Takács Ágnes
(XII. évfolyam, 15. fejezet)

   Szépet szeretnék róla írni.

   Megérdemelné.
   Közös történetünk szálai ismeretségünk előttre nyúlnak vissza. Családom abban a tudatban élt, hogy színésznek készülök, ezért a baráti holdudvarból szakembert kerítettek nekem gimnazista koromban, aki… segít készülni a fölvételire. Anyám valakit ismert, összehozott bennünket.
   A hölgy első benyomásra aszketikusan soványnak tűnt, és mert ujjai közt állandóan füstölt a cigaretta, a hangja is oly mélynek, rekedtnek, mint aki egyébként hallgatási fogadalmat tett, ezért ritkán szólal meg.
   A soványság, a rekedtség hagyján, de cigarettázni úgy tudott, mint azóta se más!

   Szép az, ha leírom, hogyan cigarettázott?

   Nem ám úgy, hogy cigi meg gyufa, aztán nosza! Cigarettatartó, öngyújtó, hamutálca… Ha beszerezte magának a több hétre elegendő füstölnivalót, átpakolt belőle az otthoni fadobozba, valamint házonkívüliség idejére – néha kitette a lábát a lakásából – az utazó bőrtokba. Közönséges öngyújtót nem használt, csak nemesfémből készültet: aprólékos munkával töltötte bele a benzint, cserélte az elkopott tűzkövet. (Néha megkért, hogy szerezzek be neki szükséges kellékeket, mert megspórolható utakra fölöslegesen nem tékozolta az idejét.) Továbbá zsebbe férő, lecsukható-összehajtogatható hamutartót hordott magánál, amelybe négy-öt csikket préselhetett hozzájuk mérhető hamuval, hogy sehol ne hagyjon maga után szemetet! Még továbbá: a szipka… Úrinő szipkából szívja a cigarettát, ha nem is oly hosszúból, mint Karády vampsága idején, de legalább rövidből.

   Az szép, ha elárulom róla, hogy jógázott?

   Viszonylag gyorsan kiderült, hogy Ágnes jógázik. Színészmesterség-tanárságát tulajdonképpen a jógára alapozta: ennek tudható be, hogy közös munkálkodásunkat légzőgyakorlatokkal kezdtük (aztán minden egyes óra elejét a hasi légzésem tökéletesítésére fordítottuk). Ő győzött meg arról, hogy a nyilvánosság előtti szereplés alapja – legyen az televíziós riporterkedés a képernyőn, esetleg magyar- s médiatanárkodás egy gimnáziumban – a légzéstechnika. (Vagyis az, amit legalább úgy unnak manapság a diákjaim, mint annakidején én, az csupán egy Takács Ágnes-i hagyomány továbbéltetése.)
   Arrébb kellett emelnem a dohányzóasztalt, hogy az üresen maradt szőnyegen elegendő hely maradjon a meditációra. Azt hiszem, akkoriban megdöntöttem a törökülésben ülés és a semmibe bámulás kamaszszintű világrekordját. Ágnes vezetett rá: ha az ember arra koncentrál, hogy ne beszéljen magában, akkor jut el a nem gondolkodás ideális állapotába, és indul el a tökéletessé válás rögtelen útján.
   Problémát mindössze az a csekélység jelentett, hogy vele nem lehetett nem gondolkodni. Utólag gondolva vissza rá: szakmai szempontból kimondottan elítélendő tanár volt, mert éppenséggel nem az egyéniség bármikori, szándékolt szüneteltetésére okított, hanem annak mindenkori, akaratlagos oltalmazására. Ily módon azt fedeztette föl velem, hogy ne akarjak színész lenni.

   Még szép, hogy próbálok visszaemlékezni, mit tudok róla.

   Sejtelmem sincs, honnét bukkant föl: nem tartozott a család legszűkebb köreihez, legalábbis amióta az eszemet tudom, bizonyosan nem, sőt még a középszűkhöz sem. Valamikor később kapcsolódott az életünkbe. Örökölte volna valakitől anyám? Például keresztanyámtól, aki esztendővel nagyanyám után halt meg, tizenöt éves koromban? (Nagy a kísértés, hogy megint megkérdezzem a nővéremet, csakhogy a Lájv Bridzsnek mégis az én emlékezetemen illik alapulnia, nem az övén…) Maradjunk annyiban, hogy Ágnes eredete, ha nem is a legmesszibb, de a messzi múltba vész.
   Nagyanyám korú lehetett, ám Ágnesnek szólítottam. Valószínűleg ő kérhette, hogy ne nénizzem. Modern, környezetem talán legmodernebb emberét láttam benne: lenyűgözött a nyitottságával, a kíváncsiságával, a fogékonyságával! Maga volt a két lábon járó, korszerű intelligencia, ráadásul mindezt folytonosan sugározva. Na, barátaim, ha valakire, hát rá mondanám, hogy karizmatikus egyéniség, még ha karizmáját szűk körben kamatoztatta is csupán. Miért akadnánk fönn ilyesmin: nevezzek meg magával ragadó embert, akinek nem nyílik rá alkalma, hogy bárkit is magával ragadjon…?
   (Csak még egy zárójel. Ugyanebből a körből talált anyám egy bizonyos Netzi nénire, aki világéletében könyvkereskedelemmel foglalkozott, és vénkorára egy minisztérium picinyke könyvesboltocskáját működtette. Bármit megszerzett: nem tudtam olyan könyvet kérni, amit Netzi néni a föld alól is elő ne kerített volna! Csak megerősítésként mondom, milyen körökben mozgott Ágnes.)
   Megjegyzem, utólag sejtelmem sincs, honnét tájékozódott. (Ha csak nem Netzi nénitől…) Apró lakásában alig őrzött könyvet, az se villan elő, tévéje volt-e egyáltalán… Nyilván volt. (Na és, ha volt? Ideje kimondanunk, hogy a magyar változatú szocializmus bajai nem az egypártrendszerben, hanem éppenséggel az egytelevíziórendszerben gyökereztek!) Rádiót hallgatott, megvan! Apró zsebrádiót, amelyet mindig a keze ügyében tartott! Talán több készüléket is üzemeltetett huszonvalahány négyzetméterén: külön a szobában, külön a törlőkendőnyi konyhában, a törülközőnyi fürdőszobában… Hogy újságot olvasott-e? Melyik kamaszgyerek jegyez meg ilyesmit! Azt se tudom, nyelveket beszélt-e. Azt meg végképp nem, kikkel barátkozott (Netzi nénin kívül); egyáltalán olyanokkal-e, akik elláthatták hírekkel…?
   Mégis: művelt és tájékozott volt. Méghozzá rendkívül művelt visszamenőleg, és alaposan tájékozott a jelenében.
   Különlegesen nagyokat lehetett vele beszélgetni, ám soha nem volt olyan érzésem, hogy ájuljak el, mert bölccsel beszélgetek, aki bölcsességekkel reagál minden gyermeki szavamra…
   Ahogy most visszaidézem a szellemét: Ágnes hallgatni tudott rendkívül magas szinten. A hallgatás, helyesebben a meghallgatás külön tudomány. A hallgatás tudósai a lecsupaszított figyelmükkel terelnek gondolatokat értelmes irányokba.
   Amikor megismertem, akkoriban dőlhetett el, hogy Bacsó A tanu (sic! – a szerk. megj.) című filmje dobozban marad. Pedig abban tűnik föl egy figura, a kissé férfias habitusú beszédtanár, aki betanítja Pelikán József gátőrnek a vallomás szövegét… Amikor – a hetvenes évek közepén, zártkörű vetítésen – először láttam a filmet, azonnal Ágnesre emlékeztetett a szereplő. Nem politikailag: a többiben. Meg is fordult a fejemben, megtudakolom, ismerték-e egymást a filmrendezővel… (Ennek se jártam utána, és, mint annyiszor hajtogatom, már nem is járhatok.)
   Lám, azt sem tudom, mivel foglalkozott valójában. Én egy, mondjuk, hatvan fölötti hölggyel találkoztam, aki akkortájt már semmiféle munkahelyre nem járt be. Egyedül élt egy egyszobás, Városmajor utcai lakásban, és fogalmam sincs, mivel töltötte a napjait. Egyszemélyes életművész volt, de nem a felleg-, hanem a földönjárók közül. Az értelmes időbeosztás, az érdemes pedantéria művészének titulálnám.
   Családja nem volt, legalábbis sehonnét nem bukkant elő elvált vagy elhunyt férj, se gyerek, se más rokon. Barátok, ismerősök igen. Mondom, anyám megöröklései több, korban még hozzá sem illő, idős hölgyet hoztak (pl. Netzi nénit), akikkel anyám – aki a lányuk (vagy legalább a húguk) lehetett – törődött, amennyire persze főállása és az otthoni második műszak engedte. Vagy nem is kellett törődni velük, annyira önállósághoz szoktak? Anyámnak mindenesetre feladatot, szubjektíve megítélve elfoglaltságot jelentettek – s hozzá értelmiségi légkört. Mindenki nagyokat szippanthatott a másik atmoszférájából.

   Maga Ágnes egyébként nem volt szép. Sőt! Kifejezetten csúnya volt.

   De vajon létezik-e önmagában csúfság? Próbálom magam elé idézni az arcát, mert fénykép nem maradt utána, legalábbis a családi archívumban nem.
   Önmegtartóztató arc, föltűnésmentes frizura, némileg kigúvadó szem, amit a szemüveg még inkább fölnagyít, nagy orr, nikotintól sárga fogak. Ágnes arcát mégis a magas fokú értelem szépsége lengte be.

   Mi tehát a szép?

   A szép, bizonyos életkor fölött már tudjuk, belül rejlik, odabenn, mélyen, rejtve-óvva. Sokszor, hajh, de nagyon sokszor, láthatatlanul mélyen. Önmagukban a külsőségek valójában egyáltalán nem tudnak szépek lenni: belső szépség nélkül halott lenne a külső. Persze se nem filozofálnék, se nem esztétizálnék, csak eltöprengek Ágnesen.
   Szép, hogy észrevette, egyáltalán nem készülök színésznek, ha meg mégis készülnék, hiányzik belőlem sok minden, ami egyrészt ahhoz a boldogságos mesterséghez elvben, másrészt ahhoz a boldogtalanságos pályához gyakorlatilag kellene. Az egyetlen volt, aki észrevette. Az egyetlen, aki sose mondta volna ki, csak rávezetett, hadd fedezzem föl magam. És az egyetlen, aki azt is észrevette, hogy valójában teljesen más készülődik bennem.
   Egyébként… nem kellett volna különösebben fárasztania magát, hogy lebeszéljen irreális vágyakról. Gondoljatok bele: jógával induló, négyszemközti találkozások, aztán a lélek harmóniájának jegyében – vegytiszta beszélgetések. Szimplák: semmi analízis. Látszólag a világról, de igazából kedvenc témámról: rólam. Érdekeltem. Nem tudott tanítani semmire, nem tudott segíteni semmiben: Ágnes közönség volt. Egy kamasz fiú szellemi fejlődésének, mindenféle szárnypróbálgatásának érdeklődő, kíváncsi, fogékony közönsége! Érdekelte, ami a fejemben van, érdekelte, hogyan tudom elmondani.
   A szépség, szerintem az, ha fontos neked a másik. (Szégyellem magam, amikor bárki csúnyának lát.)
   Érdekelték korai kézirataim, érdekelte a keletkezéstörténetük, ha hosszú ideig nem olvasott tőlem semmit, rám telefonált – vagy anyámon keresztül puhatolózott –, van-e új.
   És nekem nem kellett több olvasó, többé sokáig sose senki más. Aztán magával vitte a sírba minden titkomat.