Pálmai tanár úr
(XII. évfolyam, 6. fejezet)
Bejött, leült, és másfél órán át nyomdakészen beszélt.Huszadik századi magyar irodalmat adott elő a pesti bölcsészkaron. Bennünket két féléven át a Nyugat-nemzedékek titkaiba avatott be: tényleges titkokba, mert addig, én legalábbis, Babitsról, Kosztolányiról, Karinthyról nem hallottam senkit úgy beszélni. Amíg gimnáziumi magyartanárom félisteneket imádtatott velünk az elijesztő messzeségben, ő testközelből bizonyította rájuk, hogy hús-vér emberekként éltek a közelünkben apró stiklikkel, elnézhető hibákkal és megbocsáthatatlan bűnökkel. Pálmai tanár úr szavai nyomán fogtam gyanút, hogy belirodalom és külirodalom – hiába ugyanannak az éremnek két oldala – adott esetben különböző árfolyamokon mérendő.
Ha valakiből árad a literátori műveltség, ha valaki szavaiban tények föloldhatatlan harmóniában fonódnak össze véleményekkel, az ember észre se veszi, mivel telik el egy előadásnyi idő. Egyetlenegyszer hozott magával könyvet: Szabó Lőrinc Tücsökzenéjéből olvasott föl háromszor tizennyolc sort mester és tanítvány – Mihály és Lőrinc – találkozásáról. Utólag arra gyanakszom, hogy tudta fejből, de szeretett költőjének megadta a betűhív tiszteletet.
Hatvan körül járt, úgyhogy megengedhette magának, hogy szeressen, vagy ne szeressen. A Nyugatot például szőröstől-bőröstől szerette (persze ez magától értetődik). Az viszont megdöbbentett, hogy Nagy Lajosról minden teketória nélkül közölte, úgy utálja, ahogy van. Nem leplezte semmiféle esztétikai köntörfallal, hanem kijelentette, hogy meg se indokolja, miért: egyszerűen csak utálja, és kész. Ezen ítélet hatására olvastam sok-sok Nagy Lajost: kerestem a művekben az utálnivalót (de sehol nem találtam). Gondoltam arra is, személyes ügy lehet: talán ismerte, onnét az indulat… Mindegy: egyetemi professzor kinyilatkoztathat ilyet? Ki, bizony! Egyébként éppen ő pletykálta el kollégája esetét (név és cím a szerkesztőségben – a szerk. megj.), akire tanársegéd korában akkori tanszékvezetője szignált ki egy kutatandó szerzőt – jelentős magyar írót –, akit az ifjú irodalmár az első pillanattól utált, viszont akinek életművéből lett kisdoktor, nagydoktor, akadémikus; lám, az ellenszenv esetleges fölbecsülhetetlen hozadéka.
Lexikon volt a feje: művek, életrajzok, történetek, szakirodalmak sorakoztak benne billenésmentes polcokon. Meg „face to face” élmények. Fiatalemberként akár meg is érinthette a hatalmasságokat, nem csupán ők, műveikkel, az ő lelkét.
Csipkelődő, hahotázó, hangjával egy nagyelőadót betölteni képes egyetemi tanár létére úgy nézett ki, mint a világ legkedvesebb nagypapája. Nem is tudom, két könyv olvasása közt játszott-e unokákkal a nagypocakú, pirospozsgás arcú, hófehér hajú, a kor elvárásainak megfelelően mindig fehér inget, nyakkendőt, sötét öltönyt viselő professzor. Saját gyerek, másodízigleni leszármazottak anyja, apja? Felesége – sosem kérdeztem – lehetett: éppen néhai gimnáziumomban tanított egy hölgy – engem speciel nem –, aki asszonynévként az ő nevét viselte. Pálmai Kálmánné.
Már többedik verstani „tanulmányomat” írtam (ha irodalomtörténetből szemináriumi dolgozatot kellett írni, mindig verstani témát választottam), amikor egyszer, egy előadása után, magához kéretett.
– Amit legutóbb beadott, az jó. Ugyan minden verstanász kissé bogaras, de ha magát érdekli, keresse meg Mezei Mártát a régi magyar irodalomtörténeti tanszéken. Már említettem neki, hogy esetleg jelentkezik nála egy ugyancsak bogaras fiatalember.
Beprotezsált Csokonai verselésének nagy tekintélyű monográfusához. Ő ajánlott tovább Kecskés Andrásnak, akinek révén eljutottam Szilágyi Péterhez (róla máskor – a szerk. megj.).
Bármi történt a verstan és akkori önmagam héja-nászos kapcsolatában, arról mindig beszámoltam neki. Akkoriban már Sándorkámnak szólított. A legtöbbet tette értem, amit tehetett: fölfigyelt rám. Hogy – más területére nem tévedve – oda irányított, ahonnét tovább léphettem, az az észrevételhez képest szinte részletkérdés. Ha beteljesítettem volna esetleges reményeit, most azt mondanám, ő fedezett föl.
Társasági embernek tűnt (ehhez képest sejtelmem sincs, mikor szakított időt magányos munkálkodásokra: olvasásra, írásra). Úgy sosem tudtam bekopogni az ajtaján, hogy egyedül lett volna! Többnyire a kollégáival diskurált. Néha arra kért, várjak, amíg lekerekítik az adomát: ó, amikor irodalomtörténészek sztorizgatnak egymás közt! Akkortájt például élénken foglalkoztatta a teljes hazai sajtót, hogy valaki előkotort valami marhaságot valakitől a harmincas évekből, és a teljes hazai sajtó azt kutatta, kiféle-miféle bolond az, akitől az idézet származik. Ők meg, tudósok, a világ legtermészetesebbjeként beszéltek az újságírók köreiben titokzatos szerzőről, és még csak arra sem méltatták az említett teljes hazai sajtót, hogy megvessék. Nagyon szégyelltem magam ama teljes hazai sajtó nevében, amellyel éppen akkortájt kezdtem kacérkodni.
Mit tehetett volna még értem? Hogy figyelmeztet, hagyjam a csudába a felületes félműveltséget az átfogó és részletekbe menő műveltség kedvéért? Hogy irodalomtörténész legyek, ne pedig televíziós szerkesztő?
Elsodortak tőle a hétköznapok vagy én kanyarodtam el tőle? A diplomaosztás után többé sosem kerestem, bár – azt hiszem – a jelenséget szükségszerű következményként könyvelte el (ha könyvelt ilyesmiket egyáltalán). Nem én lehettem az egyetlen elkallódó ígéret a praxisában… Anyám kérdezte időnként, mikor beszéltem utoljára Pálmai tanár úrral, én meg mindig elhessegettem a témát.
Pálmai Kálmán. Tanárként nem aposztrofálja az az egy-két lexikon, amely egyáltalán számon tartja, „csak” irodalomtörténészként, kritikusként. Honnan tudtam volna akkoriban bármit az életéről? Most szedegetek össze a neten – ahol állítólag minden fönn van – morzsákat.
1916. március 1-jén született Budapesten. Most, 2015-ben gondolok bele: alig néhány évvel fiatalabb Radnótinál. Génjeiben cipelte az első világháborút. Átélte a másodikat, át ötvenhatot. Jövőre lenne százéves: meg kéne ünnepelni a centenáriumát.
Talán ő tanított – az évkönyvek szerint – 1945 és 1949 között magyart és németet a budapesti Vörösmarty Gimnáziumban, aztán két évig, 1951-ig igazgatta is ama intézményt. Néhány diákja azokból az időkből jó szívvel emlegeti a nevét, de igazán valamirevaló méltatást nem olvastam róla se a Vörösmarty, se az ELTE honlapján (se másutt). Említenek egy intézményt – Fővárosi Pedagógiai Szeminárium (később Fővárosi Pedagógiai Intézet, jelenleg Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet –, ahol állítólag docenskedett. Ő jegyezte felelős szerkesztőként a Magyar Nyelv és Irodalom Tanítása című módszertani folyóiratot az 1959. évi 5. számától a megszűnéséig, illetve az utódlapot, a Magyartanítást 1964-ig. Fölbukkan a neve a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar irodalom tanszékén. Az 1967/68-as tanévben félállású főiskolai tanárként, egy év kihagyással meg, az 1969/70-esben, félállású tanszékvezetőként. 1975 és 1985 között a Magyar Irodalomtörténeti Társaság főtitkára: egy esztendeig Komlós Aladár, kilencig Tolnai Gábor elnöksége idején. Mindeközben 1980 tavaszán dolgozott egy Pálmai Kálmán nevű miniszteri főtanácsos a Művelődési Minisztériumban. (Akkortájt írta jeles kollokviumomat az indexembe huszadik századi magyar irodalomból egy ugyancsak Pálmai Kálmán…)
Tanított hát sokfelé, szerkesztett lapot, írt – olykor-olykor társszerzőként – cikket, kritikát, tanulmányt, monográfiát Balassitól Petőfin át a kortárs líráig, tanított verset elemezni, tanított tanítani.
Lakonikus rövidséggel tudatja azt is az Új Magyar Irodalmi Lexikon – ki lapoz föl ma már lexikont –, hogy nyolcvankettedik életévében, Tihanyban halt meg 1997. június 29-én. Tihany: Illyés Gyuláé, Németh Lászlóé, Borsos Miklósé. A halálhír, ha egyáltalán megjelent valahol, teljességgel elkerülte hajdani hírszerkesztői figyelmemet. Negyvenéves elmúltam, és azt se tudtam, nálam negyven évvel idősebb mentorom él-e, hal-e.
Hűtlen voltam hozzá, hűtlen a verstanhoz. Nem ő az egyetlen, akihez utólag nem kopoghatok be, hogy kivárjam, amíg odafordul hozzám, és megropogtatja a csontjaimat:
– Ugyan, Sándorkám! Mi szüksége föloldozásra?