T., egy elrettentő példa
(XII. évfolyam, 38. fejezet)

   T. tanár az R.-i iskolában tanított magyar nyelvet és irodalmat. Amikor J.-t tanárjelöltként fogadta, már nyugdíj előtt állt, és érezhetően unta-utálta a munkáját. Örült hát, hogy lelkes fiatalember érkezett, akit legalább átmenetileg a maga helyére állíthatott – persze tényleg csak átmenetileg, hiszen a státuszát miért adta volna föl –, sőt néhány alkalom után magára is hagyhatott az osztállyal, mi több, miután J. túlesett a tanítási gyakorlat kötelező óraszámán, T. bátran engedhette őt tovább tanítani. Mindenki jól járt.
   J.-t aztán sokáig elkerülte a tanári pálya, T. ellenben maradt az R.-i iskolában. Hogy hány esztendeig még, arról nem szól a fáma, ahogyan arról sem, él-e, hal-e T.
 
   Négyszemközt – folyosón, könyvtárban, tanáriban – kedves embernek tűnt. Kedvesnek, aki akár a diákjait is kedvelné, csak valahogy belehal abba, hogy harmincvalahányadszorra megint Odüsszeia, megint Antigoné, megint Horatius ódaköltészete… Agyára ment maga az évszázadok homályából itt felejtett szituáció, hogy belép, mire:
   – Tanár úrnak tisztelettel jelentem…
   T. már az első szavak hallatán mérhetetlen késztetést érzett, hogy mint Örkény Tót Lajosa, egy budiba zárkózva hallgassa a bogarak zümmögését. Tulajdonképpen érthető, ha valaki évtizedeken át állandó gyerekcsivitelésben él… Tudományos kutatás bizonyítja, hogy egy tanár leggyakrabban használt szava a „csönd”! Ezt hajtogatja fegyelmezési célból az osztályteremben, és ezt a pszichológusnál, amikor az megkérdi tőle, legfőként mire vágyik.
   J.-t első napjának reggelén egy óvó nénire emlékeztető tanárnő, valamint annak ötödikes osztálya mellé osztotta be az illetékes igazgatóhelyettes, lévén akkor az R.-i iskola tizenkét évfolyamos. J. be is ült egyszer a zsák bolha közé, de egyetlen óra után, némileg pironkodva, fölkereste a döntéshozót, hogy távoli tőle az általános iskolás korosztály, figyelhetné-e a hozzá korban közelebb álló gimnazistákat. Persze, bólintott az illetékes igazgatóhelyettes, így az addigi vezető tanárt értesítette, hogy eme tanárjelölttel mégsem kell fárasztania magát, és értesítette az újat, hogy neki viszont mostantól igen.
   Tanár tanít tanárt, ez így normális. Ám hogy a diákok érzik-e magukat kísérleti nyúlnak? Egy gyerek, emlékezett vissza saját ifjúkori tapasztalataira J., élvezi a változatosságot. T. tehát megismerkedésükkor egy folyosó szegletében kikérdezte J.-t, kicsoda-micsoda, mondott magáról is néhány szót, végül megmutatta az órarendjét, és közölte, bármikor szívesen látja. Mielőtt pediglen legalább néhány percre elsietett volna egy csöndes zugba, odavetette, hogy miután ifjú barátja letudja a kötelező hospitálási óraszámot, megbeszélik, melyik osztályban tartja meg kötelezően megtartandó óráit, a legvégén meg hozza az indexét, kap gyakjegyet aláírással, éljen. Persze ha esetleg mindennél fontosabb elfoglaltságai akadnának, az ő megértésére bízvást számíthat.
 
   J. egy akkori első gimnazista (jelenlegi szóhasználattal kilencedikes) osztályba szeretett bele, kérte is, hogy velük foglalkozhasson, T. pedig érzékelte, hogy J.-nek vonzalmai mutatkoznak a pályához. És mert a beszélgetést sem igényli különösebben, így az együttműködés gyümölcsözőnek ígérkezett.
   Tanárnak lenni? Mi az? Munka? Foglalkozás, szakma, mesterség, hivatás?
   T. órái? Beleszürkültek az unalomba. Leült, rákönyökölt a tanári asztalra, és mondta, mondta. J.-nek nem rémlik, hogy állt volna a tábla előtt, hogy sétálgatott volna a padsorok között… Nem tett személyes gesztusokat: nem simogatott meg egy-egy kobakot, nem veregetett meg egy-egy vállat. Nem mosolygott. Leadta, majd számon kérte az anyagot: lead, számon kér, lead, számon kér, mintha futószalag mellett állna műszakról műszakra, ugyanazokat a mozdulatokat imitálva. És közben mintha kissé nagyot hallott volna, amiről mindig kiderül, hogy orvosilag kimutathatatlan fülprobléma: közönséges szelektív hallás. Ilyesmi gyakran alakul ki olyan pedagógusok testében-lelkében, akik hosszú-hosszú évtizedeket töltöttek a szakmában. Audiológusok mondják, hogy az öregedő tanár vagy zajérzékeny, vagy pszichoszomatikus alapon részlegesen süket. Mindkét eset gyógyíthatatlan, bár a tünetek lombsusogással, tengerzúgással csillapíthatóak.
   A föntiekből következően T. hangja sosem csattant föl, se ajtót, se naplót nem csapkodott. Apatikus, az volt. J. két, egymástól élesen különböző arcát figyelhette meg: óra alatt az undorlegyűrőt, szünetben a fölsóhajtót. De ezeket az ábrázatokat alig-alig látta, mert ő a diákokkal ült szemben órán, állt szemben szünetben, nem a tanárral. Amíg a gyerekeket figyelte, megjegyezte a nevüket, így amikor legeslegelső gimnáziumi tanóráján bemutatkozott, név szerint szólíthatta meg őket.
   T. épp csak átfutotta J. óravázlatait, úgy engedte a katedrára. Hátra ült, hiszen vezető tanárként a tanárjelölt munkáját kellett figyelnie, néha el-elbóbiskolt, és óra végén annyi időt szánt a történtek megbeszélésére, ameddig az osztályteremtől a tanári szobáig értek. Mindkettejük teljes megelégedésére. Aztán egyszer T. így szólt:
   – Mostantól te jössz.
 
   Tanárjelölt és osztály: vélhetően kölcsönös reményeket fűztek egymáshoz.
   T. óráihoz képest nem számított kihívásnak érdekes és szórakoztató negyvenöt perceket tartani. Akkortájt már mutatkoztak ugyanis jelei, mit várnak a diákok az iskolától: ezt. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek volt a Nagy Évtized, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy átalakulnak az iskola funkciói, a kilencvenesekre ki is forrtak, még ha a tanárok többsége át is siklott az egyértelmű üzenetek fölött. Az iskola az a hely, ahol belül és lassan érnek be a változások, és amelyeket az oktatáspolitika kívülről még lassabban vesz észre.
   Eljárt hát az idő T. fölött? Pálya végi mentalitásával nem tett mást, csak rombolt?
   Más szelek fújtak az ő idejében. A nyolcvanas évek legelejéig egyértelmű volt az iskolai szereposztás: elnyomó, elnyomott. Klasszikus viszony. A kilencvenes évekre viszont akár a szerepek is fölcserélődhettek: hatalom és nép pozícióinak megingásaiból akár még demokratikus iskolarendszer is létrejöhetett volna Magyarországon. Csakhogy – mint az hamarosan kiderült – az iskola évezredek óta a hatalom hatalmat kézben tartó, legfőbb terepe.
   T. említette J.-nek, hogy ha úri passziója úgy tartja, tarthat órákat akár a félév végéig is. Így történt. És mert osztály és tanárjelölt december elején nehezen vált el egymástól, búcsúzáskor abban maradtak, hogy az év végéig szakkörként folytatják. És folytatták. Jó volt, nagyon jó. Evvel a szakkörösdivel T. már nem foglalkozott. A párhuzamossággal se, hogy amíg ő órarend szerinti óráit tartja az osztályban, hetente egy kora délutánra bejön egy – neki akkor már – idegen, és kvázi órákat tart.
   Amikor a tanév végén J. elköszönt az osztálytól – T.-vel már hónapokkal korábban lezárták folyó ügyeiket –, pontosan tudta, hogy nagy a baj. Érzelmileg túlontúl érintetté vált. Választás előtt állt: vagy most vet véget a kalandnak, vagy… kilátástalan a folytatás. Ha ott és akkor maradásra bírja az R.-i iskola, egyetlen pillanatig se gondolkodik – és menthetetlenül tanár lesz. És harmincvalahány tanév múltán talán ugyanolyan unalmas-utálós tanárként tekintettek volna rá a tanárjelöltek, mint ő T.-re… Lehet, valaha az ifjú T. is ugyanúgy lelkesedett, mint J.?
 
   Azon a nyáron J. útja elkanyarodott a tanári pályától. Még egyszer, mielőtt érettségiztek, visszament ugyan a hajdani hajdan fogékony osztályhoz: addigra megváltoztak. És ugyan valóban eltelt azóta harmincvalahány év, ám a néhai diákok közül egy azért megmaradt. Szodomát, Gomorrát már nem kell elpusztítani.
   T.-től azonban egyet megtanult J. Azt, hogy aki segíteni nem tud, legalább ne ártson.