Stánitz Zoli
(XII. évfolyam, 20. fejezet)

   – Stánitz Zoltánt 1975 tavaszán ismertem meg, amikor…
   A tanúból ismerős, hogyan kell valakire vallani. A film meg a Rajk-peren alapszik. Na, az én Stánitz Zolimnak semmi köze se egyikhez, se másikhoz: ráadásul nem is az enyém, hanem a miénk. Közösstánitzzoli.
   Az érettségi után, amikor fehéren-feketén kinyilváníttatott, hogy tőlem meglehetősen távol állnak a műszaki tudományok, mérnök szüleim azt kérték, a realitásoknak legalább annyi látszatát tartsam fönn, hogy szerzek jogosítványt. Ahhoz azért, gondolták furfangosan, legalább a motor működésének alapjait ismerni kell… Anyám, apám finanszírozta tehát az akciót, így L. barátommal, akivel kettesben ettük az egyetemre föl nem vettek keserű kenyerét – ráadásul többi barátunk személyes közelsége nélkül, hiszen ők mind az akkortájt előfölvételis egyetemistáknak rendszeresített, tizenegy hónapos katonai szolgálatukat töltötték –, beiratkoztunk gépjárművezetői tanfolyamra.
   Csepelre osztottak be minket. Elmentünk az első elméleti foglalkozásra, hogy ellenőrizzük, szerepelünk-e a névsorban, elmentünk az utolsóra, hogy megtudjuk a vizsgaidőpontunkat, aztán elmentünk a vizsgára. A közúti rendelkezések egységes szabályozásáról (kresz) valamelyes fogalmam volt a mindennapokból, a maradékot úgy ahogy megtanultam, a műszaki részbe viszont, gimnazista rutinommal, bele se pislantottam. Amíg a teszten megválaszoltam a közlekedéssel kapcsolatos, ravasznál ravaszabb kérdéseket, addig L. barátom végzett az egésszel, aztán leázta-bézte-cézte nekem az összes, autóműködéssel kapcsolatos tesztkérdésre a megfelelő betűket.
   A magunk részéről jóváhagyólag nyugtáztuk az értesítést, miszerint az elméleti vizsgán átmentünk, következhet a gyakorlat. Autót vezetni, ki érti, kalandosabbnak ígérkezett! Nekünk ugyan nem volt kocsink, de a dolog valamiért mégis foglalkoztatott, L. szülei ellenben egy Trabant büszke tulajdonosainak vallhatták magukat, fiuk már ismerte a kilátást a vezetőülésből, ő tehát okkal ambicionálta a kocsikázást.
   Jelentkeztünk hát a – nem is tudom – tán harminchat órás gyakorlati képzésre, kértük, osszanak be bennünket együtt (amíg egyikünk vezet, másikunk ül hátul), megmondták, mikor és hol legyünk: ott voltunk.
   Körszakállas fiatalember lépett hozzánk.
   – Szervusztok, srácok, én leszek az oktatók! Stánitz Zoltánnak hívnak.
   Ekkor ismertem meg Stánitz Zoltánt. Ezekben a napokban szakítottam E.-vel.

   L. barátom szinte már tudott vezetni, én akkor ültem először volánhoz. Egy 1200-as Zsiguli! Nem papundekli Trabant, nem kétütemű Wartburg, nem farmotoros Skoda: Zsiguli! Szovjet gyártmány, de az olasz Fiat legális koppintása: már-már nyugati autó! Élménygazdag órákat töltöttünk együtt. Akkoriban egyébként is sülve-főve együtt voltunk L.-lel: amíg a többieken mindenféle szörnyű helyen élték ki militáns hajlamaikat mindenféle értelmiségijelölt-gyűlölők, addig ő a SOTE biokémiai – biofizikai? – intézetében segédlaboránskodott, én meg a Lapkiadó Vállalat berkeiben építettem karrieremet hivatalsegédként. (L. azóta főorvos úr, én meg időközben szerkesztő úrból tanár úr lettem.)
   A Puskin utca és a Lenin körút között néha ebédszünetekben is összefutottunk, kitárgyalandó barátom pitymalló szerelmi ügyét, és együtt héveztünk hetente kétszer Csepelre. Ott szálltunk ugyanis be az autóba. L. elejétől fogva ráérzett a dolog csáberejére: én fokozatosan rázódtam bele. Stánitz Zoli az első alkalommal kb. fél perc alatt megmutatta, mi micsoda:
   – Na, srácok, ez a kormány, ott lent a fék, a kuplung, a gázpedál, balra az index, jobbra a sebességváltó, mehetünk!
   És azonmód kivezérelt minket a forgalomba.
   Májusban mindketten nekivágtunk a vizsgának.
   L.-nek könnyedén ment, rólam kiderült, hogy némi fejbéli káosszal büszkélkedhetem, mert amikor a vizsgabiztos azt kérte, kanyarodjunk a sarkon jobbra, majd percekkel később egy zsákutcában megkérdezte, hányból csinálom meg az ipszilont, hogy kiforduljak onnan, rá kellett ébrednem: ideje részletesen elmélyednem abban a tudományban, melyik kezem a jobb, melyik a bal.
   Stánitz Zoli minden különösebb aggodalom nélkül várt ránk a bázis előtt. Szót se váltott a vizsgabiztossal, csak odabiccentett nekünk, hogy:
   – Na, srácok, akkor megvolnánk.
   Nem emlékszem, hogyan köszöntük meg. Talán vittünk neki egy üveg bort? Zsebébe csúsztattunk némi, fizetéseinkből lecsippentett készpénzt?
   Soha többé nem láttuk.

   1975 júniusában kiküldték a jogosítványainkat. Eleinte magamnál hordtam azt az akkor még négyrét hajtott, spéci műanyag tokba bújtatott, rózsaszín csíkot vállig érő hajzatú arcképemmel, e célra kifejlesztett extra aláírásommal, a varázs múltával azonban a zsebemből áttettem az asztalfiókba. Időnként megújíttattam az orvosi érvényességét.
   Szűk másfél évtizedig alig-alig vezettem. Még meg se száradt a jogosítványomon a tinta, amikor egy házaspárt elfuvaroztam száz kilométernyire és vissza egy vadonatúj Ladával (ld. Lájv Bridzs, 9. fejezet – a szerk. megj.), de az a kaland nem hagyott bennem maradandó élményt. Egy barátunk használt kocsit kapott a szüleitől, időnként, jelentős biztonsági intézkedések közepette, néhány percre odaengedett a volánhoz. Egyszer valaki kispolszkival érkezett Zamárdi felsőre, hogy baráti körben eliszogassunk, alkoholmámorunkban néhányan elszáguldottunk a kocsival, hol egyikünk, hol másikunk vezette, bevettem én is egy szűk kanyart – csak úgy porzott mögöttünk a földút –: ügyelt ránk az utazók angyala. Én mindenesetre egy életre megjegyeztem, hogy valóban vagy vezetek, vagy borozom.
   1989 őszén szabadultam meg összes spórolt pénzemtől – életem első autójáért. M. barátomat kértem meg, hozza el velem Pécsről, aztán Cs. barátomat, tegyen velem egy kört Budapesten: a Madách téren áthajtva megjegyezte, ha városban ötven a megengedett sebesség, nem praktikus hatvannal bevenni egy kilencvenfokos kanyart. Három év múlva azt az autót jobbra cseréltem, 2000-ben még jobbra, azt hátulról totálkárosra törte egy féktelenkedő fiatalember. A biztosítós pénzből vettem egy alig használt kocsit, azt ellopták. Elment a kedvem az autóktól. Van ugyan most is, főleg a feleségem jár vele, én csak, ha másképp bonyolult közlekednem. Próbálok úgy tekinteni a gépjárművekre, mint tárgyakra: nem hagyom, hogy a szívemhez nőjenek.
   Mostanság értettem meg, miért vonzott tizennyolc éves koromban a sofőrködés! Bennem is élt a menő csávók képe, akik slusszkulcsot lóbálva tépik föl a bal első ajtót… Szeretek gyalogolni. Szeretek kibámulni a villamos ablakán. A gyerekkorom tér vissza, amikor hallgatom a vonatzakatolást, és Aliga után elém tárul a Balaton.
   L.-lel a barátság évtizedek óta töretlen. L. maradt autóőrült, mi több, érett korára állapota súlyosbodott; amióta a gyerekei fölnőttek, a pénzét felelőtlenebbül fordíthatja a szenvedélyére. Neki ez fontos. A múltkor is két órán keresztül egyfolytában magyarázott a kocsikról… Hja, a mi korunkban már nem szerelmi ügyeinket tárgyaljuk ki.
   Néha-néha beülünk egymás autójába: olyankor egyikünk egészen biztosan fölsóhajt, hogy:
   – Stánitz Zoli, Stánitz Zoli!
   Máskor meg kényelmes fotelokban terpeszkedünk, és akkor is megtörténik, hogy egyikünk odaszól a másikunkhoz, hogy:
   – Emlékszel, amikor Stánitz Zoli…?
   Mert Stánitz Zoli neve elkísér bennünket a sírig. Körszakálla immár örökre leborotválhatatlan: ily módon ennek a fejezetnek nincs lezárása, mert ez a történet – hogy úgy mondjam – marad állandó folyamatban lévő ügy.
   Valami zárszó persze kéne.

   Kedves Stánitz Zoltán!
   Remélem, soraim jó egészségben találnak.
   Ezúton köszönöm, hogy negyven éve megtanítottál autót vezetni.
   A te jóvoltodból furikáztam haza szerelmünk hajnalán (többnyire valóban hajnalonta) későbbi feleségemet. A te jóvoltodból hoztam el mindhárom gyermekemet autóval a kórházból, ahol születtek. A te jóvoltodból jártam hosszú éveken át kocsival különböző munkahelyeimre, nyaralni Zamárdi felsőre (az M7-esen úgy járt magától a Skoda, az első, a második, a harmadik Opel, mint haza a tehenek), a te jóvoltodból gurultunk négy keréken az országban a szélrózsa minden irányába, a Kárpát-medencében, Európában északnak és délnek, nyugatnak és keletnek: Prágától Szabadkáig, Genftől Enyedig. A te jóvoltodból szállítottam el egyszer egy kombival egy ruhásszekrényt, és fuvaroztam az egész családot teljes fölszereléssel síelni. A te jóvoltodból élhettem meg férfikorom delén az öröklét ama örömét, hogy tíz évre érvényesíthet orvos vezetői engedélyt! A te jóvoltodból érvényesíthetem még mindig – öt évre.
   Vannak még terveim, kedves Stánitz Zoltán.
   Csak szíves tájékoztatásodra: sosem álltam át automata váltóra, mert te mondtad, hogy a sebességváltós autó az igazi! Viszont megszoktam, hogy négy fokozat után ötödik sebességbe is fölkapcsoljak, és megismerkedtem többféle autóval: olyannal, amelynek a rükverce előrefelé van, és olyannal, amelynek hátra. Jelentem, egyszer valamelyik autómban hosszas keresgélés után rábukkantam a ködfénylámpa kapcsolójára! De megmagyaráznád, miért pittyeg oldalra is a tolatóradar?
   Arra viszont nem tanítottál meg, hogyan legyek türelmesebb csúcsforgalomban. És autópályán araszolva se latolgassam, mi történne, ha hirtelen kiszállnék.
   De elveszítve érdeklődésemet az autók, egyáltalán az autós közlekedés iránt: eszembe jutsz villamoson, metrón, héven, távolsági buszon és vonaton zötykölődve. Miért nem tanítottál meg örökifjúnak maradni, Stánitz Zoli?