Lázó
(XII. évfolyam, 36. fejezet)

   Lázó? Én nagy hősöm!
   Ám hogy ténylegesen hős-e, nem tudom. Ha önmagát nem tartotta annak, hogy jövök én ahhoz, hogy minősítsem? Amikor persze két dokumentumfilm címében, kétszeresen is annak neveztem – 1989-ben A fekete hősben, 1997-ben a Mindhalálig hősben –, nem tiltakozott. Pedig a tiltakozáshoz fűződő, nyilván ambivalens viszony határozta meg az életét. Ráadásul korántsem rövid életét: csaknem száz évig élt. 
 
   Előrebocsátom: hiszek neki. Sokat tudok róla, sokat pro és kontra, és minden dehonesztáló okfejtés dacára hiszek neki. Sok időt töltöttem vele, sokat hallgattam a monológjait, sokat néztem a szemébe. Hadd higgyek a saját szememnek.
   Hol is kezdjem? Talán ott, hogy kamasz koromban – ahogyan ez megesik másokkal is – érteni szerettem volna, mit miért csinálok úgy, ahogy. És meglehetősen gyorsan rájöttem, hogy ehhez anyámat, apámat kéne érteni, hogy ők mit miért csináltak. Aztán már a nemzedéküket akartam érteni, hogy az ő huszadik századukban mit miért úgy csináltak, ahogy. Nem volt könnyű század.
   Apám 1920-ban, anyám 1921-ben született. A nővérem 1953-ban, én három évvel később.
   Először csupán az 1960-as éveket akartam érteni, eszmélkedésem idejét, de aztán már az első három, állítólag meghatározó esztendőm történéseit is. Sőt, fogantatásom idejének közérzetét is. Mániámmá vált, hogy engem azért neveltek úgy, ahogy, mert azt élték át, amit. Ezért vélekedhettem amúgy, hogy ha megértem az ötvenes évek mozgatórugóit, sok mindent megértek. Summázatként az 1949-es Rajk-pert akartam érteni, mert azt gondoltam, abban a történetben rejlik magyarázat minden titokra.
   Szerencsém volt, mert beszéltem emberekkel, akiktől kérdezhettem – és nem kis meglepetésemre akadtak köztük, akik többé-kevésbé válaszoltak is a kérdéseimre. Mert hosszú ám azoknak a névsora, akik nem! P. G. például nem. S. J., sem. K. É. megtehette volna, de nem tette. (Azt mondta, olvassam el a könyveit, azokban mindent leírt.) De Gyuri bácsi (Lájv Bridzs 1. fejezet – a szerk. megj.) igen, Mile (Lájv Bridzs 4. fejezet – a szerk. megj.) igen, Sármány Katalin, a kivégzett Pálffy György tábornok özvegye igen. És még sokan mások.
   Egyetlen kulcsember magyarázatát akartam az ő személyes elmondásában meghallgatni tűzön-vízen át. A Rajk-per utolsó túlélőjéét, a harmadrendű vádlottét, Brankov Lázárét.
 
   Milétől tudtam, hogy él. Él, de Párizsban. Nem mehet haza Szerbiába, és ha legalább a közelébe, élete sorsfordító helyszínére, Magyarországra jön, hát azt is csak inkognitóban.
   Milével még a második világháború után barátkoztak össze, amikor mindkettejüket külügyi szolgálatra küldték a jugoszlávok, majd 1948-ban együtt fordultak Tito politikája ellen. Lázót 1949-ben tartóztatták le. Milét csak 1952-ben. Lázó 1956-ban szabadult, Mile már 1955-ben.
   Milét többször kértem, hozzon össze régi barátjával. Évekig vártam arra, hogy Lázóval tölthessek Miléék lakásának félreeső szobájában egy fejbekólintó délutánt. Amelyet az elkövetkezendő években, ha magyar feleségével Lázó Budapesten járt, több találkozás követett. Közben fordult a világ, 1987-ben például már a politikus Aczél György személyes meghívására érkezett. Lázóban két évvel később érett meg az elhatározás, hogy föloldja magát önkéntes hallgatási fogadalma alól, és elmondja mindazt, amiről negyven évig nem beszélt. Egyebek mellett azt, milyen módszerekkel vették rá őket, hogy ország-világ előtt hamis vallomást tegyenek egy kirakatperben.
   1989-ben a Híradó forgatni küldött egy franciaországi kiállításra, Lyonba vagy Dijonba. Az utazás előtt kérdeztem, ha össze tudnék hozni Párizsban egy interjút a Rajk-per egyetlen túlélőjével, finanszíroznának-e még három napot. Rábólintottak, azonnal hívtam Milét, azonnal hívtuk Lázót – és kötélnek állt! Kellett hozzá persze a gorbacsovi glasznoszty, kellettek a magyar reformok. Brankov három napon át mondta, mondta az élettörténetét. Amint hazaértünk, éjjel-nappal vágtuk az anyagot, az akkor még egyetlen tévében a kedvünkért műsorváltozást rendeltek el, és lement a kétszer egyórás dokumentumfilm.
 
   Mivel A fekete hős klasszikus portréfilm – semleges háttér előtt beszélő arc –, többet szerettem volna. Nyolc év múlva sikerült összehozni, hogy Lázóval végigjárhassuk azokat a helyszíneket, ahol Magyarországon megfordult.
   Kilenc napig forgattunk. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság hajdani székházában és Lázó akkori szolgálati lakásában. A jugoszláv követség épületében és a szembefordulás utáni lakásban. A néhai államvédelmis villákban, a Virányos úton, ahol a kihallgatások folytak. Az ÁVH hajdani székházában, az Andrássy út 60.-ban. A Rajk-per tárgyalási helyszínén, a Vasas-székházban. A Conti utcai, a Fő utcai, a Kozma utcai és a váci börtönben. A Lázár utcai szállodában, ahol ötvenhatos szabadulása után rövid ideig lakott. Győrött, ahová Budapestről költöztették.
   1997/1998 telén hónapokon át vágtuk a filmet. Kapacitást ugyan kaptunk mind a forgatáshoz, mind a vágáshoz, de műsoridőről az akkori tévé vezetőivel már nehezebb volt tárgyalni. Ostoba leveleket kellett írnom a legfőbb döntnököknek az érdekében.
   „A Mindhalálig hős című dokumentumfilmet a Magyar Televízió kamerájával forgattuk, a Magyar Televízió vágóasztalán vágtuk. Költsége nincsen. A kész produkció dobozban áll, a megrendelő rovatvezető tájékoztatása szerint a Mindhalálig hős a rovat sugárzásra javasolt munkáinak listáján az első. Műsoridőt ennek ellenére nem sikerült találni a vetítésére. Egy illetékes májusban azt mondta, »ez nem nyári dolog«, egy másik meg, hogy talán a második, rövidebb részre tud az idén műsoridőt találni. A nyárnak lassan vége.”
   Nem történt semmi. Pedig adódtak volna apropók.
 
   Hosszú szervezés után 1997. szeptember 5-re, még Lázó budapesti tartózkodásának végére semleges helyszínen – egy budai étterem zárt különtermében – összehoztunk egy titkos beszélgetést egykori kihallgatójával, Farkas Vladimirral. Brankov már képes volt újra találkozni a valamikori ÁVH-s ezredessel, ám utóbbi szerződéshez ragaszkodott.
   „Megállapodás, amely létrejött Farkas Vladimir és Varga Sándor MTV-szerkesztő között a Lazar Brankovval készülő dokumentumfilmben való közreműködés tárgyában. Varga Sándor vállalja, hogy az általa adáskésznek nyilvánított dokumentumfilmet Farkas Vladimirnak bemutatja, és tudomásul veszi, hogy a dokumentumfilmnek csak az a változata kerülhet nyilvánosság elé, amelyhez – a rá vonatkozó részeket illetően – Farkas Vladimir írásban hozzájárul.”
   Ezt az anyagot az akkori viszonyok között meg se vágtuk. Műsoridőt se próbáltunk keresni rá. Most meg? Ahogyan egy jóakaróm mondaná: „a lőtéri kutyát se érdekli”. A négy és fél órás muszterfölvétel egyetlen példányát, különböző formátumokban, különböző helyeken őrzöm.
 
   1998. szeptember 15-én Lazar Brankov francia állampolgár Köztársasági Elnöki Arany Emlékérmet vett át az akkori köztársasági elnöktől. Egy stábbal átballagtam a Szabadság térről a Kossuth térre, de a Parlament nándorfehérvári termébe, ahol akkortájt a kitüntetéseket átadták, nem engedtek be minket. Hosszas tárgyalások indultak, az egybegyűltek csak vártak, várakoztak. Végül Litván György járt közben érdekünkben barátjánál, Göncz Árpádnál az ajánlattal, hogy csak hadd örökítsük meg a soha nem ismétlődő eseményt, a kazettát azonnal kivesszük, odaadjuk, de az anyag legyen meg. És az elnök rábólintott. (A poén poénja: miután 2000-ben Göncz mandátuma lejárt, vastag boríték érkezett Köztársasági Elnöki Hivataltól a Magyar Televízióba, a nevemre. Benne mindenféle kísérőlevél nélkül egyetlen Beta-kazetta.)
   Természetesen a Híradóban nem ment le semmiféle tudósítás – amelynek egyébként várakozás közben megírtam a szövegét, hátha elérjük a déli kiadást.
   „A köztársasági elnök ma délelőtt kitüntette Brankov Lázárt. A legjelentősebb koncepciós per – amelyet az utókor Rajk-perként emleget – nyolc vádlottja közül ötöt még 1949-ben kivégeztek, a három túlélő közül már csak a valamikor jugoszláv, most francia állampolgár Brankov él. Az egykori jugoszláv diplomata hét évet töltött pesti, váci és budai magánzárkákban. 1956 tavaszán amnesztiával szabadult. Nem kértek tőle bocsánatot, nem rehabilitálták. Nem mentették föl a kémkedés vádja alól. Nem tört össze benne minden egész. 56 végén Franciaországba emigrált. Magyarországra csak a nyolcvanas években látogathatott. Kádár János is fogadta, magyarázkodott, mégsem történt semmi. A jugoszlávok, csaknem fél évszázad múltán, csupán tavaly engedték, hogy elmenjen szülővárosába. Az ügye máig lezáratlan. Egy éve, saját kérésére, a fővárosi bíróságtól kapott egy papírt, hogy a magyar törvények értelmében az ügye semmisnek tekintendő. Még tavaly sem mondták neki, hogy ártatlan, annyit se, hogy jézusom, mit csináltak magával. Brankov Lázár most nyolcvanhat éves. Ez a kitüntetés, ő mondja ezt, szimbolikus gesztus. Talán ma zárult le az ügye. Talán ma ért véget a Rajk-per.” 
 
   Végül a kétrészes dokfilmet 2000-ben valami eldugott műsorhelyen hajlandóak voltak leadni. (Még pályázatra is küldtük, de elnyelődött a süllyesztőben.)
   Amikor közölték, hogy műsorra tűzik (tudatában, hogy műsorváltozást bármikor el lehet rendelni), írtam a köztársasági elnöknek. 
   „Mindenekelőtt kérem, tekintse az alábbi sorokat teljes mértékben magánlevélnek. A Magyar Televízió – megvallom, nem kis meglepetésemre - 2000 júliusában műsorára tűzi a Mindhalálig hős című, kétrészes dokumentumfilmet. Amióta az eszemet tudom, szeretném megérteni, mi miért történt az „ötvenes években”. 1956-ban születtem, Brankov Lázárt a nyolcvanas évek eleje óta ismerem, 1989-ben életút-interjút készíthettem vele, azóta is próbálja elmagyarázni nekem, mi minden történhet egy emberrel. A Mindhalálig hős már 1998 tavaszától dobozban volt, amikor Ön szeptember 15-én Brankovot kitüntette. Leforgattuk az eseményt, de a kazetta – tekintettel az akkori belpolitikai feszültségekre – az Elnöki Hivatal vezetőjének megőrzésében maradt. Most alkalom nyílna rá, hogy a dokumentumfilm elé rövid bevezetőt fűzzek. Ebben, ha Ön is jónak látja, utólag tudósítanék a két évvel korábbi kitüntetésről, hiszen ez az esemény Brankov életében egyfajta rehabilitációval ért föl. Talán evvel a gesztussal zárult le az ő pere. Nyolcvannyolc éves. Én éppen félannyi vagyok, de annyit már tudok, milyen fontos egy ember számára a leltár. Ha Elnök Úr hozzájárul a kazetta visszaszolgáltatásához és a tudósításhoz, Brankov Lázár nevében is köszönöm. Ha nem, miként két éve, úgy most is bízom Elnök Úr ítéletében, és tiszteletben tartom döntését.”
   Hogy eljutott-e a levél a köztársasági elnökhöz, nem tudom. Senki nem reagált rá.
   A sugárzás előtt mindenesetre írtam a dokumentumfilmhez előszót, utószót.
   „Azt hiszem, tizenöt éve ismerem. Sztevanovity Milutintól hallottam először a nevét. Illetve olvasni már olvastam róla. Tudtam, hogy barátok. Kértem, hozzon össze vele, ha lehet. Ő akkor már több mint negyedszázada nem tette be a lábát Magyarországra. Nem mehetett haza sem, Óbecsére. Az most Jugoszláviában van. Tulajdonképpen le is mondtam arról, hogy személyesen megismerjem. Aztán egyszer csak megcsörrent otthon a telefon. Sztevanovity hívott, hogy ha még mindig komolyan gondolom, akkor másnap. Nála. Itt van. És beszélt neki rólam. Minden kérdésemre hajlandó válaszolni, de nem vihetek magnót, még jegyzetfüzetet sem. Viszont válaszol minden kérdésemre. Annak a napnak a délutánján órákon keresztül beszélt. Talán nem is hozzám, mint inkább önmagához. Én voltam a fal előtte. Át akart törni. Nem tudtam, honnan is tudhattam volna, mi igaz, mi nem. Csak valami mélységet láttam a tekintetében. Hittem neki. Nem volt miért nem hinni. Éppen neki. Neki tudnia kellett. Aztán évek teltek el, és én mentem el hozzá. Ha pedig megint jött, megint találkoztunk. És eljött az a nyár, amikor kilenc napot töltöttünk összezárva. Úgy neveztük, forgatás. Önök ennek a nyomait látják most. A többit úgysem tudom elmondani.”
   „Abban az évben, amikor elkészültünk az utómunkálatokkal, szeptember közepén Brankov Lázárt, akit negyvenkilenc éve nem rehabilitáltak, meghívták a Parlamentbe. Csak néhányan mentünk vele: a felesége, a barátai, még egyen-ketten. Aznap Köztársasági Elnöki Arany Emlékérmet kapott. Különbéke. Nem akarta senki, hogy politikai ügy legyen belőle, a kazetta azóta is az elnöki hivatal páncélszekrényében van. Nem volt más, mint egyszerű emberi gesztus. De nem a nyilvánosság számított, a Magyar Nemzet meg is írta, aki akarta, tudhatta, nem is csinált belőle ügyet senki. Hogy Brankov mit érezhetett, azt emberésszel föl sem lehet fogni. És teltek az évek, a dokumentumfilm dobozban, most meg váratlanul műsorra tűzték. Fölhívtam Lázót a hírrel. Az idén háromszor volt kórházban. Rakoncátlankodik a szíve. A látásával is baj van, de azt már tudtam. Két nyolcas, mosolygott a hangja, nyolcvannyolc, az már sok. És hogy hogy van a családom, kérdezte tőlem. És azt mondta, találkozunk még.”
   Előbb Farkas Vladimir (1925-2002) halt meg, napokkal később Sztevanovity Milutin (1921-2002), utánuk Litván György (1929-2006), aztán Lazar Brankov (1912-2011), végül – egyelőre végül – Göncz Árpád (1922-2015).
 
   Azt gondolom, Lázó hívő volt. Tette, amiben hitt. Óbecsei kissrácként, belgrádi joghallgatóként, jugoszláv kommunistaként, katonaként, fogolyként, börtöntöltelékként, partizánként, a vajdasági katonai hatóság katonai igazgatási osztályvezetőjeként, rögtönítélő bíróság tagjaként, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jugoszláv delegációjának vezetőjeként, a budapesti jugoszláv nagykövetség ügyvivőjeként, letartóztatottként, harmadrendű vádlottként, életfogytiglanra ítéltként, szabadultként, emigránsként.
   Ő hitt. Neki én hiszek.