Király Ernő
(XII. évfolyam, 40. fejezet)
Király Ernő…?1960 elején anyai nagyapám vett egy Munkácsyról elnevezett tévékészüléket. Vajon a névadók azt találhatták közösnek festőben és távolbalátóban, hogy mindkettő képet alkot? Ki lát névadók fejébe? A beszerzési akcióról sincsenek emlékeim, négyéves voltam, mindenesetre amióta az eszemet tudom, az élet természetes velejárójaként tekintettem a tényre, hogy tévé áll a nappalinkban. Minden beképzeltség nélkül mondhatom: együtt cseperedtem föl a honi televíziózással, bocs, tévé, hogy tegezlek, én vagyok az idősebb, 1956. február 9-én születtem, te meg csak 1957. május 1-jén, öcsém lehetnél, szóval:
– Szervusz!
Király Ernővel eleinte nyilván nem tegeződtem:
– Csókolom, Ernő bácsi!
Miután viszont nagykorú lettem, ő ajánlott pertut. Tudniillik vagy húsz évig, az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejéig lényegében kifogástalanul működött a Munkácsynk, átmeneti üzemzavarok esetén pedig Király Ernőt hívtuk, és a gond elillant. Eleinte értelemszerűen nem járt hozzánk gyakran, csak később, amikor sűrűsödni kezdtek a készülék időskori tünetei, mígnem mindkettejük fölött eljárt az idő. Valahonnét átmenetileg kerítettem egy, ideig-óráig a helyére állítható, használt típust, amellyel ugyancsak a bevált szakember vacakolt a továbbiakban, mígnem – na, erre pontosan emlékszem – harmincéves koromban, 1986 végén beruháztam egy vadonatújat. Azért emlékszem, mert akkor vették ki anyám fél veséjét, és azt találtam ki neki, hogy amikorra hazahozom a kórházból, várja otthon egy színes tévé.
Hát várta.
De miért rohanunk a történet végére?
Tehát az a Munkácsy! A T5391-es, a Vadásztölténygyár – a Videoton elődje – saját fejlesztésű büszkesége! A fekete-fehér, nagyképernyős – kapaszkodjatok meg: 53 centiméteres! – tévéket hároméves koromban, 1959-ben kezdték sorozatban gyártani Székesfehérvárott, a kedvéért külön részleget hozott létre a vállalat. Sajnos a magyar tévégyártók öldöklő versenyében így is csak másodikok lehettek, mert a pesti Orion beelőzte… Ám mivel a vásárlók egyike az egyik cégre, addig a másik a másikra esküdött, így a kereslet valamelyest megoszlott. Gyártottak a T5391-esből négy év alatt százhúszezret.
Ma már el nem tudjuk képzelni azt az őrületet, amit hajdanán a televízió jelentett! Már a puszta birtoklás ténye rangot adott tulajdonosának… Ha 1959-ben ötvenezer készülék volt a tízmilliós országban, azok is főleg állami intézményekben, hát 1960-ra százezer lett, többségükben magánlakásokon. Köztük, nagyapám révén, a miénk, nálunk.
Nagyapám ugyanis Budapestről el akart látni Rómáig, az olimpiáig! A sporteseményt tulajdonképpen az ORF osztrák televízió közvetítette élőben az Eurovízió hálózatában, az Intervízió csak részleteket vett át belőle a KGST-országoknak, így Magyarországnak is… No, ez az olimpiai várakozás keltette a vásárlói lázat abban az időben, amikor már a hét több napján több órában sugárzott műsort a Magyar Televízió!
Az ötkarikás játékoknak 1960. augusztus 25. és szeptember 11. között az olasz főváros adott helyszínt.
Nagyapámat meg 1960. április 11-én temettük. A tévévásárlás és az olimpia között elvitte a szíve. Engem a gyász legfeketébb napjaira rokonokhoz költöztettek, a Városliget szélére. Nem emlékszem, anyám nagynénjeinek volt-e már tévéjük.
A mi Munkácsynk? Amíg a gyártás beindulásakor még sok jó minőségű alkatrészt használtak – mert eleinte importálniuk kellett, hiszen hazai gyártásban nem tudtak mindent előállítani –, addig később rosszabbakat… Eleinte? Olyan képcsöveket építettek be, amelyek állítólag ma is működnek… Az első széria professzionális ovális hangszóróját később bóvli kerekkel helyettesítették… És akkor most ne is beszéljünk az „exportból visszamaradt” készülékekről, amelyekben jobban bíztak az emberek! Pedig éppenséggel azokba tették a gyöngébb minőségű alkatrészeket, nem a hazai piacra szántakba… A mi tévénk, hosszú élete rá a bizonyság, az első szériából származhatott.
Emlékszem, amikor divatba jött a színezett előlap: a fölül égkék, középütt földbarna, alul fűzöld üvegre (és Takács Marika, Tamási Esztike kék hajára)… A szemkímélő, szemnyugtató sárga celofánra…
Egy szó mint száz, néhány éven belül elkerülhetetlenül bekapcsolódott családunk vérkeringésébe Király Ernő, mert a tévékészülék időnként mégis meg-meghibásodott. Hívtuk, és ő jött. Ő volt a mi emberünk. Nem tudom, mint elektroműszerész mennyire volt tisztában például a képcsövek minőségi különbségeivel (nyilván nagyon), de az biztos, hogy a tévénk pontosan annyi ideig működött jól, amennyit ő mondott. Ha azt mondta, egy évig most nem lesz gondunk, arra mérget lehetett venni. Esztendő teltével megint jött, szétszedett, kicserélt, tett-vett, összeszerelt, és megint helyreállt a világ normális működése.
Szerette a munkáját. Szeretett dolgozni. Szerette a sikert. Engem alkalmankénti jelenléte kimondatlanul is abban a tudatban erősített meg, hogy dolgozni jó. Nálunk a munka iránti elkötelezettség egyébként is „állapotnak” számított: anyám is, apám is hivatásként élete meg a foglalkozását. Mi különöset találtam volna abban, hogy Király Ernő is?
Amíg járt a keze, járt persze a szája is. Intelligens emberként sok mindent látott, hallott, tapasztalt. Sok lakásban megfordult, sok emberrel cseverészett, és határozott véleménye volt a világról. Nem nagyon hallgattam, miről beszélgetnek a felnőttek: utólag visszagondolva bizonyára politizáltak is. Akárkivel nem szidja az ember a rendszert.
Király Ernő idővel családunk barátjává vált.
Mint a föntiekből kiderült, nagyapám valószínűleg nem ismerhette, de nagyanyám igen, hiszen ő csak 1970-ben halt meg (szintén szívelégtelenségben). De mert Király Ernő igazán anyám-apám nemzedéke volt, főleg velük cseverészett hát, közülük is inkább apámmal, amíg nagyanyám térült-fordult a kávéval, tán kupica kisüstivel is.
Kávét Király Ernő biztosan ivott. Talán tényleg kínálgatták mással is, talán tényleg el is fogadta. Tulajdonképpen azt se tudom, tömegközlekedési eszközökön cipelte nagy táskáját, amelyben mindig hordott magánál szükséges szerszámokat, lehetséges alkatrészeket, vagy autóval járt-e. És persze adódott olyan ritka eset is, amikor megállapította, mi kell, aztán vakargatta a fejét, hogy na, azt be kell szereznie, visszajön. Jött is. Legalább lehetett még egy kört dumálni.
Fontosabb bútordarabunkként tekintettünk a tévére, mint teljes diófa étkezőgarnitúránkra vitrinestől, nagytálalóstól, kistálalóstól…! Talán ez utóbbinak adathatott meg eleinte a tisztesség, hogy rajta állt a tévé. Nagyanyám zöld kockás vászonhuzatot varrt a dobozra: ha véget ért a műsor, avval takartuk le éjszakára, nehogy por szálljon rá. Ám idővel saját szekrényt kapott maga alá: egy bárszekrényt! Az alátámasztás ugyan változott, de a zöld kockás terítő maradt.
1974 februárjában napokig nem múlt a lázam, márciusra kórházba kerültem. Anyám már az első nap kiszedhette Széplaki főorvos úrból, hogy hetekig fogom majd Budakeszin nyomni az ágyat, ezért a második napon meglepetéssel állított be: egy hordozható tévékészülékkel! Egy használt Minivizorral, pontos nevén Videoton TT 695-OCU Minivizorral, amelyet 1971-ben kezdtek gyártani a Fejér megyeiek…! Utólag mesélte, előző este fölhívta Király Ernőt, hogy a gyerek lerobbant, mire a család barátja másnap reggel becsöngetett egy súlyosnak ugyan súlyos, de elszánt anyák által busszal, gyalog mégis cipelhető dobozzal. Három hétig tartott a gyógyulásom – részint az orvosságok, részint a tévékészülék jóvoltából –, és 1974. július 7-én kicsattanó egészséggel néztem baráti és szerelmi körben Zamárdi felsőn, a Minivizoron a focivébé döntőjét. Szerintem ma is működne, ha antennája földi jelhez jutna… Akár ki is próbálhatnám, mert őrzöm a tárolóban anyám fotóelőhívó szerkentyűje, a Tesla magnó, az MK–21-es kazettás magnó és még néhány értékes cucc társaságában.
Király Ernő együtt öregedett a családdal. Megőszült, megkopaszodott, megpocakosodott. Amikor színes tévénk lett, beszéltem pertu barátommal, Ernővel, tán az ugyancsak vénülő Minivizorunk dolgában – amihez saját bevallása szerint még értett –, de az olyan csodamasinákhoz, mondta, mint a Videoton TS 4327 SP Infracolor 2000, semmit sem konyított.
Kiderült, hogy a barátság nem gyökerezik elég mélyen. Apám nagyanyám halála után három évvel egyébként is elvált anyámtól (vagy fordítva, mit számít az már), és elköltözött tőlünk, anyám 1989-ben meghalt (háromesztendőnyi színestévé-nézés után). Az az Infracolor 2000 többször is költözött Budapesten belül is, az országon belül is, végül egy ismerősnél landolt, aki tán tudott még kezdeni vele valamit. Sorsa azóta ismeretlen.
Ahogyan Király Ernőé is.
Egy korszak lezárult.
Meg kell jegyeznem, egy korszak a honi televíziózásban is lezárult, de ez, ahogyan mondani szokás, már másik történet.