Kató
(XII. évfolyam, 3. fejezet)

   Számvetés pizsamában

   Alszik a ház, és míg a sötét a csönddel elvegyül, azt figyelem, hogy halmozódik a múlt mögöttem. Percről percre, megint, megint. Az idő felemás tányérú mérlege. Nem, barátom; ugyan minek ámítsam magunkat mákonyos számmisztikával? Kérdezném: mi másra jók a hajnali órák?
   Én a szobámban ülök pizsamában, és te fekszel a Szent János kórház sebészetén kincstári hálóingben, ébren, éppen semmi se fáj, hat a csillapító már. Egyelőre nem halunk meg, csak hát furcsa a helyzet, ismeretlen: mondd, mi ez? Első intelem? Kérdezem, felelj nekem: mire jók a hajnali órák?
   Félelemre orvosságszagú szobákban? Számvetésre átizzadt pizsamákban? Hogy velünk mostantól bármi megtörténhet? Fekszel és ülök, légvonalban két kilométer, ágy meg szék nyikordul, és külön-külön hasít belénk a fölismerés, hogy jobban ijeszt a veszteség, mi vár ránk, mint amit ismerünk már. Mondd, miért a hajnal?
   Már nem a múlt fáj: már a jövő, előre. Fekszel és csodálkozol. Fölépülsz. Összeforr a seb még, jön sötét után világos, ám nem érdekel, összeadni, kivonni is elfelejtesz több-kevesebb sikerrel persze, de – aztán? Annak utána mi lesz velünk, barátom?

   Négy nap

   (Péntek) Péntek volt. Korán hazaértem. Súlyos táskával, tele könyvvel. Fél kettő lehetett tán. Gondoltam, ledőlök harminc percre, csakhogy otthon ült a család is: jóval előbb befutottak, mint számoltam. Hitvesem mondta, hogy használjuk ki a hirtelen jött lehetőséget. Fordultam vissza, menni boltba, piacra, csuktam az ajtót, indultam lefelé a lépcsőn: második, első, földszint. Másfél óra múlva aztán fölfelé, ugyanerre. Földszint, első, második. Jártunk föl s alá, a család, a házban.
   Közben az elsőn, végül is régen várható volt, mély álomba szenderült egy néni.
   Abba az abbahagyhatatlan mélybe.
   Észre se vettük, mennyire csöndesen jár a halál körülöttünk.
   (Szombat) Semmi.
   (Vasárnap) Egy nap múlva, vasárnap. Aznap ment barátom vállműtét után kötözésre. „Sajnos”, mondta az orvos, „rossz hír.” „Rosszul gyógyuló seb?” „Kézhez kaptam az ön leletét, és…” „És…? Miféle ést mond?” „Mondok egy kollégát. Onkológia.”
   Másnap tudtam meg, mi történt.
   (Hétfő) Másnap. Délután rák, este szklerózis. Régi barát ugyancsak. Írta, hogy annyi álma van még.
   Botladozom, barátom, holtaktól félholtakig.
   Nem felelsz helyettem senkiért. Nem kérdezel. Hagysz magamban élni.

   Csupa áldozat

   Elsősorban azt az öntöttvas-radiátort nem felejtem. Nyolc tagból állt, négy, rövid cső tartotta, s langyosságot ontott. Épp kezdett tavaszodni.
   Több se kellett. Mázolt vasradiátor, ám tetején már itt-ott megrepedt a fehér festék. Mint karcsú testű, vékony lábú pókok, sütkéreztek a belső napsütésben a szűk hajszálrepedések. Idill a síró onkológián, ahol megtudtuk.
   Agydaganat. Mármint a fejedben. Rák, nem pók. S nem idill: csupa áldozat, áldozat, áldozat.

   Sárga, kék, zöld

   (1) Halványsárga délután idején sötétkék éjszaka ájult rá a szobára; friss festék szaga citromos tea gőzeivel vegyült, s hiába énekelt az ablak előtt csalogány, odabent csak a paplan surrogása hallatszott, ahogy süllyedt és emelkedett két szaggatott lélegzet közben. Látogatóban voltunk. Nagybetegnél.
   (2) Oldalára fordult, úgy feküdt. A szemét tán résnyire villantotta, mikor hozzá odaléptünk; még nevemen szólított, és aludt tovább, mint nagyra nőtt gyerek. Összement felnőtt. Ki tudja. 
   (3) Mondta az orvos, próbáljon hazamenni, hátha. Nemrégen költöztek új lakásba. Otthon volt – idegenben. Ímmel-ámmal helyre tolt, ős bútorok árnyékában ott büszkélkedett a most csináltatott, bükk konyhapult, de a könyvek összerendezetlenül sorakoztak a polcokon. Elkelt volna a női kéz. Mi hát: hazamenni? Átléphetni az át nem léphető küszöböt? Vagy balra nyitni az ajtót? Azt, amely ötven évig jobbra nyílt? Hazament, s azonmód ágynak esett. Kész.
   (4) Kész, de vége? Csak az ne legyen! Meghalni? Kimondtam. Elveszíteni egy barátot? És úgy élni, nélküle? Ülni a széken, járni a járdán, állni a parton? Holnapot tervezni s idézni a tegnapot? Húsvétkor, tavaly, épp együtt vacsoráztunk, és ő ünnepelte a kényszerű föltámadást. És főtt sonkát evett és bort ivott. És kezdett haldokolni, titokban. Nem tudok mit mondani.
   (5) Nincs szó arra, mi van. Tavasz Budapesten. Látod-e, zöldül a fű, s a harsányzöld pázsit közepén egy sápadtsárga fűszál semmibe sem kapaszkodik.

   Folt a kézen

   (1) Elmúltam tizennégy éves. Hetven őszén, emlékszem, vasárnap délelőtt, nagyanyámhoz mentem látogatóba: Bakáts tér, női belosztály. Rossz a szíve, ennyivel indítottak útnak. Szinte megvakultam, oly fehéren fénylett minden a kórteremben: hófehér a paplan, hófehér a párna, s hófehér nagyanyám haja, bőre, csak kezén, csak kézfején sötétlett egy lila folt. Injekciók nyoma. Reggel, este. Este, reggel: ameddig az érfal bírta, ha bírta. Ágya mellett álltam, ültem; gyáván, bátran, nem tudom, de fejét úgy fordította felém, mint lassított fölvételen, ha visszajátsszák, hogy lő gólt a csatár. Hát – meccsre mentem tőle. Sírtam, amint magam mögött becsuktam az ajtót. Másnap délelőtt – magyaróra volt – nővérem az iskolába szaladt be értem. „Nagymama meghalt.” Néhány napra rá nyitott koporsóban feküdt, a mellén összekulcsolt kézzel. Kézfejéről föl sose szívódott az a véraláfutás. Sose tűnt el. Ott maradt holtában is: kukacoknak főzte halotti torra, s végre föltálalta.
   (2) Évtizedekkel később – elmúltam már ötvenéves –, zsenge tavasszal, márciusban mentem régi barátomhoz. Napok óta nem volt benne már jártányi erő sem. Csak feküdt, kidőlt fa száraz ágakkal, korhadt gyökerekkel. Úgy tett, mintha élne. Mi tudtuk, hogy nem tréfál: nem csak tetszhalott. Hogy nemsokára – valódi! „Mennyi még, ami hátravan?” Abban a pillanatban, hirtelen, megtörölte homlokát tenyerével. S akkor megláttam kezén a jól ismert, lila foltot.

   Cukor utca

   (1) „Otthon”. Ezt mondtad. Nem tudtuk, mennyi van még hátra, csak azt, hogy haldokolsz. „Ez már agónia”, így mentünk el tőled szombat este, későn, azt számolva, vasárnap vagy következő hét, még ez a hónap, április jut-e ráadásnak. Nem neked: nekünk. Belőlünk nem szabadult ki a szükség, hogy neved rávéssük veszteségünk kényszertáblájára. Te már nem voltál önmagad. Persze hasonlítottál arra a lányra, akit majd’ negyven éve ismerünk, de kiszállt belőled, megbocsátsz, ugye – mondd már, hogy nevezzem –: a lélek. Ott volt még a szobádban, csak – ki látta? – kívüled. Ült velünk az ágyad szélén, és szaporázta egyre gyérülő lélegzetvételed. Lehet, már melléd sorakoztak az angyalok is – fehér ruha, arc, ahogy nehéz időkben a mennyben illik –, csak mi észre se vettük őket, annyira szétszórt minket a fájdalom. Hogy lesz, mikor te nem leszel.
   (2) „Otthon”, mondtad, és Zsuzsi – éppen fürdetett – nem tudta, hol jársz. „Hol van az otthon?”, kérdezett. Ki érti az emberi elme kalandozásait? Nem a Pusztadombi utcát mondtad, ahol két és fél hónapja laksz, nem a megszokott Mártírok útját, fél évszázados emlékek dűlt gyűjteményét: egy nyúlfarknyi utca nevét kapartad elő, ki tudja, miféle mélyrétegből. Azt mondtad: „Cukor utca.” Általános iskola és gimnázium.
   (3) Otthonunk, Cukor utca. Életünkből nyolc év. Mértékegység. Annak akartunk megfelelni mindig. Hogy ne bukjunk semmiféle vizsgán, s hogy magatartásból jelesre osztályozzanak bennünket… – kik is? Jaj, csak nem a volt tanárok? Vagy diákjaink? Szólj, mennyit ér az erkölcs? Vétket és vezeklést? Bűn a lelkiismeret? Meglehet, nyelvtant, históriát, logaritmust, semmi mást, Kató, de azt belénk nevelték. Mert mi az iskola? Több, mint almamáter. Nem csak ház: haza, mely magához láncol mindörökre, még ha meg is tagadod. Mert tégla benned minden szó, jó és rossz is, mit ott hallottál; nem gén, ősidők hozadéka, jóval több annál: te vagy magad, beléd épült otthon, Cukor utca.
   (4) Halj meg hát nyugodtan. Vidd hát sírba a titkod. Hagyj minket magunkra. Reméld, emlékezünk rád. Néha, amint a belvárosban kóricálunk, mint régen, kicsöngetés után – Felszab tér, Erzsébet híd, Kecskeméti utca –: benézünk hozzád. Abban a néhány percben, amíg megint vagy, múlt a jelenben, nagy levegőt veszünk, jó édeset, mert otthon leszünk veled újra. Szemünk lehunyjuk, s el se hisszük: halhatnánk másutt, idegenben.

   Volt, van, lesz

   (Van) „Álmodj szépeket!” Jó éjtet mondok reggel. „Aludj, Katóka.” Rám se néz, nem válaszol. Van.
   (Volt) Másként tettem-e volna? Korábban, régen, öt hónapja, ha olvasom azt, ami meg van írva? Nem tudom. Vagy szemébe kellett volna mondanom, használjunk ki minden percet, mert ki tudja, mennyi van még? „Érthetetlen.” Rám szögezte volna tekintetét. „Hogy mennyi marhaságot hordasz össze!”
   (Van) Hogy magyarázzam el neki? „Drágám, nézd, neked annyi; világos? Meg fogsz halni, nem érted?” Rám nevet. „Őrült vagy! Halál? Majd húsz év múlva! Nem vagy éhes?” És kifőz vagy két zacskó spagettit, hátha már most jönnek a vendégek. Nem szólok semmit. Mondjam azt, hogy abszolúte hiába fárad? Hozzá többé senki nem megy?
   (Lesz) Majd ő. Nemsokára indul. Ő megy vendégségbe, örökre, végül is: haza. Hosszú távra? Többé semmi költözés: ez állandó lakcímbejelentő. „Add át Kosztolányi Dezsőnek tisztelő üdvözletemet.” „Mit?” Összehúzza szemöldökét. „Én?” Rám legyint. „Megint egy tréfa.”
   (Van) Ez nem tréfa, Kató. Nem tréfa. Mindent köszönök. Menj, kisgyerek.

   A legelső

   (1) Vége. Ennyi. Túlvagy rajta. Már sejtettük előző este – nézd el –: nem tarthat sokáig. Étlen-szomjan, mozdulatlanul, fényre hullt pillákkal, „a semmi kézszorítás” csapdájában, cső be, cső ki péntek hajnalig, aztán azt se. Por leszel, por, kis Kató, el van döntve.
   (2) Negyven éve szeretlek: éppen most fogom abbahagyni? Ennyi év után ne vesződjem már veled? Mert a földi lelkek árján úgyis örökké felszínen tart téged a féltés élve, halva – s mindegy az, ki szeret s ki nem –: hogy el ne veszítsük a hajnalt, reggelt, délelőttöt, fényes délt, kora délutánt; hogy alkonyatkor, este s – tán megérjük – éjjel majd legyen mire emlékezni. Nélküled úgyse lehetne többé.
   (3) Ott leszel, ülve az iskolapadban kék köpenyben, lófarokkal, fújod a füstöt az Erzsébet híd pesti oldalán, s ha túl sok bort iszunk, velünk ájulsz ki, mint a tetszhalott, a sorból; ott leszel ébren, hol mi alszunk, míg azt hisszük, te álmodod mennyei álmodat; ott leszel, ott leszel, múlt idő, mikor egyszer arra ébredünk, hogy előző nap nem is gondoltunk rád – jaj, bocsáss meg, annyira elfoglaltak voltunk –, s fogynak, fogynak az évek előttünk, és ott, ott leszel mellettünk, mintha meg se haltál volna, mostantól minden ravatalnál.

   Égi parancs

   Eltemettünk, eltemettünk, téged, kis Katóka, eltemettünk.
   Messze mentünk, messze mentünk, látod, kis Katóka, mit se tettünk érted. Azt ne mondd, megérted.
   Hagytuk, hagytuk, kis Katóka, hogy meghalj. Abban a pusztadombi csöndben meghallj egy hívó szót, és kövesd az égi parancsot.
   Tudd meg: jó volt, hogy közöttünk jártál, s bár nem érted el, mire vágytál – jaj, hiányzik annyi áldás, békesség e tájról (ám erről beszéljünk máskor) –, jó lesz hallani újra a hangod.
   Tőled könnyebb lesz tán elfogadni azt, hogy várnak fönn idelentről, mint egy csont idegentől.

   Közhalott

   Már három hónapja, kis Kató.
   Tavasz volt, most itt a nyár, bizonyos, hogy az élet ment tovább, tények tanusítják, semmi kétség; egyszóval kiderült, lám csak, lehet nélküled is.
   Különös, sose hittem volna, pontosabban oly elképzelhetetlen volt akkor, tudod, mire gondolok, aztán most meg, íme, egyszerűen nem kell elképzelni semmit, így van, mintha így lett volna a kezdetektől fogva. Jó, van néhány emlékképünk rólad, tiszta sor, minek tagadnánk, csakhogy egyre ritkábban jössz szóba, ismered: „Emlékszel, hogy…”
   Unalmas.
   Ismersz minket is: jövünk-megyünk, tudod, érik a málna, szilva, vár a befőznivaló, néhány hét múlva itt az ősz, kell télre kompót, lekvár, mézet biztosan kapunk majd tőletek, és – jut eszembe – a Kalmár lábát törte; mit szólsz?
   Nincs egy pillanat se, látod, hogy megálljunk és elidőzzünk önmagunkkal. És Horváth Katalinnal. Közhalottunkkal, kire szégyenkezve gondolunk, végtére is, magyarázzuk, arcpirító volt, amit cselekedtél, lásd be; van tehát, ki azt híreszteli, nem szeretett soha, mert neki könnyebb így, de a mérhető időben mégis inkább azt játsszuk, hogy ilyesmi velünk nem eshet meg. Ne szólj!
   Ne mondd, hogy tévedünk. De ott, amerre te jársz, ismersz-e bárkit, nagy hatalmút, távolságtartót, aki tényleg, örökre, visszavonhatatlanul megbocsátja majd a vétkeinket?

   Halál, mindörökre

   Most haltál meg végleg, kis Kató. Most, kétezer-hat őszén. Nem tavasszal. Az nem is volt, valld be, valódi. Játék csak, kísérlet, próbatétel: hittük is, nem is – végül bevettük. Ócska trükk volt, mondhatom. Te lepődtél meg leginkább, mily hiszékenyek vagyunk. Nem tételezted volna föl mirólunk, hogy tudomásul vesszük, mostantól nem vagy velünk, mi több, a jövőnkből is kihúzunk, és szívünk szerint ugyanezt cselekednénk visszafelé is. Legjobb lenne teljesen meg nem történtté tenni a dolgot. Értsd: a halálod. Nem kell hozzá semmi más, csupán a teljes életed is törölni, gyerekkort, felnőttkort mind, eltörölni a föld színéről minden állomást, hol előfordultál, bátran összetépni minden emlékképedet, újraírni minden felvonást, melyben szerepelsz, végül kihúzni az osztálynévsorból. Aki nem volt, meg se halhat. El se temethető, kit meg se szültek. Így, Kató. Mi meg éljük mindennapjainkat percről percre; első és utolsó csók között sárgult papírlapot sodor ösvényünkre a szél. Elolvasatlanul rúgjuk odébb. Mikor kiöltük a vágyat önmagunkból, hogy megfejtsünk minden rejtvényt, tengernyit, mi maradt utánad, akkor haltál meg, Kató, örökre.