Két tulajdonos
(XII. évfolyam, 46. fejezet)

„Az emberrel harminc fölött már nem történik semmi.”
(dédnagyapám)

   Prológus

   Békeviselt nemzedékbe születni? Bele a fejlett szocializmus építésének ingyenes egészségügyébe és iskoláztatásába, bele a teljes foglalkoztatásba, a legvidámabb barakkba nyílegyenesen bele? Frizsiderszocializmus három évenként útlevéllel (és hozzá hetven dollárral), egyetlen állami televízióval, viszont csak Budapesten huszonöt színházzal… Sok-sok köztulajdonnal, kevés magántulajdonnal. Nagy különbség ám, ha az ember a fizetése mellé olcsó BKV-bérletet kap, illetve amikor a munkabéréből veszi meg a drágát.
   De miért akarnék demagóg lenni?
   (A lakáscsere-metafora.) Generációm legmeghatározóbb élménye, amikor az egyik társadalmi-gazdasági-kulturális berendezkedésből mindennemű megfontoltság nélkül átköltöztünk a másikba. Egyik pillanatról a másikra történt, jelesül 1990. március 25-én, a rendszerváltás(nak nevezett hatalomváltás) első országgyűlési választásának első fordulójában: a többség múltbeli reménytelenségektől kiürülve, ám jövőbeli reményekkel eltelve arról döntött, hogy zárjuk be a szocializmus, és nyissuk ki a kapitalizmus ajtaját. Utóbbinak persze magyar változatát.
   Harmincötödik életévemben jártam azon a vasárnapon: avval hitegettem magam, tudnék tanácsokat adni a politikusok új nemzedékének (ha kérdeznének, de nem kérdeztek). Hogy működő országot csináljunk magunknak, azt gondoltam, a jót őrizni, a rosszat javítani kell. Az emberélet útjának felén azt gondoltam, ilyen egyszerű. Három alapvető döntést reméltem: az első lépcsőben egyszer s mindenkorra zárjuk le a múltat, a bűnösök bűnhődjenek, a jók jutalmazódjanak, és kezdjen mindenki tiszta lelkiismerettel tiszta lapot. (El kellett volna számolnunk huszadik századunkkal.) Másodjára alapozzuk meg a jelenünket, azaz tisztázzuk a tulajdonviszonyainkat. (Ehhez kellett volna az átlátható privatizáció.) Harmadjára pedig gondoskodjunk az öregek és a fiatalok jövőjéről: építsünk korszerű kórházakat, modern iskolákat. (Mostanság állna munkába az a friss diplomás nemzedék, amely már a szép, új világba született bele. Egyébként akár diploma nélkül is munkába áll, sőt új a világ is, legföljebb nem szép.)
   (A létra-metafora.) Nem jártuk meg ezt a háromfokú létrát, ráadásul az elmúlt negyed században a létra is alaposan megviselődött. Nagy folyamatok? Mindig személyes sorsokban mutatkoznak! Magánéleti fejleményeim párhuzamosan haladtak a magyarországi változásokkal: éppen 1990-ben nősültem, 1991-ben született az első, 1996-ban a második, 1999-ben a harmadik gyerekem. Nekem az 1990-es évek a családalapítás évtizede. De hogy hogyan tudtam – s netán tudok még most is – eleget tenni családfői feladataimnak, az a létra állapotaitól függött: a hatalomváltás óhaja leszivárgott akkori munkahelyemig, a Magyar Televízióig, ahol törődtek-zúzódtak a fokok, ráadásul 1997-től mindenféle egyéb lajtorjákon föl lehetett emelkedni… 2008-ban hagytam el a süllyedő hajót.
   (A matróz-metafora.) Valaha a világ leglátványosabb hajójára szegődtem matróznak. Életem második munkahelyén ringatóztam, az elsőhöz hasonlóan ugyancsak az állami üzemeltetés – bár viszonylagos, de mégis borulásmentes – létbiztonságában. Igaz, a tévét 1999-re elérte a kirúgások hulláma, én mégis tántoríthatatlanul sikáltam a fedélzetet. És lőn, tényleg csaknem egy évtizedig húztam még a régi legénység képviselőjeként (bár egyre vesztettebb hittel, egyre émelygőbb közérzettel). Ötvenéves koromra bejelzett a szervezetem: keserveim a derekamban összpontosultak. Amikorra kikecmeregtem a betegállományból, már derengett, hogy életnek kell lennie a tengeren túl is (korábban ilyesmit el se tudtam képzelni).

   Empíria

   2008-ban, ötvenkét évesen állásajánlatot kaptam. Egy megújuló hetilaphoz hívtak, éppen akkor vette meg két hazai befektető, addigra már fölépítettek egy teljes kiadót, bár médiavállalkozásaik mellett egyebekkel is foglalkoztak.
   Az első körben a főszerkesztővel találkoztam, majd kölcsönös rokonszenvünk kifejezése után lépett velem kapcsolatba a két tulaj, pontosabban csak az egyik (az, amelyik a médiával foglalkozott, amíg a másik az egyéb bizniszekkel). A viszonyt az első pillanattól kezdve egyértelművé tette: minden az övé(k), én magam ebben az összefüggésben áru vagyok, méghozzá olyan áru, amelynek az árucserében az a szerepe, hogy a lehető legtöbb profitot termelje – nekik.
   Addig még sose voltam ennyire deklaráltan áru (ld. az „áru-e a kultúra” problémát a Lájv Bridzs 39. fejezetében – a szerk. megj.).
   A nagy találkozás után a konkrét tárgyalások már egy famulussal folytak: még szerencse, hogy jóval nagyobb összeget mondtam elvárt béremnek, mint amennyivel beértem volna, nem tudván, hogy az alkuk az ő köreikben annak földerítésével kezdődnek, mennyire árazza be magát a másik, és avval végződnek, hogy alapból kevesebbet kínálnak ők. Nincsen üzlet alku nélkül, tőlük tanultam.
   Miként azt is, hogy minden tulajdonos játszik. Néha persze halálos játékot: emberek sorsa mehet rá, akár még az övék is. A kockázat a kihívás, a mozgástér pedig a törvényesség határán húzódik.
   Miután megállapodtunk, azonnal munkához láttunk. Adtak íróasztalt, adtak számítógépet, adtak korlátozott hozzáféréseket a szerverükhöz: lapot csináltunk, viszont már teljességgel elektronizálva. (Íróeszköz attól kezdve alig volt a kezemben.)
   Azt gondolták, testestül-lelkestül eladtam magam nekik. Ők gazdálkodtak létező/nem létező szaktudásommal, és legfontosabb személyes tulajdonommal – az időmmel is. A nap huszonnégy órájában tulajdonuknak tekintettek. Ha kedvük úgy diktálta, legyen az éjszaka vagy államilag garantált munkaszüneti nap, hogy rám telefonáljanak valamiért, hát rám telefonáltak. Ha üzenetet küldtek, dolgaink természetes velejárójaként kezelték, hogy azt én azonnal olvasom – és azonnal reagálok rá (vagyis végrehajtom, amit parancsoltak).
   Az illetékes tulajdonos tudniillik azt gondolta, személyesen vezérli le a lap megújulását! Ennek jegyében, amikor ideje engedte, foglalkozott is vele, például amíg valahonnan valahova fuvarozta a sofőr, addig a kocsi hátsó ülésére helyezte át a munkaszobáját… Érkeztek is utasítások zsákszámra. Ez vagy az így legyen, írta késő este. Mire én, hogy rendben, reggel első dolgom lesz. Jött is az egyszavas válasz:
   – Most.
   Nem voltam hozzászokva, hogy így beszéljenek velem. Persze nem esett nehezemre fölismernem, hogy a tulajdonos tényleg életem-halálom ura, már legalábbis addig, amíg valamelyikünk föl nem mondja a szerződést, amelyet kölcsönösen aláírtunk (ha pedig egyoldalúan csak én lázadok, akkor rám uszítja az ügyvédeit). Tudomásul kellett vennem, hogy ha engem érdekel a lapszerkesztés (és vonz a vele járó jövedelem), ő a főnök.
   Így teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok. Időnként ki-kivettek embereket a szerkesztőségből, betettek újakat, beiktattak közbenső főnököket, majd azokat lecserélték: régóta tudtam viszont, hogy robotosra, aki effektíve elvégzi a munkát, mindig szükség van. Ebben az esetben ez voltam én. Nem rossz pozíció az ilyen. (És azt is megtanultam, hogy ez a világ nem az egymásra figyelés terepe: az ember koncentráljon a maga érdekeire.) Minden egyes másodpercben tudtam: övék a fogas, amelyre akasztom a kabátomat, övék a szék, amelyen ülök, övék a levegő, amelyet az ő légterükben lélegzem be. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a lapzárta az lapzárta, és ezt nekik is tudomásul kell venniük.
   Másfél év telt így. Tudtam, az eladási statisztika nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, és gyanakodtam, nem is akarhattak igazán eredményeket, hiszen marketingre nem pocsékoltak egyetlen fillért sem. Kezdtem azt gondolni, a „brandname”-et akarhatták megszerezni, titkos terveik lehettek vele, amelyeket persze velünk nem osztottak meg. Bennünket eleinte hónapról hónapra, később hétről hétre szeleteltek föl. Először azt mondták, hogy amit nyolc ember csinál, azt kis nadrágszíj-összehúzással heten is el tudják végezni. Aztán azt, hogy ha valaki valami csinál, ahhoz nem kell főnök, aki a dolgozót irányítja, hát útilaput kötöttek a főszerkesztő talpára. Amikor túl költségesnek ítélték a szerintük túl nagy terjedelmet, vállat vontak, hogy kit zavar, ha kevesebb betűt kap az olvasó a pénzéért, ezért oldalszámot csökkentettek, egyébként is minek egy hetilapba sok drága kép (amelyek többségét amúgy az ingyenesek közül válogattuk), hát csökkentették az illusztrációs felületetet.
   Végül ketten csináltuk az eredeti lapméret felére zsugorított zanzát.
   Minden fillérükre vigyáznak, tudtuk.
   Bolond, aki ilyenkor nem gyanakszik.
   Egy csütörtökön, miután bevett gyakorlat szerint nyomdába adtuk a lapot, hívattak. Mindkét tulajdonos bent ült az elfüggönyözött tárgyalóban: már a küszöböt átlépve tudtam, mit fognak mondani. Hogy ez nem személyes ügy, hanem üzleti. Becsülik emberi kvalitásaimat, szakértelmemet, de ők e perctől nem finanszírozzák tovább a veszteséges lapot. Nyilván sejtették, hogy észrevettem: amíg mi a nyomtatott kiadvánnyal vesződtünk, a háttérben egy stáb már dolgozott az internetes változaton.
   Mire visszaértem az íróasztalhoz, amely mellett sok-sok órát görnyedtem, már nem virított rajta a számítógép. Nem tartottam semmi személyes holmit a fiókokban, hát egyszerűen kisétáltam az ajtón a kollégámmal, aki egyébként utánam ment be munkáltatóinkhoz, s nálam rövidebb idejű benntartózkodás után jött ki.

   Epilógus

   Nem csináltam nagy ügyet az egészből. Évtizede nem nevettem akkorát, mint amikor a Déli pályaudvar közelében, az Alkotás utca Nagyenyed utcai zebrájánál a kollégámmal elköszöntünk egymástól. Megcsapott a szabadság szele. Csak napokkal a föllélegzésem után kezdtem gondolkodni azon, hogyan tovább. De éppen a két tulajdonostól tanultam meg, hogy mindig előre kell menni, és olyan nincs, hogy az ismeretlenben valahová  ne érkezne el egyszer az ember.