Krämer Mari
(XII. évfolyam, 16. fejezet)

   Egyik profil

   Ha ezt az arcélét nézem: félelmetes.
   A vágók főnökeként dirigálta az egyeduralkodó tévéhíradó utómunkálatait. Főnök? Uralkodó, aki kizárólag parancsolt! Láttam ijesztőnek: ahogyan kilépett az egyes vágó ajtaján, királynői gőggel végigvonult a vágófolyosón, minden kuckóba bepillantott a küszöbről, serénykednek-e a lányok. (Hímnemű híradóvágó? Micsoda abszurdum! Pedig a szakma csak átmenetileg nőiesedett el…) Járt a kezük, mint a kisangyaloknak, mert rettegtek a Krämertől, akit félelmükben még a háta mögött se illettek becenévvel! Teljesen indokoltan. Ha bárki hibázott, azért egyébként nem haragudott meg kibékíthetetlenül, de ha valaki szintidő fölött tötymörgött, sokat időzött a büfében, vagy hasonló szörnyűségre vetemedett, azt azonnal megtorolta.
   Élet-halál ura volt azon a folyosószakaszon.
   Egyetlen igeragozása: a fölszólító mód.
   Tehette, mert maga fölött csupán egyetlen ember hatalmát ismerte el: a még nagyobb hatalmú, ennek jegyében pedig még félelmetesebb főszerkesztőét, Matúz Józsefnéét. Televíziószerte csak: Rózsikáét, kevésbé behódolóknak: Rózsiét. Aki fölött ugyan basáskodhatott volna elnökhelyettes, elnök, de azt mindenki tudta, hogy Rózsikának bárkinél erősebbek a kapcsolatai, senki nem mert tehát ujjat húzni vele. És mert Krämer Mari az uralkodóház teljes bizalmát élvezte, hát a teljes bizalom jegyében teljhatalmat is kapott, vagyis a vágók főnökétől mindenki úgy félt, mint a tűztől.
   Egyébként jó volt vele dolgozni. Nem csinált semmi különöset, de vágott az agya, minek következtében szélsebesen, a filmtekercs legmegfelelőbb pontján vágtak az ujjai is. Ha Krämer Mari választotta magának valaki anyagát, az illető megnyugodhatott, hogy kellő időben, kellő minőségben készül el a tudósítás, a riport.
   A vezető vágó választotta meg tudniillik, mivel foglalkozik a délelőtti vagy délutáni műszakban: amihez nem támadt kedve, kiszignálta másra.
   Továbbá egyedül a vezető vágó dolgozott asszisztenssel.
   Ennek jegyében királycsinálóként könyvelődött el. Aki elégedettségére szolgált, abból idővel önálló vágót faragott. Nem is akármilyet: előbb megtanította a szakmára, aztán főiskolára küldte, hadd lessen el fogásokat más profiktól is. Ám akit alkalmatlannak ítélt a pályára…! De ne rémtörténeteket idézzünk föl. Sokkal inkább azt, hogy akit szárnyai alá vett, azt meg is óvta minden veszedelemtől, fenyegesse az illetőt a pártközpont (a Margit híd dél-pesti hídfője közelében – a szerk. megj.) istencsapása vagy a Harmadik Emelet (ott trónolt a tévéelnökség – a szerk. megj.) vérszomja. A beosztottjaitól távolságot tartott, velük tehát nem barátkozott. Egyetlen embert ismert el magával megközelítőleg egyenrangúnak: a váltótársát, Gortva Etát. Látszatra legalábbis, mert azt, hogy ténylegesen is-e, no, azt sosem árulta el.
   Elismerés? Még a nagyságos szerkesztő-riportereknek sem adta meg minden esetben a tiszteletet! A szerkesztő-riporterek beestek a vágószobákba, és mert hajtotta őket a határidő, hát próbálták keresztülvinni az akaratukat. A vágó: cseléd. Sokan gondolkoztak így. Addig, amíg egyszer Krämer Mari meg nem vágta az anyagukat. Akkor rájöttek, ki az úr a háznál.
   De… de az adásszerkesztőket sokra tartotta. Önmagáról fölmérte, hogy sokkal többet tud a mesterségről, mint hozzá képest sokan, de tudta azt is, hogy akit Rózsika alkalmasnak talál arra, hogy este, a főszerkesztő távollétében összerakjon egy híradót, az már mindenféle próbát kiállt.
   Totális pályakezdőként rengeteget tanultam tőle. Velem egyszerű volt a helyzet: egy teljesen hozzá nem értő mit nagyképűsködjék egy szakember mellett? Amikor látta, hogy figyelek, apró magyarázatokba bocsátkozott, kezdve avval, hogy két snittet milyen elvek nyomán lehet összeilleszteni („Látja, ha az egyik vonat balról jön, a másik meg jobbról, nem tehetem egymás után őket, mert akkor a néző azt hiszi, összeütköznek!”), folytatva avval, hogyan tekerhet föl az ember egy elejtett filmtekercset („Nem húzni: rázni!”). Három évig ültem mögötte – és tanítványai mögött – a vágószobában, és tanultam a szakmát. Nem a vágást, hanem a szerkesztést, mert – ha valaki eddig nem fogott volna gyanút – a filmasztal és a snittkosár között forgolódó vágók tapasztaltabb szerkesztők sok-sok, papír fölött görnyedő újságírónál. Krämer Mari kezét figyelve elvégeztem még egy egyetemet.
   Nem tudom, egyáltalán milyen vágónak tartotta magát. Rossznak biztosan nem, hiszen – ahogyan ő nevezte –: a Gertlerájban (a háború utáni Szakszervezeti Filmiskola – a szerk. megj.), azaz Gertler Viktortól, Bán Frigyestől, Hegyi Barnabástól tanulta a szakmát a negyvenes évek második felében… Meddig fokozzam, hogy ez mit jelentett? Bán Frigyes 1949-es Móricz-regényadaptációját, az Uri murit (sic! – a szerk. megj.) Gertler vágta. Vágóasszisztens: Krämer Mária.

   Flash back

   Mint később fölvilágosítottak, a lánykori nevén ismertem. Mert úgy egyébként, ha jól tudom, három férjet fogyasztott el. 1931-ben született, 1958-tól harminc évig dolgozott vezető vágóként a tévéhíradó szerkesztőségében. Amikor odakerült, még „normál”, azaz 35 milliméteres filmet darabolt, ragasztott, aztán áttértek a „fordítós”, 16-osra, majd mindenen átcsörtetett a videotechnika: amikor nyugdíjba ment, akkortájt szerelték a montírozó mutánsokat a filmvágó dinoszauruszok helyére. Vágóprés helyett gombnyomogatás. Rózsika helyett Bandi. Egyik világ, másik világ. Suszter maradjon a kaptafánál.
   Az előtörténetét csak aztán tudtam meg, hogy száznyolcvan fokkal elfordította a fejét, és megmutatta a másik profilját.

   Másik profil

   Ha ezt az arcát nézem: a világ legkedvesebb, leggyámoltalanabb öregasszonya. Már régen nem dolgoztunk együtt, amikor ő még visszajárt ugyanazokra a folyosókra, amelyeken annyi évtizeden át jött-ment. Kevéske nyugdíj-kiegészítésért a raktárakban őrzött, régi híradós anyagokat nézte végig, és mert tulajdonképpen egyetlenként ismerte még föl, ki kicsoda a néma, szöveg nélküli snitteken, hol vannak, mit csinálnak, hát fölbecsülhetetlen értékű munkát végzett: kiszkriptelte a fölvételeket! Nagy spirálfüzeteket írt tele gyöngybetűkkel: negyven másodpercről, nyolc-tíz snittről fél óra alatt írt tíz-húsz sort. A kilencvenes években naponta nézett vissza egy-két, ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből őrzött híradót. Minden egyes arc, épület, kamera-beállítás, plán a fejében! Nem tudom, a Kunigunda utcai utókor őrzi-e ezeket a Szabadság téri csodafüzeteket…
   Néha összefutottunk – az „összefutás talán túlzás: akkoriban ő már inkább sántikált – valahol a Házban. („Ház”-ként a Szabadság tér 17.-et, a Magyar Televízió egykori székházát emlegettük.) Én ugyan főként a szigorú tanítómesterre emlékeztem, akinek persze sokat köszönhettem; az asszonyra, akit láttam még boldognak, amikor Robi – a harmadik férj? – egyszer-egyszer bebandukolt hozzá a tévébe, csak mellékesen. Krämer Mari anyám lehetett volna: miért álltam volna le vele cseverészni?
   Ő kezdte mesélni, hogy ráérős idejében, vágó létére, írni kezdett. A maga szórakoztatására följegyzi az emlékeit. Kevésbé a tévéseket, mint inkább úgy általában. Család, élet, mindennapok… Talán udvariasan odavethettem, hogy érdekelnek a memoárok.
   Időnként kezembe nyomott hát néhány fénymásolt oldalt. Írógéppel pötyögte be a mondatait, de volt fülük-farkuk, és tényleg kíváncsi az ember olyan családokra, amelynek világhírű muzsikusai és világhírtelen civiljei a 19. század végétől a 21. század elejéig végigélik a boldog békeidőket, a világháborúkat, a forradalmakat, a vészkorszakot, a diktatúrákat és a lélegzetvételhez juttató konszolidációkat.
   Beleolvastam magam az életébe. Egyszer, amikor úgy adódott, fölkértem, legyen szereplője egy dokumentumfilmünknek: egy visszaemlékező műsor kapcsán végigjártuk vele gyerekkora helyszíneit, az 1944-45-ös nyilasházat (a Margit híd észak-pesti hídfőjénél – a szerk. megj.), a védett házakat a Szent István park közelében. Megmutatta, elmondta, mire emlékszik azokból az időkből. Meg kell lennie a tévéarchívumban.
   A kéziratok meg sokasodtak. Említette, keresne esetleg kiadót. Nem az az ábránd hízelgett neki, hogy élete alkonyán elsőkötetes szerzőként ünnepeljék, hanem emléket akart állítani a nála hat évvel idősebb nővérének, aki Budapest nehéz hónapjait ugyan túlélte, ám 1945 augusztusában, húszévesen elütötte egy autó… Talán költő lett volna Krämer Zsuzsából, olvastam a zsengéit. Kezdtük, úgymond, sajtó alá rendezni a hagyatékot.
   A közös munka révén meghívott a lakására is: a Stefánia mellékutcájában, a filmgyár viszonylagos közelében lakott. Mutatott kéziratokat, képeket. Mutatta, hogyan él egy magányos, koros hölgy. Valójában keveset találkoztunk, de sokszor beszéltünk telefonon. 2001-ben a C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó gondozásában megjelent Az álmok élnek című kötet, szerzője Krämer Zsuzsa és Krämer Mária.
   Meglátogattam a kórházban is. Amikor utoljára elücsörögtem az ágya mellett, már nem beszélgettünk. Már nem szólt egy szót sem. Már csak feküdt, mozdulatlanul.
   Egy rokona hívott föl, talán utolsó férje fiának a felesége a halálhírrel. Azt mondta, az anyósa engem nagyon szeretett.
   Szerettem volna, ha rám hagyja a régi fényképeit.

   Flash forward

   Amikor eljöttem a tévétől, egyetlen tárgyi emlékre vágyódtam: egy vágóprésre. Kérdeztem a barátaimat, kerítenének-e nekem egyet, hiszen emlékszem, amikor a video átvette a hatalmat a film fölött, ezeket a kacatokat összeszedték, egymásra hajigálva álltak egy eldugott folyosón egy öreg szekrényben, láttam. Annyit se értek, hogy a raktárosok elvigyék a lomokat egy fémhulladékgyűjtőbe.
   De akkortájt annyi egyéb teendő foglalt el mindenkit, hogy elfelejtődött.