Macijaim
(XII. évfolyam, 13. fejezet)

   Tizenhét mackóm volt.
   Nem tudom, miért ragadt meg emlékezetemben a szám; egyikük sincs már meg. Illetve egy, a tizennyolcadik a tárolóbeli szekrény mélyén alussza hosszú álmát, de ő későbbi jövevény.
   A leghétköznapibb neveket adtam nekik: Feri és Pista, Jancsi és Jóska. A többségük fiú volt, azt hiszem, de a nemi identitás problematikája akkoriban minimális szerepet játszott az életemben, leszámítva azt a mindennapos – minden nap többször megnyilvánuló – tényt, hogy amióta az eszemet tudom, a fiúk állva pisilnek. (Bocs, hogy ilyen bizalmas információkat is megosztok a nyilvánosság e fórumán: a kevés mackólányom ellenben szigorúan ülve intézte folyó ügyeit…! Csak jelzésként elevenítem föl, milyen vegetatív viszonyban éltünk.)
   Volt család, voltak barátok, de legbensőbb titkaimat kizárólag a macijaim tudták. És fordítva. Visszaképzelve magam az időbe, kisfiút látok kuporogni szőnyegen, heverészni ágyon, ülni asztal mellett, miközben szövetekből, rongyokból, gombokból összevarrt, szalmával, szivaccsal, vattával kitömött, fejes-pocakos-kezes-lábas formátlanságokkal társalog… Mi, emberek, a leglehetetlenebb hallgatóságokkal osztjuk meg mindazt, amit nem fojthatunk magunkba. Miféle sírba vittétek magatokkal a titkaimat, macik?

   Hétköznap, valamikor reggel hét körül

   A nap avval kezdődött, hogy – hozzám hasonlóan – ők is fölébredtek. Nem maguktól: ahogyan engem – többnyire – anyukám keltegetett, úgy ébresztettem őket én. Olykor-olykor vezényeltem nekik némi reggeli tornát, de arról idővel egészen biztosan megfeledkeztünk, ellentétben a valóságos reggelivel, elvégre üres hassal mégsem indul az emberfia, emberlánya munkába. Megetettem, megitattam őket, bár saját tányérral, pohárral mintha nem büszkélkedhettek volna. (Babaházat tán a nővérem üzemeltetett.)
   Következett a reggeli tisztálkodás. Ahogyan apámtól láttam: először mindannyian megborotválkoztunk, aztán derékig nekivetkőztünk, lavórba langyos vizet eresztettünk, előbb az arcunkat mostuk meg, aztán a mellkasunkat, végül vidáman pacskoltuk hónaljunkat. Mennyire jólesett végigdörgölni magunkat a fantáziatörülközővel!
   Ám nem hallgathatom el hűtlenségemet sem. Vasárnap reggelente, ahogy fölpattant a szemem, máris trappoltam szüleim szobájába, fejest ugrottam az ágyukba, ahová macik helyett a nővérem érkezett nem sokkal utánam… És – bocs, macik –, az állatkertes játék ott folytatódott: anyánk őzike volt, a medve – apánk. Macireggeleink voltak: apánk borostás arca rémlik, ahogyan mi gyerekpraclijainkkal egyik arcát simogatjuk, hogy az szép, a másikat pofozgatjuk, hogy az csúnya, és most is hallom, ahogy medveapánk sóhajt, őzanyánk kacag!
   Nem hinném, hogy az ágyamban várakozó macik megsértődtek volna. Jelét legalábbis sosem adták.

   Reggeltől délig

   Amíg nagyanyánk és a macik társaságában odahaza töltöttem napjaimat – óvodába mindössze fél esztendeig jártam, Lili tanti magángyermekdéjébe a Nagyvárad térre –, megszokott rituálék szerint zajlott az élet. Ám amint iskolás lettem, a maciknak hozzá kellett szokniuk a magányhoz! De ha hazaértem, kölcsönösen beszámoltunk egymásnak a délelőtt történéseiről, és csak miután túlestünk a tudósításokon, szántam időt Nagyira meg a tűzön főtt ebédre.
   Azok a titkos összebújások… Horváth Zolikról, Papp Sanyikról, Tóth Lacikról ma is leplezetlenül beszélnék – különösképp Tóth Laci nővéréről, Zsuzsiról –. ahogyan arról is, miért lett Róka Gyuriból Klapka Gyuri, látom magam előtt Kupi Laciék lakatosműhelyét, amelynek a helyére tornaterem épült, vagy fölidézném a feledhetetlen pillanatot, amikor Schneider Pista kezéből kicsavartam egy kést. Dehogy kéne ma is tizenhét maci: csak egyetlenegy.

   Délután

   Valamicskét bizonyára tanulhattam, írhattam esetleg leckét, nyilván elfoglalt sok kisiskolás teendő, de legfőbb tevékenységemnek a családi életet tekintettem a tizenhét macival. Én neveltem őket, a neveletleneket: apjuk és tanáruk voltam egy személyben. Mert persze amit nekem tanított Éva néni, Mária néni az első-második osztályban, azt megtanítottam a maciknak én is. Írtak, olvastak, számoltak, ahogy szelíd vadállatokhoz illik. (Bár arról ma sem tud meggyőzni se biológus, se etológus, hogy a maci: vadállat.)
   Utólag visszagondolva egyértelműen lakásmedvék voltak. Nem emlékszem, tereltem-e őket valaha is sétálni, kirándulni, vagy lett volna kiválasztott, akit vittem volna magammal, ha idegenben töltöttem egy-egy éjszakát. Amikor négyéves koromban anyai nagyapám meghalt, engem néhány napra rokonokhoz száműztek, de medve oda nem jött: ma is fölkarcol akkori dacos-dúlt, mégis magamba fojtott megbántottságom. A macijaim ki se mozdultak az Üllői útról.
   Tévét viszont néztek velem. Senki megszokott fotelját, székét el nem foglalták, de kedvenc helyemen, a nagy ebédlőasztal alatt gyakorta kuckóztak felnőtt lábak magasságában. Hogy mi mindent néztünk együtt, aligha volnék képes fölsorolni, mindenesetre Belphegortól a macik védtek meg, amikor álmatlan éjszakáimon a Louvre fantomja Budapestig merészkedett, hogy éppen engem rémisztgessen.
   Moziba se hurcibáltam őket. Legelső filmszínházbeli élményemet, a Blood kapitány fiát is nélkülük láttam a kétháznyira üzemelő Balaton moziban. Valószínűleg ez a kalóztörténet ingatta meg addigi stabil helyzetüket, mert innentől Robert Bloodot neveztem ki éjszakai személyi testőrömmé, az említett Belphegor rémtetteitől, a Pikk Dáma iszonyatától, a vegyes tüzelésű kályha mögül, szigorúan csak sötétben előbújó Piros Haláltól ő óvott a továbbiakban.
   Félelmeimről sokáig csak a macijaim tudtak, senki más.
   Amikor nővérem tizenhat, én tizenhárom éves lettem, és különválasztottak minket az ötszobás lakásban, azaz engem kiköltöztettek a gyerekszobából a világ végére, a néhai cselédszobába, már egészen bizonyosan nem vittem magammal az állatkertet. A macikorszak legföljebb odáig tarthatott.

   Valamikor este nyolc és tíz között 

   De addig? Minden áldott este, amikor tizenhét medvémmel magam is nyugovóra tértem, betakaróztunk, és hanyatt fekve kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyunkban, a mellkasunkon összekulcsoltuk kezünket, mancsunkat, és magunkban mormolni kezdtük, amit keresztanyám tanított:
   – Én Istenem, jó Istenem…
   És ezektől az áhítatos szavaktól tényleg becsukódni kezdett már a szemünk, de azt még el tudtuk motyogni:
   – …vigyázz az én anyukámra, apukámra, nagymamámra, nagypapámra, nővéremre…
   Vigyáztok-e még valahonnét rám, macik?

   Aztán

   Nem tudom, hová tűntek. Nem tudom, mi lett a sorsa a legkisebbnek, a fél hüvelykujjnyi, barna Gergő macinak, vagy mind közül a legnagyobbnak, a sárga Erzsi macinak, netán legbensőségesebb barátomnak, a fehér hasú, de egyébként barna Jancsi macinak… Nem tudom, hová szivárogtak az életemből. Hiába próbálom fölidézni, nem emlékszem.
   A macitársadalom, amely bevezetett az együttélés rejtelmeibe, ma is határvonalat húz bennem demokrácia és diktatúra között. Változtak volna az erőviszonyok? Sokáig hitegettem magam avval, hogy én tanítottam őket eligazodni a mindennapokban, de immár teljes bizonysággal tudom, hogy ők neveltek engem. Ők mutatták meg, mi mindennek örülhet egymagában egy gyerek, és ők festettek képet előre, hogyan szerezhet örömöt másnak egy felnőtt. Ők táplálták egy kisfiú génjeibe, hogyan gondolkodjék majd, amikor apa lesz. De vajon… képzelt viselkedésmintákból lehet-e kiokosodni?
   Zita lányom egyéves kora óta egy mosómedvével alszik. A neve minden teketória nélkül: Maci. Ha indul reggel, mert órája van az egyetemen, Macit mindig betakargatja, de ha netán nem odahaza töltené az éjszakát – ami egyre gyakrabban fordul elő –, lelkünkre köti, hogy vigyázzunk a hálótársára. Máté fiamnak nincs fix alvóállata, Marci fiam pedig az éjszakákat egy Barcelona-labdával tölti egy ágyban.