Schulz Margit
(XII. évfolyam, 48. fejezet)

   A mese eleje

   Hol volt, hol nem volt, élt valamikor réges-régen egy asszony. Élt, éldegélt két gyerekkel, férj nélkül Pesten, a József körúton második emeleti, háromszobás lakásban, utcára nyíló ablakok mögött; onnét járt át a négyes vagy hatos villamossal Budára, a munkahelyére. Nyitottabb elmével áldotta meg a sors annál, mint hogy pusztán mérnök legyen, ezért – amikor kinevezték főosztályvezetőnek – rábízták cége kommunikációját.

   Az én verzióm, amire emlékszem (1)

   Már az első pillanatban nem tűnt se kockafejűnek, se szakbarbárnak. Viszonylag gyorsan szélesedett a tematikánk: a munka mellett könyvekről, színházi előadásokról, koncertekről beszéltünk… Előbb a családjainkról, utóbb magunkról. (E tárgynál el is időztünk.) Hozzáértőnek tűnőt keresett egy ritka feladatra, ajánlottak figyelmébe; kipróbált, beválhattam, hiszen szerződést kínált. Tanácsadóként dolgoztam a keze alá. Ő írta ugyan alá a kifizetéseimet, de soha nem éreztem mellette megbízó-megbízott viszonyt, hiába áll mindig az üres tenyerű fölött az, akinek markában a kasszakulcs. Arról szólt a fölkérésünk, fundáljuk ki – ő munkaköri kötelességből, én magánszórakozásból –, hogyan adható el egy eladhatatlan áru. Egy termék, amelyet mindenki szükségszerű létezőnek tekint, ezért meg se fordul a fejében, hogy fizessen a használatáért. Egy időben éppen ilyen feladatokra specializáltam magam: hogy a megbízóm minél kisebb kárral jöjjön ki eleve vesztes helyzetekből. Egy-egy ilyen fölkérés esetenként úgy sikerélményben, mint egyebekben – persze minden viszonylagos – gazdaggá teheti az embert, hiszen ha a beruházás megtérül, hálás érte a befektető, mit szépítsem. Ráadásul egyszer az életben nem csupán menekülővel, hanem – a különbség óriási – menekítővel működtem együtt. Ő volt Schulz Margit.

   Az ő vélt verziója, legalábbis amit annak gondolok (1)

   Éppen kommunikációs szakértőt keresek, ajánlanak egy állítólag tapasztalt férfiút, fölhívom, bejön. Kopog, benyit: középkorú, tényleg láthatott már egyet s mást a maga területén. Hellyel kínálom: halk szavú és udvarias. Puhatolózom: olyanokat mond, amik egy begyöpösödött műszaki gondolkodásúnak eszébe se jutnak. Kérdezgetem közben erről-arról: jól elbeszélgetünk. Rokonszenves. Éppen ilyen embert keresek! Szórja az ötleteket, rám meg sok feladatot ró: néhányat megpróbálok majd keresztülvinni a fafejű főnökeimen… Látok az együttműködésünkben fantáziát: magunkhoz kötném.

   Az én verzióm (2)

   Elvarázsolt neve van a cégnek, de legalább szerepel benne az információ szó. Ki hagyna ki ilyen kecsegtető mellékjövedelmet? És még a képzeletemet is izgatja a megoldandó probléma! A megbízóm meg? Kifejezetten megnyerő. Elsőre érti, amiről beszélek; próbálom én is érteni az övét. Példákat sorolok elméletem igazolására: miért gondolom, hogy sok múlik az áru csomagolásán. Bólogat. Kezd érdekelni, hogyan sodródott erre a határterületre. Óvatosan faggatózom, kicsoda-micsoda, mintha meglepné a kíváncsiskodásom, de mintha örülne is neki; annyit árul el magáról, amennyi egy idegennek elsőre elárulható. De annyit igen. Például hogy miért lett mérnök. Racionálisak az érvei, anyám észjárását veszem észre az övében. Meg is említem, anyámra terelődik a szó, munkahelyekre, főnökökre. Kiderül, ismeri anyám egykori műegyetemi évfolyamtársát, későbbi bridzspartnerét… A hangulat egyre családiasabb. Elmondja a saját történetét, hogy miért vált el szakmabeli férjétől (ahogyan anyám is), hogyan nevelt föl egyedül két kamaszgyereket (ahogyan anyám is), hogyan tanulta meg egyedül élni az életét a többszemélyes háztartás gondjaitól az egyszemélyes színházbérletig (ahogyan anyám is). Tíz-tizenöt évvel idősebb nálam, inkább nővér, mint anya. Ha korábban találkozunk, mostanra a barátom. 

   Az ő verziója (2)

   Óvatosan méregetjük egymást. Rokonszenves, mondom. A munkával haladunk, imitt-amott már némi eredmény is látszik, a főnököm elégedett, irigykednek a kollégák: jeleznek a siker igazi fokmérői! Ráadásul beszélgetni is lehet vele: a tiszta ész – és annak kritikája. Idővel elmondok neki ezt-azt egy elvált feleség gyereknevelési problémáiról: ő egy férj történeteit meséli. Egyre többet tudunk egymásról. Hetente kétszer jön be, így szól a megállapodásunk, közben új évszázad köszön ránk, a stratégia teljes, a taktika lépésről lépésre valósul meg, az ő tempója gyorsabb, de egy hivatalé lassabb, bosszús, gyötör, hogy hajtsak már ki további fejbólintásokat, hogy még tovább lehessen lépni… Jól működünk együtt.

   Az én verzióm (3)

   Jó vele dolgozni. Jól szűr: előhozakodhatom bármilyen ötlettel, mindegyiket figyelmesen végighallgatja, közben fejben költségvetést készít, és megtérülési arányokat számol, aztán kiválasztja a legműködőképesebbeket. Jól szervez: miközben engem figyel, gondolatban keresi a megvalósításra képes kollégákat, határidőket tűz ki. Haladunk. És ekkor, mindannyiunk meglepetésére, menesztik a főnökét, új jön, és mi kezdhetjük magyarázni elölről, mit miért csinálnánk.

   Az ő verziója (3)

   Egyszer Pécsre utazunk. Sofőr visz minket, mi a hátsó ülésen végigbeszélgetjük az utat országról-világról. Beszélgetünk Budapesten, az irodámban földről és mennyről. Új székházba költöztetik a céget, beszélgetünk ott is. Amikor mindketten teljesítettük a vállalást, a munkakapcsolat megszűnik.

   Az én verzióm (4) 

   Megszűnik a munkakapcsolat, de marad valamiféle érett kori barátság: néha szót váltunk telefonon. Már nem foglalkozunk egykori közös ügyeinkkel: az életünk kisebb-nagyobb fordulatait soroljuk. Elmondja, hogyan szervezik át megint a cégét, miért érzi magát egyre rosszabbul a bőrében. Közben a lánya férjhez megy, ő meg nyugdíjba. Akkor fabrikál magának saját e-mail címet, és írja meg első levelét. „Végképp nem úgy telnek a napjaim, ahogyan eltervezem. Remélem, egyszer majd lesz napirendem: reggel fölkelek, elolvasom a Biblia aznapi kijelölt részét, rendbe teszem magam és a háztartást, elolvasom és megválaszolom az e-mailjeimet, és jöhet a nap. Ettől a beosztástól igen messze vagyok. Szerintem Isten, a Sátán, az Emberek és persze önfejűen, nem Istenre tekintve, mi saját magunk alakítjuk az életünket. Nagyon egyszerű lenne, ha a más emberek érzelmeire hagyatkozhatnánk és bábuk lennénk. Nem vagyok boldogtalan, nem érzem üresnek sem az életemet, sem a világot. De nagyon másképpen élem a napjaimat, mint az előző tíz évben: nem jobban és nem rosszabbul, hanem ziláltabban, és ezt a porosz szögletességem rendbe akarja erőltetni. Még nem mondtam le erről a lehetőségről. A halottak nagyon tudnak hiányozni. Anyám halála után legalább húsz évig kerestem anyapótlékot, amíg rájöttem, hogy én magam vagyok anya, és anya nélkül kell mennem az úton. Talán ez az oka annak, hogy most minden feltétel nélkül rángatható vagyok. Bár én azt kaptam az öregedéstől, hogy intenzívebben élem meg a megélnivalókat, mint fiatalabb koromban. Teszem azt, szebbnek látom a hajnalt és szerethetőbbnek az unokáimat. Tanulság nincs. Az idő sok mindenen változtat, és máshova teszi a hangsúlyokat. Az a természetes, ha egy elválás fáj, viszont az élők is nagyon tudnak hiányozni. Amikor a lányom hosszan külföldön volt, előfordult velem, hogy azért indultam el egy lány után, mert a haja emlékeztetett az övére. Pontosan tudtam, hogy idegen, mégis. Abban hiszek, hogy mindennek eljön az ideje, és ki fog alakulni. Visszatekintve tán még az értelmét is látni fogjuk.” Évekig tartó levelezés kezdődik közöttünk: a levelekből derül ki, hogy nyugdíjasként tanít, többszörös nagymama. Ő is tudja tőlem, milyen a gyerekeim bizonyítványa, és hogyan váltok munkahelyet. Egyszer ebédre hív magához; a szomszédban délutáni álmukat alusszák az unokái.

   Az ő verziója (4)

   Egyszer meghívom magamhoz. Hosszasan egyeztetünk, mikor találunk kölcsönösen megfelelő időpontot. Virágot hoz: szigorúan civilek vagyunk, semmi szakmázás. Levelezünk tovább, néha beszélünk telefonon, minden karácsonykor elhalmoz jókívánságaival: ő inkább írni szeret, olyankor rátelefonálok, hogy megkaptam az üzenetét, mert én szívesebben beszélek.

   Az én verzióm (5)

   Egyre inkább fölfal az új munkahely, egyre kevesebb az idő a barátaimra. Telnek az évek, igyekszem, hogy legalább karácsonykor ne feledkezzem meg azokról, akikről nem szabad. Aztán egyszer teljesen fölkészületlenül ér, amit egy közös ismerős kérdez:
   – Hallottad, hogy Margit beteg?
   A baj hirtelen derült ki, és rendkívül rapid. Napokig szerencsétlenkedem, mit tegyek. December végén még viszonozta a jókívánságaimat, most meg alig köszöntött be a február… Esemest küldök neki, a közös ismerős mondja, hogy gépet nem vitt a kórházba, de telefont igen, néha bekapcsolja.

   Az ő verziója (5)

   Fehér, egyre fehérebb csönd. Pittyen a telefon: a szemem se nyitom ki rá. Később mégis, de belefáradok. Visszacsukódó szemmel látom a küldő nevét.
   – Mit tehetek magáért?
   Hosszú órákba telik, amíg annyira összeszedem magam, hogy válaszoljak.
   – Hosszú útra indulok. Gondoljon néha rám.
   Elalszom.

   A mese vége

   Gyászmise egy eldugott templomban, a nyolcadik kerületben. Honnan tudtam volna, hogy oda járt? Eljött, aki beajánlott neki, el a korábbi, a későbbi főnöke. Két gyereke áll tanácstalanul a fal mellett, három unokája a padok között szaladgál. A szertartás után falat aprósütemény, korty üdítő a kápolnakertben. Nyár, kánikula. Elmenet a nagykörúton, utcára néző ablakokon leeresztett rolók.