Rózsika
(XII. évfolyam, 44. fejezet)
„Csókolom. Harminckét évvel tetszett idősebbnek lenni nálam, kijár ez a köszönés. Most azt tetszik mondani, nem tetszik. Én csak azt akartam megkérdezni, érdemes volt-e nekünk meghalni. A »nekünk« mi volnánk, akik úgy élünk, hogy valaha láttunk Matúzné-féle híradót… Csak azt kérdezem, leginkább magunktól, jelent-e nekünk valamit, hogy egyáltalán lenni tetszett.” …Ezt az utószót 2007. november 18-án kezdtem írni (és sosem fejeztem be, tehát közzé se tehettem) a Rózsika korszaka című kismonográfiához, amely az – azóta megszűnt – mtv.hu nevezetű szájton (a néhai Magyar Televízió néhai honlapján) jelent meg néhány hónappal korábban. Publikáció és nem publikáció között meg tetszett halni.
– Ez a malom akkor is őrölne, ha magára hagynák – tetszett mondani valaha, visszatekintve a hőskorszak híradójára. Így igaz. Belénk tetszett nevelni (nem verni, mert verekedni nem tetszett, csak olykor fenyegetőzni vele), hogy hajózni kell (néha latinul tetszett mondani), ezért amikor 1990 januárjában (amikor már négy éve nyugdíjban tetszett lenni) egy kora délutánon A.-t, a főszerkesztő utódot N. fölállította a székéből, és P.-t ültette a helyére, mire B., az aznapi felelős szerkesztő rám, a napos belturnusvezetőre nézett, hogy most mitévők legyünk, nem adhattam más választ, mint azt, hogy… a híradónak mennie kell. A fenébe is, miféle kötelességtudatot tetszett bennünk kialakítani, amikor ma már tisztán tudom, hogy el kellett volna küldeni N.-et a p****ba, akkor talán most nem kellene keresztapás mozdulattal széttárnom a karomat, hogy hogyan juthattunk idáig.
Megtörtént. Sose voltam addig olyan helyzetben, hogy B.-k nézzenek rám kérdőn, továbbá egy újszülöttnek tényleg minden vicc új. A.-nak négy főszerkesztői év adatott, az viszont cáfolhatatlan médiatörténeti tény, hogy a honi tévéhíradózás első huszonkilenc éve Matúz Józsefné nevével forrt össze. Vagy ahogyan az egész házban emlegették: Rózsikáéval.
Egy újszülöttnek minden vicc új? Mi az egyáltalán, hogy tévé? Mi az, hogy tévéhíradó? A Magyar Televízió ugyan 1957-től datálja önmagát, a Tv-híradó pedig napra pontosan 1957. július 2-tól, de mint mindennek, így a születésnapoknak is vannak előzményei. A néhai Magyar Dolgozók Pártja főtitkársága 1952 februárjában határozott arról, hogy jöjjön létre a Televíziós Bizottság, tanácsadás céljára a Műszaki Bizottság, 1954. május 1-jéig pedig induljon meg Magyarországon a televíziós műsorszolgáltatás. Ötvenkettőben huszonnyolc évesnek tetszett lenni. Istenem, amikor az ember még csak huszonnyolc! Még akkor is csak harminchármat tetszett Rózsikának maga mögött tudni, amikor 1957. április 30-án kerek asztalt tettek be öt fotellal a Tőzsdepalota összesen három-négy televíziós munkaszobájának egyikébe, majd Randé Jenő négy veteránnal egykori május elsejékről beszélgetett. Ezt a cseverészést tartjuk az első tévéműsornak. (A másnapi, a legendás, amikor a Magyar Televízió egyetlen közvetítőkocsijával, négy kamerával, a Magyar Rádiótól kölcsönkért három riporterrel a május 1-jei nagygyűlést és Kádár János beszédét közvetítette a Hősök teréről, csak a második.) Ezt az élő műsort két hónappal követően, 1957. július 2-án jelentkezett először a Képes Híradó, a mai Híradó őse. Azt már főszerkesztőként tetszett jegyezni.
„Érdemes volt-e megcsinálni nekünk? Egyre napibb, naponta többszöribb híradót? Hallom, most azt tetszik mondani: »Ha nem én, hát megcsinálja más.« Persze tetszik azt tudni jól, hogy dehogyis. Iskolát tetszett teremteni, hogyan lehet úgy válogatni hírek között, hogy kecske is, káposzta is… Jó-jó, a kecskének kicsit több káposzta.”
1957 tavaszán a Szabadság téren tetszett bóklászni, ahol találkozni tetszett egy régi kollégával, aki javasolta, tessék megnézni a Blaha Lujza téren, a Corvin Áruház kirakatába kitett televíziókészüléket. El tetszett menni, és arra tetszett gondolni, hogy ezt meg lehetne tanulni. A kezdet kezdetén rá tetszett érezni arra, hogy híradót kell csinálni! Aztán valahogy el tetszett kezdeni bejárni a Szabadság térre… A hírösszefoglaló címét is ki tetszett találni: azért lett Képes Híradó, mert azt tetszett gondolni, hogy a televízióban a kép a legfontosabb…
Pici, tán százötven centi ha tetszett lenni és akkortájt jelentősen gömbölyded – továbbá rendkívül magabiztos, határozott és céltudatos. Mindehhez csillogóan okos. Lehet, akad, aki ma is azt mondja, hogy a Rózsi kádárista volt, de hogy okos tetszett lenni, azt senki nem vitatja. Léteztek ám okos bolsik.
Eleinte, amikor a Magyar Televízió is csak hetente háromszor háromórányi adásidőben szolgáltatott műsort, heti tíz perc híradó (képes) ment adásba. Egy darabig úgy is nézett ki, hogy a napi adásra vonatkozó tervekből nem lesz semmi, és akkor, ötvennyolc elején át is tetszett keresztelni a műsort Keddtől keddigre, üzenve az illetékeseknek, hogy egyszer egy héten, nahát… De aztán a nyárra ráébredtek elmaradottságukra a döntéshozók, és ötvenkilencben indulhatott a heti két adás! Föl is tetszett bátorodni, akkor tetszett a Tv-híradó címet adni a műsornak… Mert ez a cím kifejezte azt, hogy ez a Magyar Televízió műsora, és hogy híreket kell adni! Aztán hatvanegyben már három híradó és egy világhíradó ment adásba, és hatvankettőre tetszett elérni, hogy minden adásnapon jelentkezhessék a… a műsor, mert azért a híradó szimpla tévéműsor, ne szépítsük. Öt híradó egy héten, mert akkoriban – újszülöttek, figyelem! – hétfőnként és péntekenként adásszüneti napot tartottak Magyarországon.
Szóval mennyire tetszett kádárista lenni? Azokban az időkben, amikor a pártvezetők lenézték a televíziót…? Szerintük a propaganda fontossági sorrendje így hangzott: film, színház, sajtó, rádió, televízió. Ezért – persze az föl nem merült senkiben, hogy április 4-én ne tessenek tudósítani a felszabadulási ünnepségekről – a mindennapi dolgokban lényegében szabad kezet tetszettek kapni. (Kicsit libsi is ám tetszett lenni!) Éppen ez a – és most mindegy, puha vagy kemény – diktatúrák lényege. Hogy egy idő után a diktátoroknak nem kell mindenben személyesen diktálni. Kiválogatódnak azok, akik maguktól tudják, mit szeretnének a diktátorok, és azt csinálják. Mondom, okosnak tetszett lenni, tetszett azt Rózsikának magától tudni, mit vár Kádár; nem mellékesen egyet is tetszett érteni az elvárásaival (ha egyáltalán az ő elvárásai voltak, vagy ő is csak tudta, mit szeretnének a nálánál diktátorabbak).
„Érdemes volt kiszolgálni azokat, akik elvárták, hogy kiszolgálják őket? Szolgálat volt? Van-e jó szolgálat, rossz szolgálat? És nekünk visszamenőleg: kell-e nagy szolgák emlékét őriznünk? Ha tudunk nagy filmrendezőket, akik jó esetben tucatnyi filmmel rukkoltak elő, miért ne tudhatnánk főszerkesztőt, aki legalább húszezer híradót jegyez!”
Ki tetszett építeni egy külfölditudósító-hálózatot a távirati iroda, a rádió és az újságok tudósítóiból, aztán saját belfölditudósító-hálózatot tetszett létrehozni műszakilag meg emberileg meg szakmailag. Nemzetközi hírnévre tetszett szert tenni. Arra az 1981-es djakartai konferenciára tetszik emlékezni, amikor az ausztrál tévé elnöke egy fiatal amerikainak azt kívánta, olyan sokáig menjen a boltja, mint a magyar asszonykának…? Akkoriban indította Ted Turner a CNN-t, amikor a mi híradónkat negyed százada tetszett csinálni.
Ekkortájt, huszonhat évesen mentem föl először a Szabadság tér 17. negyedik emeletére. Próbaidőre tetszett fölvenni, de beválhattam, mert a határidő lejárta előtt véglegesíteni tetszett. Hosszú hajam, nagy szakállam volt, mégis. Sejtelmem sincs, mit tetszett meglátni a zord külső mögött. Csaknem egy évig tetszett főni hagyni vágószobákban, amikor egy augusztusi reggelen – sztárriporterek nyaralásának idején – ki tetszett engem jelölni, hogy az uborkaszezonban tudósítsak két eseményről. Életem első két tudósítása! Délelőtt egy madárkiállítás a városligeti műjégpályán, délután az úttörővasutasok ballagása a Széchenyi-hegyen. Fülöp Tibi, az operatőr fülembe súgta, hogy különösen a délutáni anyaggal legyek óvatos, mert Rózsika unokája is a gyerekek között lesz… Mindkét művet fél nyolcra, a tévéhíradó első kiadásába tette be Szép Zsiga, a napi felelős szerkesztő.
Másnap jönni tetszett szemben a végeláthatatlan hosszú, de másfél méter széles folyosón.
– Csókolom – lapultam a falhoz.
– Miért nem te mondtad a szövegeidet? – tetszett kérdezni mindennemű visszaköszönés nélkül. (Ilyen tetszett lenni.)
– Hát… Még hogy én…? Megszólalni…? A tévéhíradóban…?
– Mostantól megparancsolom! – Avval sarkon tetszett fordulni.
Így dőlnek el sorsok.
A nyolcvanas évek közepére forrt az egész szerkesztőség. Egy ponton túl, hatvankét év minden bölcsességével, már érezni tetszett, hogy házon belül a legnagyobb kérdés: maradni tetszik-e vagy menni. De azt mindenképpen a különös kegynek tetszett tartani, hogy tévéhíradó-szerkesztőként tetszett kezdeni, és tévéhíradó-szerkesztőként tetszett nyugdíjba menni.
„Nyolcvanhárom évesen tetszett meghalni. Tetszett, nem tetszett, meg tetszett. Csókolom, Rózsika.”