Siklósi Norbert
(XII. évfolyam, 42. fejezet)
Apám barátjára vártam egy napsütéses, szeptemberi délelőttön a Lenin (ma Erzsébet) körút 9-11., azaz a Lapkiadó Vállalat székháza előtt (eredetileg a New York Life Insurance Company épülete, most Boscolo Budapest Hotel), hogy a barát bekísérjen barátjához, aki majd kreál nekem, akit érettségi után nem vettek föl egyetemre, állást.1974-et írtunk, és mifelénk akkoriban az járta, hogy aki nem tanul, az dolgozik. Tudtam én, hogy a teljes foglalkoztatás országában nincs élet, ha a személyazonossági igazolvány munkahely rovata kitöltetlen! A barátaim többségét átmenetileg úgyis mindenféle távoli laktanyákba zárták előfölvételis katonaként – Magyarországon akkor még hadkötelezettség is létezett –, ráadásul szerelmi életem éppen nullára redukálódott (hogy majd novemberben lángoljon föl újra).
Ezen a szeptemberi hétköznapon az igazgató személyesen fogadott. Tizenöt-húsz percig kérdezgetett, mit akarok magammal kezdeni, mindazt hogyan akarom valóra váltani… A Nagy Igazgatót valóban érdekelte volna egy éppen érettségizett nemecsek?
Ezen a délelőttön láttam először szemtől szemben Siklósi Norbertet. Utoljára meg ugyancsak délelőtt, 2008. március 6-án.
Akaratán kívül határozta meg a sorsomat, mint nyilván sokunkét. Akárhogyan is, de tőle indult az utam, ahogyan így vagy úgy, de ma is sokunk útja kanyarodik hozzá vissza. Mintha a tisztesség diktálná, hogy kezdjem fölskiccelni az ő arcképvázlatát is. Csakhogy… bár valóban diktálná a tisztesség! Alig tudok ugyanis róla valamit. Néhány fekete-fehér képet fúj elém az elmúlás szele.
Különös e rejtélyesség, mert bárhogyan is, de 1956 (az én születésem) és 2008 (az ő halála) között ötvenkét esztendeig szívtuk ugyannak a Magyarországnak, azon belül főleg Budapestnek egyre szennyezettebb levegőjét. Előttem harminckettőig egyedül szívta, hiszen a Siki – e becenéven emlegetjük ma is –1924-ben született.
Semmit nem hallottam, semmilyen információhoz nem jutottam se a gyerekkoráról, se az ifjúságáról. A neten szinte semmit, még képet se találok róla. Horthy-korszak? Második világháború? Korai Rákosi-éra? Annyi derül ki, az is ellenőrizetlenül, hogy eredetileg bőrdíszművesnek tanult, de huszonhat évesen, 1950-ben már a Szabad Nép – az akkor egyeduralkodó párt központi napilapja – munkatársa. Négy évvel később a Szabolcs-Szatmár Megyei Néplap főszerkesztőjének, avval párhuzamosan a Magyar Rádió nyíregyházi stúdiója vezetőjének nevezték ki. Szükséges magyarázni, melyik oldalon állt 1956 nevezetes tizenkét napjában, ha 1957-től a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának főosztályvezetője lehetett, továbbá az erősen kompromittálódott Magyar Írószövetség és az ugyancsak sáros Magyar Újságírók Országos Szövetsége kormánybiztosa…? E pozíciókból csak egy lépés, hogy 1958-tól tizenöt éven át a MÚOSZ főtitkáraként stabil helyet szerezzen magának a honi sajtóban. Jól csinálta? Rosszul csinálta? Szervezett újságíró-akadémiát, az Andrássy úti székházban helyet adott a legendás 25. Színháznak… Aztán 1973-tól igazgatta élete tagadhatatlanul nagy vállalkozását, a Lapkiadó Vállalatot.
Ahová esztendőre rá engem is fölvett – hivatalsegédnek. Nyolc évet dolgoztam a Lapkiadóban, amíg útjaink el nem váltak… Ő időközben igazgatóból vezérigazgató lett, engem hivatalsegédből adminisztrátorrá, később sajtólevelezővé léptetett elő… El se köszöntem tőle, amikor a Magyar Televízió átcsábított szerkesztőnek.
Keskeny palló hidalta át a nyomtatott és az elektronikus sajtót, ha valaki már nem ólomtól, hanem katódsugárzástól akart mérgeződni.
Évtizedek szünete után legutolsó személyes találkozásunk? Kolumnás cikkem jelent meg egy hetilapban, őt is említettem – igaz, csak monogrammal –, és gondoltam, illene fölkeresnem egy tiszteletpéldánnyal. Szereztem hozzá telefonszámot, bejelentkeztem. A megbeszélt időpontban a felesége nyitott ajtót, néhány percig váratott a nappaliban, aztán betessékelte életem első főnökét. Aki fehér inget, öltönyt, nyakkendőt vett a tiszteletemre… Az asszony teával, aprósüteménnyel kínált, majd magunkra hagyott bennünket. Kezdtem mondani, miért jöttem, ő meg – minden szavamra – bólogatott. Néhány perc múlva rá kellett jönnöm, hogy már nem ugyanahhoz az éles elméjű Siklósi Norberthez beszélek, akit emlékeimben őriztem. Ideig-óráig még próbálkoztam, aztán letettem az asztalra az újságot, amit vittem neki, és eljöttem. Azt hiszem, az ajtóból visszafordultam, hogy megölelhetem-e: talán bólintott arra is. Talán tényleg megöleltem búcsúzóul. Nem történt régen, mégsem emlékszem tisztán. Ügyetlen helyzet volt.
Fél évvel később ketten búcsúztatták a Farkasréti temetőben: a ravatalozónál Balog János, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége örökös tagok testületének elnöke, a sírnál Németh Péter, a Népszava főszerkesztője (korábban a Magyar Hírlap ígérete). Előtörténeteket valahogy ők se emlegettek.
– Nem felejthető, hogy 1956 után a szakma, legalábbis sokunk felelősségre vonásakor, amiben szerepet osztottak rá, a lehető leghumánusabban járt el – kezdte Balog János is ötvenhattól. – A megszabott határokig, és azokon túl is. Ez nagyszerű és felejthetetlen.
Azért nem gondolnám, hogy ez ilyen egyszerű. 1958-ban például miért tüntették ki Magyar Szabadság Érdeméremmel? Nem mellékesen olyanok társaságában, mint Vida Ferenc bíró, aki Nagy Imrét és társait éppen abban az évben ítélte halálra, vagy Grósz Károly, aki akkor éppen a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártbizottság osztályvezetője volt (később a Magyar Televízió párttitkára, aztán Magyarország miniszterelnöke)? A Sikinek valahonnan kétségtelenül indulnia kellett. Hogy eljuthasson a hetvenes-nyolcvanas évek csodamenedzserségéig.
Saulusból Paulus? Paulusból Saulus?
– Siklósi – mondta az örökös tagok testületének elnöke –, elképzelhetetlen helyekről és módokon szerzett pénzeket ahhoz, hogy modernizálja a lapkiadást, és totálisan felbontotta az addig szürke, például színes borítót is csak ünnepnapokon látott sajtó szerkezetét.
Szociális kapitalista volt, ha a mai eszemmel kell definiálnom, amit művelt. Két végvár állt akkoriban az EMKE (ismertebb nevén Blaha Lujza tér) két oldalán: északkeletebbre a Lapkiadó Vállalat, délnyugatabbra a Hírlapkiadó Vállalat. Előbbi az „állam”, utóbbi a „párt” kiadója. Itt a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet, ott az Esti Hírlap és a Népszabadság. Ők hatalmat őriztek, mi birodalmat építettünk. Amire nem jutott pénz, arra Siki átcsoportosított abból, amire jutott. Seftelt. Hogy a maga sikerélményére hajtott, vagy jótett helyébe jót várt?
– Volt itt egy ember a pártállami időkből, aki igazán sokat tett azért, hogy szabad legyen az újságírás. Vagy legalábbis, ahol ő van, ott szabadabb – utalt vissza évtizedekkel korábbra Németh Péter.
Hasonló nosztalgiával emlékezett a régi szép időkre Balog János.
– Az akkori Magyar Nemzet, ha szordináltan is, de a demokratikus rendszerváltás egyik erjesztőjévé vált: hosszasan a viszonylag legszabadabb véleményoldallal rendelkezett.
Szabad újságírás? Miért: ma szabad? Persze a hetvenes évek közepén, amikor odakerültem, a lapalapító Pethő Sándor fia, Pethő Tibor ült a főszerkesztői székben, és Baróti Gézák, Mátray-Betegh Bélák, Ruffy Péterek írásait közölte… Mondanak még bármit e nevek?
– Milyen főnök, micsoda vezérigazgató volt! Vezér? Ugyan! Egyszerű ember, de utánozhatatlan vezető, eszményi munkatárs… Jó volt nála az élet! – Erre emlékezett Balog, és még hozzáfűzte, hogy: – A befolyását, a hatalmát, ha tetszik, újra meg újra a munkatársai támogatására, védelmére is fölhasználta.
Romantikus, nem? Bár ugyanezt az attitűdöt emlegette a regnáló főszerkesztő is, tehát lehet valóságalapja.
– Hányan, de hányan köszönhették neki egzisztenciájukat, hányan, de hányan köszönhették neki, hogy meghallgatta őket, hogy aztán lehetőséget adjon nekik, reményt a folytatásra! Generációknak mutatta meg, mi is az a lapkiadás, generációknak mutatta meg: mi az, nagy embernek lenni hétköznapi módon. Természetesen, emberin, manírok nélkül.
Tényleg lehetett mellette élni! Engem például semmiféle lázadásomban nem gátolt. Furcsa. Pályakezdő – se – voltam, mégis leállt velem olykor-olykor néhány szóra. Megkérdezte, hogy vagyok. Ilyen-olyan értekezleteken vitába szállt velem. Érdekeltem? Vagy csak minden apró rezdülésről tudni akart, ami uralmát megremegtethette? Utólag olvasok mindenféle célzást, miért kérdezősködhetett annyira. Soha hátsó szándékot nem tapasztaltam.
– Megelőzte korát, rátermett sajtóvezér lett – foglalta össze mondandójának lényegét a nemzedéktárs. Mert a másfél generációval későbbi ember a saját jelenére figyel.
– Meghalt a Siklósi – mondta Németh Péter –, és ez a másnapi napilapokban, hírügynökségi jelentésekben csak pár soros hírt ért. Vagy annyit sem. Hogyan fordulhatott ez elő vele, velünk? Hogyan lehetséges, hogy több évtized munkássága mindössze ennyit érjen?
Talán tényleg ennyit ér. Ám ha a neten lényegében semmi nem őrződik róla, mi rejtőzhet a fejekben? Ráadásul nem minden régi kollégám emlékezik rá ugyanolyan jó szívvel, mint én. Lehet igazságuk: akit nem kedvelt, azt tényleg nagyon nem kedvelte.
Nem tudom, nem tudom. Pillanatképek a fejemben, de rá kell jönnöm, filmmé nem állnak össze. Jelen idejű volt: akkor mindent belengő, nagy árny, akinek se múltja, se jövője. Tudtán, tudtomon kívül valaha meghatározó volt az életemben, most meg valamirevaló arcképvázlatot se tudok írni róla.