Mesi
(XII. évfolyam, 47. fejezet)

   Búcsúzunk tőled, testvérünk, aki kérted, írjam meg előre a nekrológodat, hogy életedben elolvashasd. Először tréfának véltem, de újra és újra előhozakodtál a kívánságoddal. Sokáig nem teljesítettem, mondván, nincs itt az ideje, de titokban azt kezdtem számolgatni, megérem-e egyáltalán, hogy én búcsúztassalak téged… Ötven fölött néhány év korkülönbség már nem számottevő. Ám a Lájv Bridzs ötvenhat főhőse között biztos a helyed, és tulajdonképpen a nekrológ se más, mint publicisztikai műfaj: eljött hát az idő. Kísérjen utolsó utadra, aki elkísér; a búcsúbeszéd kész. Írni se volt könnyű, és talán egyes kitételei miatt nehéz olvasni is, de te mindig az őszinte beszédet becsülted.
   Búcsúzom tőled, barátom. Mintha öröktől fogva ismertelek volna, ennek jegyében nem emlékszem, mikor és milyen körülmények között találkoztunk először. Talán 1974 őszén vagy kora telén a Lenin körút 9-11.-ben vagy annak környékén, vagyis az ősidőktől mégsem ismerhetlek; ezek már lapkiadós idők… Bizonyos, hogy Beával, későbbi feleségeddel találkoztam előbb, szinte rögtön, ahogy beléptem a vállalathoz, akkoriban kitaposott út vezetett a helyi kisztitkárhoz, vele vettem föl (vagy ő velem) a kapcsolatot a tetőző ifjúsági kultúra jegyében.
   Azt viszont végigasszisztáltam, ahogyan – nevezzük nevükön a dolgokat – elszeretted Beát akkori férjétől, akivel rövid, viharos házasságot élt meg, és kettőtök szerelme, emlékszem, mekkora botrányt kavart az akkori szemérmetes világában… Meg – tőletek tudom –, ha Bea családjában nem is, de a tiédben mindenképp.
   Meghaltál ugyan, Mesi, de a sírodnál, hogy tanuljon sorsodból az ifjúság, ki kell tárgyalnunk viselt dolgaidat.
   Mindenekelőtt a kulcsot a cselekedeteidhez, amit tizenkilencedik (huszadik, huszonegyedik) századi, mindig módosuló tartalmú fogalommal így neveznénk: a baloldaliságodat. Mi a különbség bal- meg jobboldali gondolkodásmód között? Hogy amíg utóbbi elfogadja a világot olyannak, amilyennek teremtetett, addig előbbi minden helyzetben rákérdez, miért olyan a világ, amilyen. Te, Mesi, sosem fogadtad el eleve létezőnek a létezőt, pedig a családi háttered az ellenkezőjére predesztinált! Különösen nem fogadtad el annak az örökségnek az árnyékában, amelyet pluszként hagyott rád a véletlen névrokonság, hiszen vezetékneved sokaknak éppen egy szélsőjobbos párt alapítóját juttatta az eszébe… Egyetlenegyszer kérdeztelek erről a teherről.
   Ráadásul – hogy közéleted keveredjék magánéleteddel –: beleszeretni egy férjes asszonyba? Bizonyos köröket földúl az ilyesmi. De e tény önmagában semmi ehhez képest: keresztény körökben zsidó nő? Keresztény család leszármazottja keresztény lányt vesz feleségül! S hogy gyerekeket is nemzeni vele? Lánynak, fiúnak miféle identitás jut? Mesikém, neked nem a huszadik század második felének Magyarországára kellett volna születned! Lázadni egy lázadásellenes világban? Megkérdőjelezni begyöpösödött mentalitásokat?
   Tudom, hogy boldoggá tett Bea, már amennyire boldogságra születtél. És tudom, atyai berzenkedéseid közepette boldog voltál két gyereketekkel is, még ha sose tudtuk definiálni, mi a boldogság.
   Csupa nyitva hagyott kérdéssel búcsúzom tőled, Mesi barátom. Tragikus hősnek születtél egy tragédiákat leplező korban. Neked a fél évszázaddal korábban kellett volna világra jönnöd! Fiatal fejjel kimaradni az első világháborúból, de részt venni egy romantikus társadalmi kísérletben, nem besározódni tőle, viszont miatta emigrációba kényszerülni. Megtanulni Bécsben németül, Párizsban franciául. Hazajönni: neked az illegalitás lett volna jó. (Különben is illegalitásban éltél, ne szépítsük.) Ellenálló lehettél volna a második világháború idején! Az ötvenes évek összeszorított szájú-öklű hallgatásában ugyan elkerültek volna Andrássy utak, Conti utcák, Recskek, de ötvenháromban, ötvenhatban Nagy Imre köreiben tűntél volna föl. Forradalmár, ellenforradalmár? Talán kijutott volna neked némi legendaépítő börtön… A hatvanas-hetvenes években, értelmiségi körökben, tekintély övezett volna, repülőegyetemeken tartottál volna előadásokat demokráciáról, liberalizmusról, reformokról. Ma meg? A hatalom nem tudna az emlékeddel mit kezdeni.
   Mesikém, a sorrendre sem emlékszem pontosan. Bea után te lettél-e a kisztitkár, vagy kettőtök közt volt Éva? Bea fejjel rohant volna a falnak, amely mellett Éva óvatosan elsomfordált: te próbáltad megkeresni az ajtót. Nem a kisztitkárság érdekelt téged, hanem… a többi. Hogy az mi volt? Verocska, Zsuzsi érdekelt bennünket, Nikosz, a görög forradalmár és a fiatal Szegő Panni. A tél a hegyekben, a prágai kiruccanás, a kiszklub az Osvát utcában.
   Egyszer ott orrontottál rám.
   Mentünk lefelé az átalakított-fölújított pincehelyiség lépcsőin, és hogy be ne verd a homlokod, utánad szóltam:
   – Vigyázz, nagyfejű!
   Valamiért megsebzett téged a címke. Sose kérdeztem tőled, miért. Sose mondtad el, ha egyáltalán megragadt benned az eset. Bennem is csak azért, mert akkor láttalak először és utoljára fölmérgelődni.
   Sokkal inkább az az arcod van előttem, amikor bolondozunk-elkomorulunk a szemesi kiszvezetőképzőben. Amikor átérzed, hogyan szerelmesít engem a mozgalom Katiba. Amikor hasunkat fogva nevetünk Sándor Gyuri humoralitásain. Amikor egy hús-vér kábétag hallgat minket, mert mi elmondjuk neki, mit gondolunk. (És aztán nem történik semmi.)
   Minket az érdekelt, hogy meggyőzzük a bányászbélákat, a fellegitamásokat ifjúságunk igazáról, és gőgösen megvethessük a felnőttek tudatos-tudatlan botladozásait. Zala Tamásban bíztunk, mert az intellektus erejében bíztunk! Nehezen vettük tudomásul, Mesikém, a veszteségeinket, a vereségeinket. Mindennél nehezebben a bukásunkat.
   Közben meg épülgetett a karrierünk. A te mulasztásod, Mesi, hogy erre nem figyeltél eléggé, az enyém, hogy nem szóltam, amikor láttam. Bizonyos szempontból mindig jelen idejű maradtál, de ha egyszer tényleg lehetetlen kisakkozni a leendőt… Nem tudom, hibáztál-e. Alakult volna bármi másként, ha jövő időben sakkozol?
   Búcsúzom tőled, barátom, ahogyan nem búcsúztam el, amikor elhagytam a Lapkiadót. Hosszú időre eltűntem az életedből, mert elkábultam másokétól. Te ideig-óráig még küszködtél fölemelkedésekkel és lesüllyedésekkel, amíg tovább nem álltál, hogy másutt küszködj tovább. Sok rejtett tartományt bejártál, Mesi. Egyszer egymásba futottunk egy Rákóczi úti boltban, váltottunk néhány szót, aztán megint teltek az évek. Egyszer rám köszöntél egy Szabadság téri büfében, aztán megint teltek az évek. Oly korban kötődtünk egymáshoz megint szorosabban, amikor a férfiember, valódi veszítenivaló híján, már szűkített keretek között aggódik a haza sorsáért. Végre felelősség nélkül.
   Rendes ember voltál, Mesi. Segítettél, akinek csak tudtál, de neked szinte senki nem segített. Mindig, minden helyzetben higgadtnak mutattad magad; mindig, mindenkihez kedvesen szóltál, mindig illedelmesen. Rád mindig lehetett számítani. Ám mennyi a ránk rakódott látszat, és mennyi a bőrünk alatt a láthatatlan valóság? Csupa jóság voltál. De maradandó-e a jóság, barátom? Épül-e jóságból légvár?
   Öregkorunkban megint dolgoztunk együtt. Te még azt a nemzedéket képviselted, amelyiknek nem számít, mikor kel, az se, mikor tér nyugovóra. Amelynek a munka számít, legfőként a csinálása, s persze nem mellékesen némi eredménye. Csak azt sajnálom, hogy átvirrasztott éjjelek és átszunyókált nappalok között elvesztettük a hitünket. Nagy utat tettünk meg, de idővel nem kerestünk merretovábbokat.
   Talán… nem is tettünk meg olyan nagy utat, Mesi, viszont nagy részét párhuzamosan. Mi tényleg meg akartuk váltani a világot, és mi tényleg abba szomorodtunk bele, hogy nem sikerült. Vagy mi voltunk hozzá kevesek, vagy a világ hozzánk túl sok; vagy a világ nem hagyta magát, vagy mi nem akartuk eléggé, hogy hagyja. Tudtuk, honnan jöttünk, és bár néha nem tudtuk, merre tartunk, de valahová mégis mindig megérkeztünk. Ez az a valahol, ahol rosszkedvűen haltál meg, barátom. És azt hiszem, sosem fogsz békében nyugodni, hiába kívánom teljes szívemből neked, hiába magunknak.