Szilágyi tanár úr
(XII. évfolyam, 7. fejezet)

   – Varga úr, azt ne higgye, hogy a mesternek nincs ugyanúgy szüksége tanítványra, mint a tanítványnak mesterre…
   Húszas éveim elején – utólag visszanézve – evvel a mondatával cipelhetetlen súlyt tett a vállamra. Annyira cipelhetetlent, hogy amint ürügyet találtam rá, igyekeztem is megszabadulni mindennemű felelősségemtől. Középkorú lettem, mire tátongani kezdett valamiféle űr valahol a közelemben: hiába írnak az embernek szerepet, hiába írják kizárólagosan őrá a figurát, megtörténhet, hogy mégsem játssza el.
   Ki volt hát nekem Szilágyi Péter? Egyértelműen, a szó legeslegnyilvánvalóbb értelmében: mester. Ennek jegyében együttmunkálkodásunk legvégéig tanáruraztam őt, ő vargaurazott engem. A két megszólítás pontosan kifejezte kettőnk viszonyát.

   A kezdet

   A lehető leghivatalosabb körülmények között ismerkedtünk meg. Egyetemi professzorom, Pálmai Kálmán (ld. Lájv Bridzs, 6. fejezet – a szerk. megj.) révén még diákként eljárhattam az akadémia verstani munkabizottságának üléseire, és hallgathattam a terület legnagyobb honi koponyáinak megnyilatkozásait. Tudósokét és kutatókét, költőkét és tanárokét: azét a néhány emberét, akit az a technikainak-technológiainak tűnő kérdés érdekelt, hogyan lehet verset írni. Volt, akit szigorúan elméletileg foglalkoztatott a probléma, hogy ugyanis hogyan ritmizáltak, faragtak rímet a régiek, volt, akit önző, gyakorlati szempontból, vagyis hogy mit lehet eltanulni tőlük saját művek előállításához.
   Szűk körű társaságnak számított a munkabizottság azokban az években (nem is követem nyomon, mi lett a grémiummal azóta). A költők? Mindenekelőtt Nemes Nagy Ágnes járt el az ülésekre (Lengyel Balázs állandó kíséretében), aztán mellettük föltűnt egy akkor már elsőkötetes fiatal szerző, a sörtehajú Ferencz Győző, akiből időközben irodalomprofesszor lett, anglisztikus és Radnóti monográfusa; továbbá egy önálló kötetre még csak áhítozó, de antológiákban már publikáló torzonborz fiatalember, Turcsány Péter.
   De a tudományos „krémet” a szakma legkiválóbbjai jelentették! Köztük a doyen Vargyas Lajos professzor, a verstannal határterületként foglalkozó népzenekutató. Szepes Erika és Szerdahelyi István, akik akkor már írták a segédtudományág (lévén a verstan az) legnagyobb szabású, hazai vállalkozásban készülő főművét, a Verstant. A debreceni egyetem verstanász ura, Szuromi Lajos is minden ülésre a fővárosba utazott, hogy ütköztethesse nézeteit a fővárosi riválisokkal: mindenekelőtt Kecskés Andrással, az ország egyetlen hivatásos verstanászával, aki mint olyan, főállásban kutatott az Irodalomtudományi Intézetben. És… és Szilágyi Péterrel, akinek hozzáértését a József Attila időmértékes verselése (Akadémiai Kiadó, 1971) című monográfia és a Forma és világkép (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981) című tanulmánykötet fémjelezte. És aki akkortájt egyrészt – Kecskés Andrással és Szuromi Lajossal közösen – a Kis magyar verstanon dolgozott (amelyben az időmértékes verselésről és részben a szabad versről írt), bár az történetünkhöz képest majd 1984-ben, másrészt az Ady Endre verselése című nagymonográfián, amely 1990-ben jelenik meg az Akadémiai Kiadó gondozásában.
   De ez utóbbit már csak megvettem, talán nosztalgiából, talán a szerző iránti tiszteletből. Akkortájt éppen valami, utólag teljesen fölösleges médiaháborút vívtam a magam harcterén.

   A folytatás

   Mit csinált egy verstanász, amikor nem álltak még rendelkezésére számítógépes hardverek és szoftverek? Hogyan élt? Nos, többnyire – kezében ceruzával – ütemhangsúlyokat meg verslábakat számolt. A tanár úr egyebek közt ebbéli elfoglaltsága miatt sem tartott a lakásában tévékészüléket.
   Tanúsíthatom: jártam nála. Pontosabb szavakkal, szórenddel: hozzá, a lakására jártam.
   „Főműsoridőnkben” a Mester utcába. Mit keres egy professzor, akit az ember budai villák könyvtárszobáiba képzel, a Külső-Ferencvárosban? Ráadásul a Mester utcának is – a belváros felől nézve – a túlvégén, a Vágóhíd utca sarkán? Ó, verstan és vágóhíd…!
   Az említett verstani munkabizottság valamelyik ülése után hívott meg magához. Akkor már tudtam, hogy főállásban esztétikát tanít a Magyar Iparművészeti Főiskolán.
   Kezdetben, sok-sok hónapon át, végigelemeztette velem a 19. század magyar költészetének színét-javát. Fölfedezhetett bennem némi alkalmatosságot, mert idővel elvállalt kettőnk nevében egy előadást. Esztendeig készültünk rá, ő mondta a bevezetőt, rám bízta, hogy torkomban dobogó szívvel ismertessem közös kutatásunk eredményeit, aztán ő vonta le a konzekvenciákat. Utána hozzásegített első – és vélhetően utolsó – tudományos publikációmhoz: a magasságos Irodalomtörténet című periodikában jelent meg (nyolcszáz példányban – abból három a szekrényem mélyen) tanulmányom Komjáthy Jenő verseléséről. Aztán közbenjárt érdekemben, hogy az Irodalomtudományi Intézet szerződjön velem Kosztolányi költészetének verstani földolgozására. Az első fejezettel elkészültem, leadtam, bevételezték. A másodikhoz hozzá se kezdtem, pedig eredetileg négyre terveztem.
   Kezdtem ugyanis élni a saját életemet.
   Ő meg folytatta az övét. Nélkülem, mint tette korábban is.
   Posztumusz kutakodom utána: az Irodalomtörténeti Közlemények 1999.5-6. számában, a Krónika rovatban találtam róla nekrológot Kilián István tollából.
   Most tudtam meg, hogy Bicskén született 1921-ben: éppen anyámmal egy esztendőben. Nyilván a második világháború szólhatott közbe, hogy csak huszonkilenc évesen, 1950-ben szerzett latin-magyar szakos tanári oklevelet. Talán Szolnokra, a Varga Katalin Gimnáziumba küldték tanítani, majd mintha áthelyezték volna a budafoki Budai Nagy Antal Gimnáziumba? 1961-ben (ötéves voltam) jelent meg egy tankönyv – Irodalmi olvasókönyv az ipari technikumok levelező tagozata számára II. rész –, amely ugyan egy korábbi kiadvány átdolgozása, de akárhogy is, őt jelölik társszerzőnek a vele egyidős – és őt esztendővel túlélő – Szabolcsi Miklóssal, a tekintélyes József Attila-kutatóval. Két év – 1962-től – az Országos Széchényi Könyvtárban, onnét már egyenes az út az iparművészeti főiskolára. Művészeti kérdésekről tartott előadásokat, 1968-ban Esztétika címmel jegyzete is megjelent.
   Nem sokkal később, 1970-ben az irodalomtudomány kandidátusa lett, nyilván József Attila időmértékes verselésének föltárásáért. Közben tanulmányok sorát publikálta: írt Petőfi, Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc költészetéről, ritmikájáról, versformáiról az Irodalomtörténeti Közleményekbe, a Látóhatárba, a Filológiai Közlönybe, a Magyar Filozófiai Szemlébe, az Irodalomtörténetbe… Horatius metrikáját nála jobban senki nem ismerte, talán az antik, görög-római verstant se. Angolul, franciául, németül olvasott szakirodalmat, hallgatott híreket. (A rádióban, mert tévéje, mondom, nem volt.)
   Aztán 1990-ben, amikor befejezte az Ady-kutatást, elnyerte az irodalomtudomány doktora címet. De ez 1993-ban történt, amikor én már évek óta nem álltam vele kapcsolatban. Akkortájt, élete utolsó évtizedében – most értesülök róla – az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán tanított irodalmat.
   Amíg 1999-ben, hetvennyolc évesen (tíz évvel anyám után) meg nem halt.

   A végtelenség

   Olvasom, hogy szerény ember volt, nyelvtudásával, memóriájával sosem hivalkodó. Ezt megerősíthetem én is. Régi kollégája szerint középiskolai tanítványai rajongtak érte. Ezt viszont nem tudom. Én bizonyosan bűvkörébe kerültem.
   Dohányzott. Az elmaradhatatlan cigaretta… Akkoriban mintha cigiztem volna én is.
   Szeretett otthon főzőcskézni, ennek megfelelően piacon vásárolni: állítólag a nagyvásárcsarnokban szerezte be a hozzávalókat. Miért futottunk volna össze a standok között? Nagyritkán vetődtem csak el oda.
   Egy nála sokkal-sokkal fiatalabb nővel élt együtt. (Nyilván a föntebb említett bűvkör.) Esetemben fordítva volt: én a fiatalabb voltam egy hosszú kapcsolatban.
   Kádár Jánosról, az ország akkor első emberéről egyszer kijelentette, hogy egy háztömböt se bízna rá, nemhogy egy országot. Az indulatra fölfigyeltem, de akkoriban azt gondoltam, foglalkozzanak a háztömbök problémáival a házkezelőségek. (Tévesen gondoltam, de ez megint másik történet.)
   Egy ízben meglátogatott. Talán látni akarta, hol élek, mennyi könyv között, milyen az íróasztalom. Aki nekem fontos, annak, ha engedi, én is mindig belesek a tárgyai mögé.
   Amikor hívtak a tévéhez, megkérdeztem tőle, mit tegyek. Azt mondta, verstanból nem lehet megélni, menjek. Legalább találkozom ott egy-két okos emberrel, fűzte hozzá, és – emlékszem – Ipper Pál nevét említette. Nem tudtam, kicsoda Ipper Pál (akivel később tényleg találkoztam, és tényleg okos ember volt), viszont azt se tudtam, hogy éppen evvel a tanácsával ássa meg a sírunkat.
   A tévésekhez képest valamelyest többet tudtam az irodalomról, a tudósokhoz képest elenyészően keveset. Nem tudtam görögül, latinul, ami kellett volna ahhoz, hogy vérbeli verstanász váljon belőlem: sokat olvastam ugyan, mégsem eleget. Kókler lettem volna. De már mindenestől késő: az immár halott tévé maga alá temette közös titkunkat.

   Minden nap

   Szilágyi Péter könyvei a polcomon, a tanár úr tehát akaratlanul is velem időzik a szobámban. Miért hagyott volna ő el? Persze hogy arcát is megidézhessem, föl kell ütnöm a Forma és világképet. Nézem a fülszöveg fölötti portrét: hogy kócos lett volna, arra alig emlékszem. Se lapátfülére. Viszont hogy kedvelte a lezser pulóvereket, az fölsejlik az idő messzeségéből.
   Ám… halála után tizenhat évvel – 2015 őszén – egy gyűjteményre bukkantam a világhálón! Váli Dezső festőművész hívott elő régi negatívokat, digitalizált be, és tett közzé a neten rendkívül szakszerűen adatolt képeket. Deske.hu: egy tablókép 1967-ból. Megadom a linket – http://deske.hu/szereplesek.php?opusz=F/1967/102&t_nev=Table_foto&szerep=0 –, bárki rákereshet! Fölhatalmaz rá minket a, hálisten, még élő (1942-es születésű) festőművész: „Én, alulírott Váli Dezső, ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit. Képeim szétszórva. Neten és CD-n minden munkám megnézhető. Minden jó helyen van ott, ahol van.”
   Nos, erről a csaknem ötvenéves, mókás diplomatablóról, fején poénos parókával von kérdőre mostantól bármikor, ha hagyom, Szilágyi Péter tanár úr.