Sándor István
(XII. évfolyam, 37. fejezet)

   Megkérdeztem tőle, szereti-e, ha Pistának szólítják. Utálja, mondta. Azt szereti, ha Istvánnak. Ha nem csal meg az emlékezetem, rajtam kívül csak az archívumból szólította Istvánnak egy lány. Avval a lánnyal később összeházasodtak, született is egy lányuk.
   Velem mégsem házasodhatott össze, csak mert Istvánnak szólítom… (Egyébként, ha jól tudom, Ágit a második feleségeként jegyezte.) Egyrészt nem voltunk olyan viszonyban, másrészt én se mentem volna hozzá. Inkább éreztem bátyámnak. Egyébként idősebb testvérként se működhetett, lévén nemes egyszerűséggel a munkahelyi vezetőm.
   Nem viselkedett főnökként, velem legalábbis nem. Nem csupán politika-, hanem médiatörténeti esztendő is volt az az 1986, amely neki nyilván 1985-ben kezdődött. Mi még nem tudtuk, hogy akkori főszerkesztőnk nyugdíjaztatása eldöntött kérdés, és a kulisszák mögött megtaláltatott már az új. (Járatlanabbak kedvéért: a tévéhíradóról van szó, Matúz Józsefné menesztéséről és Aczél Endre kinevezéséről.) A kiválasztott főszerkesztő – utólag tudhatóan – fél évig spekulált a hogyanokon, például a két helyettese személyén.
   István, vagyis Sándor István 1947-ben született, elsőre fölvették a bölcsészkar magyar-orosz szakára. Kitűnő nyelvérzékének köszönhetően angolul is, németül is írt, olvasott, beszélt, a Magyar Távirati Iroda azonnal alkalmazta, aztán mert jó tollúnak is bizonyult, 1976-ban Bonnba, az akkori Német Szövetségi Köztársaság fővárosába küldték tudósítónak. És mivel jeles beszélőkével áldotta meg a sors, hozzá kellemes hangszínnel, hát rádiósok is gyakran kérték, dolgozzék nekik, miután pedig a neve szakmai körökben kezdett jól csengeni, jött továbbá mindehhez sármja, jóképűsége, férfias fotogénsége, egyre sűrűbben hívták tévések is. A közönség megismerte. Így megy ez: előbb a kollégák, aztán a nép. Amikor letelt az ötéves bonni megbízatás, azonmód szerkesztő-műsorvezetőnek szerződtette a tévé az akkor országos népszerűségű, vasárnap esti magazinhoz, A Héthez. Egy csapásra híres lett.
   Nem töltötte még be a harminckilencet, amikor kinevezték a tévéhíradó főszerkesztő-helyettesének. Nem állítanám, hogy akkoriban sűrűn jutottak ilyen pozícióba ilyen korú emberek: segítették őket a már fújdogáló, új szelek. A nyolcvanas évek közepe? Harminc év uralkodás után az öregedő I. János király pozíciói meggyöngültek, átmenetileg jött ugyan Károly király, de az ő uralmának megdöntésén a háttérben már munkálkodott az önjelölt II. János herceg, Imre herceg meg még egyéb grófok, bárók… Na, ebbe a légüres (helyesebben: légsűrű) térbe éppen ott, éppen akkor be lehetett slisszanni.
   Ennek is harminc éve. Ott és akkor a harminc felé közeledő reménykedők azt hitték, micsoda szerencse a légsűrűség! Meg lehet váltani a világot, tenni a hazáért, elhagyni a rosszat, tökéletesíteni és sokasítani a jót, efféléket gondoltunk. És az interregnum éveiben valamit valóban lehetett csinálni… Négy szűk esztendeig! Mert 1990-re, bár ez akkor nem tűnt nyilvánvalónak, a hatalmi erőtér újrarendeződött, a levegő visszaritkult. És – ezt a végig nem gondolt gondolatot engedjék el a fülük mellett – lassan eltelt azóta annyi idő, ameddig I. János uralkodott.
   1986 és 1990 között második-harmadik embernek lenni egy nagy horderejű műsorban? Strukturális döntéseket hozni (és azokat valóra váltani), emberek sorsáról ítélkezni, közben műsort szerkeszteni, műsort vezetni? A tévés hatalom minden szála István kezében (és Aczéléban és Elekében) összpontosult.
   Bandi a főnököm volt, Jancsi a mesterem, István a bátyám. Személyessé-szorossá fűződött a kapcsolatunk: együtt jártunk például focizni. Este, munka után indultunk a Szabadság térről a Keleti pályaudvar mögé; ő vitt kocsival. Közben dumáltunk róla, rólam: ma is szem előtt tartom intelmét, hogy igyekezzem mindig második ember maradni. Nem arra a kishatalomra vagyok kitalálva, hogy kommunikáljam a nagyhatalom szándékait, hanem arra, hogy megsúgjam hatalmaknak, mit kommunikáljanak. Foci után láttuk egymást ruha nélkül a zuhanyozóban: főnökkel, mesterrel nem kerül ilyen helyzetbe az ember, csak testvérrel. Amikor költözött, Bogdándy Gyurit – már ő is a másvilági tévéhíradót gyártja – és engem kért meg, segítsünk cipekedni. Az meg, tudjuk, bizalmi kérdés, kinek engedjük, hogy a magánéletünkbe lásson… Egy teljes, híradómentes vasárnapon át pakoltuk személyes holmijait, délre édesanyja főzte hármunknak a babgulyást… Bensőségessé vált a viszonyunk.
   Három év után, amikor a Híradó bekebelezte A Hét műsoridejét is, a triumvirátus hatalommegosztásának jegyében István lett ama heti egy óra felelős szerkesztője. Menten fölkért, készítsek anyagot az első számba! A honi olvasáskultúra aktuális állapotrajzát javasoltam: a megrázóan magas százalékú analfabétizmust, még ijesztőbb mértékű funkcionális analfabétizmust. 1989. január nyolcadikának estéjén az a szokatlanul őszinte, tényfeltáró egy óra nagy vihart kavart, meg is kapta érte István a magáét.
   Az élvezet még egyetlen esztendeig tartott. 1990 legelején Aczélt félreállították, a két helyettese szolidaritásból azonnal lemondott. Nem érdemes (bár magánvéleményem szerint érdemes, ha nem is itt és most) eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha maradnak.
   1990-ben el se köszöntünk egymástól. Becsapottnak és megcsaltnak éreztem magam – és sebesültnek az egésztől. Ugyanakkor harmincas éveim derekán miért ne néztem volna előre? Szőttem nagy terveimet a jövőre nézvést! Negyed század múltán fene érzi magát önszántából ugyanoda vissza: egyfajta ideológiai szabadságharcosnak vélhettem magam, olyannak, aki sűrű ország- és önépítő teendői közepette nem törődik becsapókkal, megcsalókkal, sebekkel.
   István egy kiadó vezérigazgatójának szegődött, indítottak egy hetilapot, mellékesen azt is főszerkesztette. Aztán az üzleti életbe vetette magát, persze a média környékén. De mindez – ahogyan én, utólagos emlékezetem szerint, a partvonalról láttam – már pótcselekvés volt. Időhúzás. Előbb-utóbb fenyeget is ilyenkor a betegség, franc vinné. Betegség: lassú, fájdalmas és gyilkos.
   Sokáig semminemű kapcsolatban sem álltunk: az élet kanyarulatai annyira kifürkészhetetlenek, hogy egy véletlen találkozás erejéig se sodortak bennünket egymás közelébe. Évtized múltán, valamikor a kétezres évek legelején magazinműsorhoz vadásztunk friss arcokra, és valaki bedobta egy népszerű rádiós műsorvezető nevét. Annak a rádiónak akkor éppen István volt ura és parancsolója, előkotortam a régi telefonszámot, fölhívtam. Az első pillanattól a régi hangot ütötte meg. Mondtam, tulajdonképpen a hölgy miatt hívom, elengedné-e hozzánk próbafölvételre, aztán, ha beválna, külsőzni. Igent mondott, de figyelmeztetett, hogy csalódni fogunk: a rádióban nem tűnik föl, hogy a tévéhez nem elég okos. Igaza lett. (A hölgy is levonhatta a szükséges következtetéseket, azóta is csak rádiózik, de azt még mindig.)
   Aztán évekig megint semmi. Amíg valaki nem említett valamit az asszonyról… A szeretet ünnepén, 2007. december 26-án levelet írtam az ismert ímélcímre.
   – Kedves István! Azt hittem, zajlik az életem, ezért tűntem el. De ez most nem fontos. Közös ismerőseink mondták, Ági beteg. Nem tolakodnék, csak a régi barátság jegyében: itt volnék. Az a „rég” – egyre fontosabb mostanság.
   István már másnap válaszolt.
   – Kedves Sanyi, nagyon köszönjük kedves soraid, lassan-lassan javul a helyzet, bár még rendkívül hosszú út vár ránk. De legalább vár. Vigyázz magadra, és becsüld meg nagyon, hogy mindig újra – lélegzel.
   – Csak valami olyasmit akarnék még mondani, hogy ha bármire szükségetek lenne, beszélgetésre, jelenlétre, mosolyra, bármire… – reagáltam még, de István már nem, nem erőszakoskodtam hát tovább. Egyébként is másfelé sodort az élet.
   Eltelt két év.
   – Szia, István! Egy ideje nem hallottam felőletek, és mert a mellékelt szócikkben megemlítettelek, élek az alkalommal, hogy... Megtaláltalak? Ölel Varga Sanyi – írtam 2010. január 4-én, és elküldtem mellékletben a Lájv 277. fejezetét, A rendész című képtelen televíziós természetrajzot.
   „A porta őrzése annyira a rendész vérébe ivódott, hogy tanítani sem kellett rá. Ébersége egy pillanatra sem lankadt, éjszaka is őrjáratozott. Közismert, hogy amikor még a Sándoristvánicus kora legnagyobb médiasztárjai közé tartozott, a rendész minden reggel messziről köszöntötte: »Jó reggelt, Sándor elvtárs, láthatnám a belépőjét?«”
   István már délután válaszolt.
   – Kedves Sanyi, köszönöm a jelentkezésed, örülök neked is, a jó cikknek is. Ami minket illet, nem tudom, hol hagytuk abba, de az elmúlt két évben sok minden történt, elsősorban Ágival (agyvérzés, két agyműtét, kilenc hónap kórház és rehabilitációs intézet), de most már jól van, és csodálatosan helyrehozták mind szellemileg (jobb, mint újkorában), mind fizikailag. Ami engem illet, szaporodik fogamban az idegen anyag... Ám az, ahogy Sean Connery mondta az életmű-Oscar átadásakor: „Hölgyeim és Uraim, tudjanak róla, a harmadik felvonás elég szar ügy...” No, ez rám nem vonatkozik. Egy jelentős vargabetűvel – hátulról – visszakanyarodtam a tévéhez annyiban, hogy annak az ingatlanfejlesztő cégnek vagyok a vezetője, amelyik megépítette, tulajdonolja és üzemelteti itt, Óbudán az új székházat, szóval a házmester vónék. Szórakoztató, bár a tévéseket főként az étteremben és a folyosókon látom – de talán ezért... Mi van veled, hol vagy, hogy vagy? Jólesne néhány sorod mindkettőnknek. Szeretettel István.
   – Kedves Ági és István, nagyon-nagyon-nagyon örülök a legfőbb hírnek! Bevallom, voltak bizonyos sejtéseim, és hogy lássátok, milyen barátaitok vannak, hát még Sipőczy Piroska se árult el nekem dolgokat, pedig vele az utóbbi években még szorosabbra fűződött régi barátságunk. Egy-két (volt) tévéssel van még valamicske laza kapcsolatom (pl. Krämer Marival, Lugosi Vikivel, Siményi Gergővel), meg időnként találkozom két volt híradós körrel: az egyik az Illés Maya–Tóth Jutka–Dunavölgyi-féle vonal, a másik Bayer, Berecz, Losonczi, Nagy Mariann, Bánó, Sebes meg olykor-olykor még néhányan. Egyébiránt az új székházban nem jártam, ahogyan 2007 nyara óta a régiben is csupán a székházbúcsúztatón, amelyre holmi magánérzelmi okokból elmentem. Az egyetlen élő kapcsolatom a múlttal ez a cikksorozat, a Lájv, amelyet 2004 őszén kezdtem, minden hétfőn reggelre beküldöm az esedékes részt, ők meg kiteszik a honlapra, és néha megsértődnek. A tévé után elszegődtem egy hetilaphoz, de tavaly nyáron a tulajdonos gazdasági okokból megszüntette, azóta a magam ura vagyok: kis ez, kis az. Van még a három gyerek. Egyébként pedig egy pohár, még ki sem töltött vörösbornál hagytuk abba. Akkor hát mindkettőtöket ölel Varga Sanyi.
   De a finoman provokált meghívás elmaradt. Körülöttem is zajlott az élet, mígnem szeptember 9-én ismét levelet küldtem Istvánnak.
   – Szia, itt Varga Sanyi! Gondoltam, elmondom: tanítok egy gimiben, és egy srác kérdezte, mit jelent az a szó, hogy eklektika. Kezdtem magyarázni, aztán egyszer csak azt mondtam, azt, amit mi, a tévében, úgy hívtunk valaha, hogy „szar, szappan, szalámi”. Rendkívül nagy sikerem volt vele! Mivel tőled tanultam (úgy negyed százada), így aztán utólag is kösz. Sziasztok, S.
   De erre a levélre semminemű reakció nem érkezett. Honnan kellett volna sejtenem, hogy István időközben haldoklik? 2011 tavaszán halt meg. „When he was sixty-four.”
   Egy-két év múlva, az említett Piroska hatására szedtem össze a bátorságomat annyira, hogy fölhívjam Ágit.