sorai, állomástalan szövegei, fölfejthetetlen valamijei, amikről ugyancsak később tudtam meg, hogy azok: halmozott költői képek. Nem tudtam, simán őrült-e vagy valódi költő.
   Nem tudtam, de ez nem lepett meg: Adyról, József Attiláról se tudtam, akiket bújtam akkoriban, vagy éppen Utassy Józsefről se, akitől az Elérhetetlen föld című antológiában olvastam először verset. Bolondok ezek mind?
   Mindenesetre, amikor néhai magyartanárom kiselőadásokat kért tőlünk a gimnázium vége táján, habozás nélkül jelentkeztem, hogy én majd Juhász Ferencről tartok. Az akkor negyvenes évei elején-közepén járó költőről, akitől olvastam addigra az Apámat, az Anyámat, A tékozló országot és a Vázlat a mindenségrőlt, beleolvastam az – iskolai szövegértési technikákkal olvashatatlan – époszába, A halottak királyába, és, szüleim költségére, büszke tulajdonosának vallhattam magam addigi összegyűjtött művei két vaskos kötetének. Így aztán az 1973/1974-es tanévben kellő magabiztossággal és szakértelemmel vállalhattam prezentációt a költő munkásságáról! Problémát mindössze az jelentett, a sok mindenből miről beszéljek a megadott tizenöt percben. Végül A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művet választottam, vélhetően viszonylag rövid terjedelme, idézhetősége miatt.
   A kiselőadást megtartottam, hogy magyartanárom mit szólt hozzá, arra nem emlékszem, csak hogy irodalombarát osztálytársaim méltányolták igyekezetemet, és Edittel, akkori szerelmemmel kölcsönös vonzalmunkat még líraibbá tette közös kincsünk, a nyelv.
   1974-ben, amikor a Lapkiadó Vállalat dolgozója lettem, nevezték ki Juhász Ferencet az Új Írás főszerkesztőjének. A New York-palota negyedik emeletén – egy szinten a Szépirodalmi Könyvkiadóval – serénykedtek a folyóirat munkatársai, és ugyan eleinte én az alagsorban, később az első emeleten dolgoztam, de gyakorta láttam Juhász Ferencet testközelből, a maga földi valójában.
   Földi való! Hívógombos lift és páternoszter működött egymás mellett akkortájt az épületben, már a földszinten választásra kényszerült az ember, melyikbe szálljon. (Jómagam legföljebb a pátert használtam, gyorsabb volt és viccesebb.) Figyeltem, melyik híresség melyikkel közlekedik. Nos, a negyedikre többnyire lifttel jártak: a literátorok méltóságukon alulinak találhatták, ha nem a lehető legelegánsabb körülmények között közelítik meg az irodalom szentélyeit. Jelentem az irodalomtörténészeknek: Juhász Ferencet sosem láttam páternoszterbe szállni! Sőt lépcsőn sem gyalogolni… Üzenem az utókornak, hogy a költő a liftet preferálta.
   Személyesen akkoriban nem találkoztam vele. Engem ugyanis a sors a másik fellegvárba vetett: két hétig a Nagyvilág kézbesítőjét helyettesítettem a Széchenyi utca és a Széchenyi rakpart saroképületében, egy lapkiadós bérleményben, amelynek földszintjén elöl a Kortárs, hátul a Nagyvilág, a galérián meg az Élet és Irodalom szerkesztősége élte világát. Én azoknak a köröknek a bejárós tagjait láttam…
   Később azonban, egyetlen alkalommal, mégis egy levegőt szívhattam Juhász Ferenccel. Székházbeli hivatalsegédeskedésem folytán ugyanis be kellett adnom egy, a főszerkesztőnek címzett küldeményt a szerkesztőségbe. Egészen a titkárnő asztaláig jutottam, és amíg a hölgy szignálta a kézbesítési könyvet, nyílt az ajtó, és kilépett rajta az eleven főszerkesztő!
   – Jó napot kívánok! – rebegtem megilletődötten.
   Mire ő:
   – Jó napot kívánok – biccentett.
   Utólag elmondhatom, hogy már tizenéves koromben személyesen beszéltem Juhász Ferenccel.
   Később még egyszer.
   Akkor már tévéztem; Nógrádból a nyolcvanas évek középső harmadában még nem jelentkezett állandó tudósító, így ha valami jelentős esemény történt arrafelé, engem küldtek Budapestről. 1983 elején, Madách születésének 160. évfordulóján például Salgótarjánba mentem. Jó fogadtatásra lelhetett a tudósításom, mert innen kezdve irodalmi ügyekben illetékesnek vélhettek, az ősszel hát, amikor Szekszárdon Babits 100. születésnapját ünnepelték, délnek vitt a stábkocsi. Ahol, csodák csodájára, a tisztelők között Juhász Ferencet fedeztem föl, mi több, ott derült ki, hogy néhány perc múlva ő lesz az ünnepség fő szónoka. Több se kellett, odaléptem hozzá.
   – Jó napot kívánok! – mondtam, mert ez a szöveg egyszer már bevált.
   – Jó napot kívánok – mondta ő is, miként tette ama emlékezetes, kilenc évvel korábbi alkalommal is. 
   Ám beszélgetésünk hirtelen fordulatot vett.
   – A tévéhíradó nevében kérhetem-e nagy tisztelettel, hogy mondjon néhány szót a nézőknek?
   Egyáltalán nem tűnt elvarázsoltnak.
   – Hány másodpercet kapok? – kérdezte.
   – Ez a műfaj, tudja… Maximum harmincat.
   – Jó – mondta. – Kezdhetjük.
   Még én várattam néhány percig, amíg a világosító hozta a lámpáit, és élességet állított az operatőr… Juhász türelmesen várt, amíg fölvonhatta bozontos szemöldökét:
   – Mehet?
   Bólintottam.
   – Én Babits Mihályt személyesen nem ismerhettem – kezdte, majd a kellő pillanatokban hatásszüneteket tartva, nyomdakészen fogalmazva, nézésirányra ügyelve folytatta: –, ahogyan Móricz Zsigmonddal fiatal fejjel még találkozhattam. Evvel együtt Babits Mihályt nem csak a magyar irodalom, hanem a világirodalom egyik legjelentősebb költőjének tartom.
   Az órámra pillantottam: kereken harminc másodpercig beszélt. Nem huszonkilencig, nem harmincegyig: harmincig.
   Profi volt.
   Érdekelt az is, hogyan él. Egyszer egy újságban interjút olvastam vele, amit képpel illusztráltak. Ül az íróasztalánál, otthon. No, azt a képet kivágtam – valahol most is meg kell lennie –, napokig bogarásztam, milyen tárgyakkal veszi magát körül. Sőt a háttérben – ahogyan írók, költők esetében bevett szokás – könyvespolc látszik: azt is kifigyeltem, hogyan helyezi el a könyveit, mi több, nagyítóval megpróbáltam kibetűzni, mely szerzők mely művei állnak hozzá legközelebb.
   De a legbizalmasabb információkat a titkárnőjétől szereztem. Kedves lány volt, ismertem akkorról, mielőtt Juhász Ferenchez irányították volna (az újdonsült főszerkesztő nem hozott bizalmast, megvárta, hogy a cég delegáljon mellé valakit), nem okozott problémát kérdezősködni, milyen a költő közelről. Ma sem gondolom pletykálkodásnak, hogy elmesélte, hova teszi a kabátját, amikor megérkezik, mikor mit eszik, hogyan kér tőle valamit. Ilyesmikre nem is emlékszem. Arra viszont igen, mit kért együttműködésük kezdetén. Azt, hogy intézzen helyette minden telefonhívást, viszont lehetőleg soha ne kapcsoljon be senkit, kivéve két embert, akiket viszont bármikor és haladéktalanul: az egyik egy egykori cselédlány. Az édesanyja. A másik Aczél György, a kor első számú kultúrpolitikusa.
   Olvastam utólag egy interjút a nagyon öreg Juhásszal, amikor számára már nem volt tétes, mit árul el. Azt állította benne, hogy Aczél nagyon jó ember volt. És azt mondta, hogy szerinte manapság az emberek mindent feketének vagy fehérnek látnak, így van ez Aczél György megítélésével is. Aki nem élt akkor, nem élt azok között a viszonyok között, az nem tudja, mit beszél. Egy olyan világról beszél, aminek nem volt tanúja. Ezt mondta a nagyon öreg Juhász Ferenc.
   Csak megemlítem.
   Sose kerestem. Soha többé nem találkoztunk. Messziről láttam néha ilyen-olyan kulturális rendezvényeken, de soha többé nem köszöntem rá. Hallottam hírét, hogy itt-ott megjelent, láttam róla ősz hajú, borzas képeket a neten, eljutott hozzám egy-egy élménybeszámoló arról, hogy Anna lánya irodalmi programokat szervez a Hadikban, ahova néha elviszi a papát is. Mehettem volna, de nem mentem. Aztán tanárnak szegődtem, és egy végzős osztályban, kortárs irodalomról beszélgetvén (amelyben már nem követek annyi figyelemmel, mint korábban), említhettem Juhász Ferencet. És akkor a bal oldali padsor utolsó padjában fölkiáltott egy lány, hogy:
   – A Feri bácsi! A szomszédunk!
   Juhászról tudtam, hogy Budán, a Szemlőhegy utcában lakik, de honnan sejthettem volna a tanítványom lakcímét…
   – És…? Milyen egy legenda élőben? – kérdeztem.
   – Ó, nagyon kedves! Mindig nagyon kedves. Kedves, öreg bácsi. Néha kertészkedik – mondta a lány.
   – Tudod, mekkora költő?
   – Hát… Valaki mintha említette volna, hogy regényeket ír…?
   – És olvastál már tőle valamit?
   – Nem… De fogok! – csillogtatta szemét a lány.
   Évekig írtam nekrológokat a híradóba. Benjámintól, Máraitól, Weörestől én köszöntem el. Amikor Weöres meghalt, és hazafelé menet tudatosult bennem, hogy csak avval törődtem, elkészüljön búcsúbeszédem adásidőre, elhatároztam, hogy soha többé nem írok nekrológot, mert az nem járja, hogy eltűnjék belőlem a civil, és csak a mesterember maradjon. Soha többé nem írok nekrológot, fogadkoztam, csak majd egyszer és csak egyetlen emberét! Juhász Ferencét.
   Negyed századig nem is írtam.
   Aztán 2015. december 2-án, nem sokkal éjfél előtt, élete nyolcvannyolcadik évében, ez az egyetlen ember örökre elaludt. Az özvegye utólag azt nyilatkozta, a férje egy ideje már alig beszélt, ám a halála előtti napon megszólalt. Annyit mondott: Tóth Árpád.
   Akkor már rég nem voltam tévés Már nem volt fórumom, ahol elmondhattam volna, kit gyászolok.