Maróti Andor
(XII. évfolyam, 39. fejezet)

   Távolságot tartott, mégis az első perctől rokonszenveztem vele. (Hogy szimpátiánk kölcsönös volt-e, nem tudom.) Hozzá írtam a szakdolgozatomat. Az, hogy egy diák kit választ konzulensnek, mégiscsak jelenthet valamit…

   Maróti Andor egyetemi docens. 1976-ban, amikor fölvettek magyar-népművelés szakra, már az ELTE BTK közművelődési tanszéki szakcsoportját vezette. Nem töltötte be még az ötvenet. A magyaros tanszékek nagyüzemi módszerekkel dolgoztak, de az általa irányított közművelődési „tanszéki szakcsoport” abban a néhány, negyedik emeleti, hátsó traktusbeli helyiségben, amelyet szorítottak neki a pesti bölcsészkar akkori épületében, működhetett családiasan. Az önálló tanszékké válást a szakcsoportvezető sosem tudta kiverekedni. A korai Kádár-kor taktikázásához több dörzsöltség kellett annál, amennyivel ő született.
   (Csak zárójelben: hogy maga Benke Valéria művelődésügyi miniszter, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának – később Politikai Bizottságának is – tagja mondta ki, a népművelőket egyetemen kell képezni, eleve jót is tett az ügynek – meg nem is. Hogy valami furcsa elgondolás nyomán a szakot a könyvtártudományi tanszék fogadta be, érthetetlen alá- és fölérendeltségi viszonyt teremtett. Hogy a szak képviselte polihisztorkodást sokan fúrták, az se használt neki. Hogy igényekkel hozakodtak elő, avval nyilván sokak érdekeit sérthették. Hogy a hetvenes évekbeli presztízsnövekedés dacára végül a megalakuló művelődéstörténeti tanszék vezetésével azt a Németh G. Béla irodalomtörténészt bízták meg, aki úgy vélekedett, hogy ez a szak nem egyetemre való, egyenlő volt a halálos ítélettel – bár az agónia még sokáig húzódott.)

   Maróti Andort az élet nem arra gyúrta, hogy látványosan ellenállást tanúsítson. Arra se, hogy tűzön-vízen át védje önnön – és mások – érdekeit. Mindez érthető, ha belegondolunk jellegzetes huszadik századi, kelet-közép-európai életpályájába. Például rögtön abba, milyen következtetéseket vont le az életben maradás esélyeiről az az alig tizenhat éves srác, akit 1944 őszén behívtak leventének… Ásott lövészárkot, kapott újonckiképzést, bevetették a balatoni csatában, majd annak rendje és módja szerint szovjet fogságba esett. E sorsdöntő éveiben, amikor a puszta túlélés lehetett a tét, merre látott reményt országjobbításra? Különösen a grúziai Rusztaviból nézve, ahonnét csak három év múlva térhetett haza szülővárosába, Budapestre. (Ld. Örkény István: Lágerek népe.) De mert még mindig csak huszonegyedik életévében járt, nosza, ha már valamelyes katonai tapasztalatra szert tett, hát következett némi lakatos-átképzés (ld. Gergely Ágnes: Stációk) a néhai Fegyver- és Gépgyárban, akkori fedőnevén Lámpagyárban (ahol a hazai pisztolyok, puskák, gépfegyverek készültek). 1950-ben munkáskáderként vették föl az ELTE bölcsészkarára, hogy magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, valamint – mert akkor és ott még létezett ilyen – újságírást tanuljon. Amint végzett, a Magyar Nemzet kulturális rovatánál kötött ki (ld. Fazekas György–Hegedüs B. András: Forró ősz Budapesten). Azért Mátrai Betegh Bélákkal együtt dolgozni… Ötvenhat elkerülte (kérdezősködjünk csak: nem mindenki volt forradalmár vagy éppen ellenforradalmár), ötvenhéttől négy évre irány a művelődésügyi – vegyük észre: akkor még mindenből ügyet csináltak – minisztérium, és onnét újfent vissza az ELTE falai közé. Immár a katedra másik oldalára: főállású kultúrakutatónak három és fél évtizedig, utána lecsöngésként másfélig nyugalmazott előadónak.

   Maróti Andor kultúrakutató. Hogy mivel is foglalkozik egy kultúrakutató? Csak mert elvégeztem a bölcsészkar népművelés szakát, meg kéne mondanom, egyáltalán mi a kultúra? Több száz definíciót találtak ki rá…! Maróti Andor, idővel kandidátusként, a kultúra filozófiai irányzataival bajmolódott, hozzá andragógiával, kulturális antropológiával. Sok könyvet írt e témákban, az 1962-es Bevezetés a népművelési ismeretekbe címűtől az 1975-ös A kultúra fogalmának fejlődéstörténetén vagy éppen az 1994-es A művelődéselmélet alapjain át a 2013-as A nélkülözhetetlen kultúráig. A leggyönyörűbb című könyve: Szükségünk van-e (még) kultúrára? E kétezer-tízes évek elején megjelent munkájának – bocsánatos hűtlenségből – már csak a címéig jutottam. Pontosan tudtam, mit fog válaszolni a saját kérdésére, és, sajnos, még pontosabban tudtam, mit válaszol(t) rá a kor. Mi vagyok én: mazochista?
   A diplomám megszerzése után különben sem foglalkoztam soha-soha többé olyasmikkel, amikkel Maróti tanár úr. Istenített például egy Markarjan nevű jereváni (szovjet) gondolkodót, akinek 1971-ben jelent meg egy, A marxista kultúraelmélet alapvonalai című könyve. Ez volt akkortájt a bibliánk, ő meg tán személyesen is találkozott a szerzővel. Utólag bevallhatom, már akkor is halálosan untam a témát, valószínűleg egy árva kukkot se értettem belőle, nemhogy átérezzem a fontosságát. Valahol megvan még a könyvecske (nem volt túl vastag), de évtizedek óta nem lapoztam bele.
   Markarjantól függetlenül halvány párhuzamokat fölfedezni vélek életpályáinkban: nekem ugyan, hálisten, nincsenek háborús élményeim, de az egyetem alatt és után én is belesüllyedtem a sajtó (újkori nevén: média) világába. Vagy amíg ő néhány év (plusz néhány év hivatalnokoskodás) után tanárember lett, ugyan nekem jóval hosszabb idő kellett hozzá, de az lettem én is. Neki persze adatott idő tanárkodni – nekem alig (de ez az érzés csak búsongó hajlandóságaim tünete).

   Maróti Andort, mondom, a pesti bölcsészkarról ismertem. Rögtön az első félévben előadásokat tartott nekünk a közművelődés elméleti alapjairól. Bejött a nagy előadóba, a maga halk szavúságával, enyhén falzettos-rekedtes tenorjával elmondta, amit akart, aztán kiment. Beszélgetősebb kapcsolatba nem is vele, hanem az embereivel kerültünk, akiket persze ő gyűjtött maga köré. Ahogyan az indexem tanúbizonysága szerint megismerkedtem velük: Vankó Ildikóval, Bujdosó Dezsővel, Heleszta Sándorral, Talyigás Katalinnal, Gelencsér Katalinnal, Marczisovszky Jánossal, Király Jenővel, Török Ivánnal, Mándoki Rózsával.
   A következő félévekben még tanított nekünk néhány tárgyat. Bevezetés a művelődéselmélet alapjaiba. A közművelődés korszerűsítésének koncepciója (ez speciel speckoll volt két féléven át). A magyar közművelődés 1945-től napjainkig. Minden kollokviumomra, minden szigorlatomra jelest kaptam tőle. Szigorúnak utólag se kiáltanám ki: elismerte az igyekezetet, és elnéző mosollyal vette tudomásul az értetlenséget.
   Jobban szerettem a népművelés szakot, mint a másikat, a magyar nyelv és irodalom nevezetű, tanárit. Szerettem? Ez nem pontos kifejezés. Jobban élveztem. Tényleg csöpögtettek mindenféle tudományból egy-két félévet, és tényleg úgynevezett népművelőket képeztek: mindenhez kicsit értő embereket, akik a kultúra tág tereiben képesek mások művelődésére figyelni akár művházban, akár iskolában, akár újságnál, rádiónál, tévénél. Lett is belőlünk mindenféle.

   Maróti Andornak nyilván nagy szerepe lehetett mindebben, még ha nem is látványosan. Ha menedzserlélekkel áldja (vagy veri) meg a sors, valószínűleg többet verekedett volna ki a szakmának – merthogy népművelőnek lenni az –, mint amennyit ténylegesen elért. De kétlem. A kultúra egy szűk rétegen kívül sose érdekelt igazán senkit e tájon. A kultúra mindig szükséges rossznak számított: hatalmi csoportok jöttek-mentek a fejünk fölött, és egyben mindegyik egyetértett elődeivel: a nép ne gondolkozzék. Indulatos vagyok, ha azt mondom, hogy a mindenkori hatalom mindig azt mondja, hogy az uralom megtartásának első lépése, ha elvesszük uralmunk alanyaitól a gondolkodás lehetőségét? Észrevettétek, barátaim, hogy aki gondolkodik, az kérdez? Szeretitek ti a kérdéseket?
   Áru-e a kultúra? Ezt a nagy kérdést tették föl nekünk előadásról előadásra a hetvenes években az egyetemen, és mindenféle ravasz úton-módon levezették, hogy a válasz kizárólag nemleges lehet. Miközben mi, akik az előadótermekben, szemináriumi helyiségekben, környező kocsmákban ültünk, tudtuk, hogy a válasz: igen. (Ahogy az a kilencvenes évekre fehérnél is feketébben bebizonyosodott.) Igen, a kultúra áru: olyan áru, amit egyre kevésbé lehet megvásárolni.
   Ó, mennyit vizionáltunk a hetvenes években kiművelt emberfők sokaságáról, egyetértésben a nagy naiv álmodozóval, Széchenyi Istvánnal (avval a különbséggel, hogy ő gazdag grófként őrült bele ábrándjaiba, ellentétben velünk, szegény izémizékkel)!
   Na már most hogy mit sejt a valóságról egy egyetemi docens, aki korántsem mellékesen a filozófiai tudományok kandidátusa? Aki ugyan mindig sok-sok lépés távolságot tart, ennek ellenére akivel mégis sok mindenről lehet beszélni, miközben – hozzánk képest bizonyosan – rálát a második világháború utáni Magyarországra? Volt-e naiv ő is? Vagy éppenséggel realista volt, csak bölcsen hallgatott róla? Hitt a dolgok lehetséges jobbra (nem politikai értelemben) fordulásában? Hitt a kultúra világmegváltó erejében?

   Maróti Andor ajtaján egyszer bekopogtam, hogy szeretnék zárt anyagokhoz hozzájutni. Tájékozódtam, és ha az ember megfelelő témából választ szakdolgozatot, folyamodhat kutatói engedélyért a Széchényi zárt anyagaihoz, szóval én jól kitaláltam, miről írnék. Közművelődés és irodalom határterületéről, amelynek szempontjából a népművelés szak befogadóbbnak ígérkezik, mint a magyarnyelv- és irodalomtanári. Maróti Andornak be lehetett vallani „hátsó szándékokat”. Tőle meg lehetett kérdezni, vállalná-e a témámat – és vállalna-e engem. Neki köszönhetem, hogy amit a hetvenes évek végén elolvashattam a Rajk-perről, az ötvenes évekről, ötvenhatról, azt elolvastam. Már ez nagy eredmény volt.
   Utoljára az államvizsgán találkoztunk. Tőle kaptam jelest úgy A közművelődés elmélete, irányítása és intézményrendszere című főtárgyból, miként elismerő szavakat magára a szakdolgozatomra is. Mint az Állami Vizsgáztató Bizottság elnöke, az ELTE akkori rektora mellett ő írta alá egyetemet végzett embernek nyilvánító diplomámat.
   Persze kis ország a miénk, kis város Budapest: néha találkozom közös ismerősökkel, akik tudnak róla, látták, beszéltek vele… Egy 1927-ben született, okos ember nyilván tudja, hogy ilyenkor már bármikor bármi történhet. Előbb-utóbb meg is történik. Tettessem magam álnaivnak, amikor ezt mondom: a tanári pályában az a gyönyörű, hogy tanítványaiban él tovább a tanár?