Maria Callas
(XII. évfolyam, 24. fejezet)

   1

   Hajdu Gyurit (Lájv Bridzs, 9. fejezet – a szerk. megj.) kérdeztem, mit tegyen egy olyan ember, aki fölszámolná tudatlanságát az operairodalomban. Negyvenes éveimet tapostam.
   – Hallgasson bármit, ami Maria Callas – mondta Gyuri a Szabadság tér déli csücskében.
   Evvel kezdődött.

   2

   Eszembe jutott, hogy Csaba barátom, a Magyar Állami Operaház balettművésze mintha említette volna, hogy szakmai berkekben nyilvánvaló tényként kezelik: az operák operája Bellini Normája. Nosza, több se kellett, elsétáltam a Rózsavölgyi zeneműboltig a Szervita térre, kérdeztem: Callas, kérdeztem: Norma, és már nyomtak is kezembe egy válogatáslemezt, amelyen – egyebek mellett – elhangzik a Casta Diva. Meg, ha már, mutatták a teljes operának egy 1955-ös, római fölvételét is két cédén.

   3

   Fogalmam se volt arról, eszik-e, isszák-e az operát. Nevek valahonnét ragadtak rám, Mozart meg Verdi meg Wagner meg Puccini; Bergman-korszakomban megnéztem a híres rendező operafilmjét is, A varázsfuvolát, és természetesen képben voltam, hogy A keresztapa harmadik részének végkifejletében Mascagni Parasztbecsülete adatik elő Szicíliában, a palermói operaházban.
   Honnan lett volna fogalmam az operáról? Callas szempontjából abszolúte fölöslegesen cipelt lemezjátszót néhai gimnáziumi osztálytermünkbe énektanárunk, és Kurucz tanár úr hiába merült el bakelitlemez-barázdák és gyémántfejű tűk nászának élvezetében, amíg mi a papírrepülő-készítés tudományának tökélyre fejlesztésével foglalatoskodtunk!
   Fogalmam se volt az operáról, hiába volt bérletem általános felsőben az Erkel Színházba. Ahol biztosan hallottam-láttam a Bánk bánt, különben honnét mászott volna a fülembe a Hazám, hazám… Mi, odahaza, be kell vallanom, nem éltünk a zene bűvöletében, anyám botfülűnek kiáltotta ki magát, apám Enyeden más dallamvilágban nevelkedett… De az is igaz, hogy taníttattak zongorázni, és mondom, váltottak nekem bérletet.
   Ez bizonyult átmenetileg végzetesnek.
   Történt ugyanis, hogy már egyedül közlekedő nagyfiúként mentem otthonról az Erkel Színházba, azaz az Üllői (ma is Üllői) útról a Köztársaság (ma II. János Pál pápa) térre. Kiballagtam a nagykörútig, fölszálltam a hatosra, három megálló az Emkéig (ma inkább Blaha Lujza tér). És valahol félúton, a tömött villamoson azt éreztem, hogy ünneplő zakóm és ráerőltetett orkándzsekim alatt valami a testemhez dörgölőzik. Megfordult a fejemben, talán az előttem préselődő tartja oldalvást az esernyőjét, abba ütközik bele állandóan a… a férfiszemérmem, óvatosan félrefordultam hát, a kellemetlen érzéstől meg is szabadultam, de néhány másodperc múlva a furcsa érintés újra megtalált. Még mindig gyanútlanul nyúltam le, hogy félresöpörjem az akadályt, és abban a pillanatban három jéghideg, fölfelé meredő ujjat tapintottam, ahogy kígyóként siklik el a tömegben. Valaki – ma pedofilnak mondanánk – a zsúfolt villamos peronján kiszúrhatta az óvatlan kisfiút, hogy fogdoshassa a fütyijét! Nem voltam, vagyok különösebben viszolygós, de az, akkor és ott, szokatlan undorral töltött el, ráadásul szüleim időről időre újra és újra intettek cukros meg mutogatós bácsiktól, tehát még az is átvillant a fejemen, hogy jaj, én nem fogadtam nekik szót! Soha nem beszéltem a bűntudatomról senkinek. Ösztönösen néztem akkor körül, a szatírarcot máig avval a három-négy emberrel előttem, tőlem enyhén balra álló, a tömegből fél fejjel, kopasz fejbúbbal, sasorral kimagasló jobb profillal azonosítom, amely akkor fényképeződött emlékezetembe. Pedig – utólag is elnézést a vádért – az a férfi biztosan nem lehetett, hiszen most, hogy föltolultak az emlékek, méricskélem a mozdulatot: az illetőnek mellettem kellett állnia, tőlem jobbra, hogy lelógatott bal kézfejével fölfelé tudjon csippenteni, majd jobbra gyorsan fölszívódni. De arra én nem néztem, csak előre, és nagy megkönnyebbülésemre elhagytuk a Rákóczi teret, így amilyen gyorsan csak tehettem, leszálltam.
   Azóta sem szeretek tömött járművön utazni.
   Vincenzo Bellini meg bocsásson meg nekem, de korai operaélményeimmel szorosan összefonódott korai szexuális élményem: kellemetlen a kellemetlennel.
   Háromgyerekes családapaságomig lényegében nem hallgattam operát.

   4

   És akkor találkoztam Maria Callasszal. No, nem személyesen, mint Hajdu Gyuri, de nekem személytelenül is nagy találkozás volt.
   A Normával indult, utána szisztematikusan ástam egyre mélyebbre és mélyebbre abban a végtelen kútban, amelyet operának hívunk. Már-már tudományos alapossággal, ahogyan apámtól lestem el, hogyan kerítse hatalmába a kutatás szelleme a férfiembert. Az utamról az sem fordított vissza, amikor megtudtam, hogy lényegében néhány évszázadocska óta népszerű műfajjal kacérkodom, akár még az is megtörténhet, hogy puszta kordivattal, amelynek előbb-utóbb leáldozik. Könyveket szereztem be, zenetörténetieket és életrajziakat, és kezdtem gyűjteni, sőt összegyűjteni a Callas-énekelte operákat, közben persze időrendben végighallgatni többször is mindet. Gluck Iphigénia Tauriszbanját ugyanúgy, mint Leoncavallo Bajazzókját, aztán Monteverditől Rahmanyinovig mindenféle egyebet – Callas nélkül is, csak hogy legyen összehasonlítási alapom, mi a jó, és mi a nagyon jó. Még bérletet is váltottam az operaházba, immár saját pénztárcámból, saját sorbaállásommal!
   Ezen ritka, Andrássy úti alkalmakat leszámítva otthon szólt az opera, a szobámban. Nem túl jó hangfalakból, de az egyik fél méterre a bal fülemtől, a másik félre a jobbtól, átszűrődtek hát a markánsabb árnyalatok. És közben titokban szégyenkeztem, mert ugyan egyre több cédé sorakozott szemmagasságban a polcon, és ugyan évekre megoldottam családom ajándékozási problémáit, hiszen engem mindig megörvendeztethettek az igénylistán ki nem pipált operalemezekkel, de bizony az illegális módszerektől sem zárkóztam el, ha a szükség törvényt bontott. Az vesse rám az első követ, aki sosem kölcsönzött ki közkönyvtárak gyűjteményeiből egyébként elérhetetlen fölvételeket, hogy aztán odahaza – kizárólag saját okulására! – egyetlen példányban sokszorosítsa… A legnagyobb truvájom az a müncheni beszerzőkörút volt, amikor egy egészen ritka Callas-fölvételt keresve hosszan magyaráztam az eladónak, mire vágyom, aki rezzenéstelen arccal hallgatott végig, majd a legvégén mindössze annyit kérdezett, hogy bakelitlemezen kérem-e vagy cédén, egészen halkan jegyezvén csak meg, hogy a helyemben jobban bízna a bakelit hanghordozóban.

   5

   A Callas-őrület azt egekig fokozódott. Már nem csupán itthoni jóakaróim vásároltak nekem zsibvásárokon lemezborítókat, amelyekről ő mosolygott vissza rám, hanem külföldi barátaim is hoztak külhoni, akár francia vagy olasz – egyik nyelven se értek – könyveket róla, míg én Budapesten túrtam föl, amit csak módomban állt. Minden létező álló- és mozgóképet ismerek, avval áltatom magam. Kívülről tudom, milyen mozdulattal tekeri maga köré a stólát, és a kedvenc képem, amikor félig háttal csámpáz egy függönybe kapaszkodva, faágkarcsúságúra éheztetett teste elnyújtott S betű, és visszasandít.
   Gyanítottam, nem való hozzám, sejtettem, hisztis, öntelt primadonna, aki csak mérhetetlenül gazdag pasikra bukik, de olvastam, hogy élete végére magányos lett és boldogtalan. Miért ne képzeltem volna, hogyan boldogulhatna mellettem? Ha senki más, hát én aztán tudtam volna jól szeretni, Onassisnál bizonyára jobban! Az egészben csak az a tény zavart némileg, hogy anyám lehetett volna (vagy én a fia), de az ilyen matematikai elcsúszások életem egyetlen szakaszában sem bolygattak föl különösebben.
   Most el kéne mondanom, mi vonzott benne. El kéne mondanom, de hogyan lehet énekhangokat szavakban elbeszélni? Azért, amikor a Sámson és Delila második felvonásának nagyáriáját énekli:
   – Kinyílik szívem neked, mint rózsakehely, ha hajnal kelti csókkal… – persze mindezt franciául, akkor, ha eddig személyes tapasztalatot nem gyűjtöttetek volna, hát legalább most meg kell hallgatnotok, hogyan remeg meg egy szerelmes nő!
   És amikor az 1973-as búcsúkoncertjén, váratlan halála előtt négy évvel Londonban, a Royal Festival Hallban di Stefanóval elénekli Turiddu és Santuzza duettjét, a Tu qui, Santuzzát? Kereken ötvenévesen – megvan, hogyan énekli el ugyanevvel a partnerrel ugyanezt harmincévesen –, és már harmadik perce zúg a taps, amikor megmutatják kisszekondban, enyhén felső kameraállásból. Ma már nem tudom eldönteni, nagyot fúj-e a nagy teljesítmény után, vagy csókot dob valakinek. Valaha nem volt min gondolkodnom: az csók, nekem!

   6

   Az operaőrületem és a Callas-őrületem egyik pillanatról a másikra múlt el. Véletlenek nyilván nincsenek, és ha akarnék, magyarázkodhatnék, miért mondtam le róla. Illetve nem volt ez szándékos: miért mondott le róla a tudatom. Vagy valószínűleg az sem, inkább a tudatalattim. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen Maria hagyott el engem, indoklás nélkül. Én mindössze nem mentem utána, mondom most, hogy utólag fölmentsem magam.
   Ma azt mondom, ahogyan az irodalomban töretlenül osztozom Attila pasisan beteljesületlen szerelmeivel, Ágnes nőcis szerelem-hiányaival, úgy zenében kortársaim – egy dalszerző, egy költő-szövegíró, egy beérett-visszavonult énekesnő (nevek, telefonszámok nálam) – életem hatodik évtizedének végére sokkal inkább „kifejezik életérzéseimet”, mint egy haldokló-föltámadó műfaj halott szopránja.
   Egyébként is: ha engem kérdeztek, Verdi ide, Puccini oda, Norma vagy Carmen: nekem Ponchielli Giocondája volt a csúcs, amit ő egyébként mindössze tizenháromszor énekelt el, szemben például a Lammermoori Lucia negyvenhatjával. A Giocondából hallottam ki leginkább azt, amit kerestem, anélkül, hogy a zenéhez bármit is értettem volna. Ráadásul tulajdonképpen magát a sztorit se éltem át, hiába olvastam operameséket. Csak a hang. Csak, ami a hangon inneni és túli.
   Most tehát az következne, hogy mi távolított el minket egymástól? Semmi különös. Lényegében még csak el sem távolított, elvégre azért, mert nem adjuk jelét, még maradhattunk egymás közelében. Csak telítődtünk egymással, talán csak átmenetileg, én az ő hülye operáival, ő meg az én egész értelmetlen szerelmemmel.