Tizenhárom Gergely Ágnes-töredék
(XII. évfolyam, 35. fejezet)

   Azt se tudtam, hogy Gergely Ágnes a világon van, amíg Hajdu Gyuri (Lájv Bridzs 9. fejezet – a szerk. megj.) nem mutatott tőle egy verset. Meg is kéne kérdeznem, honnét ismerte… Nem köntörfalazok: amint elolvastam a Lámpással kezembent, azonmód a költőbe szerettem! Éppen ilyen lelkületű nő kellett volna nekem – ha nem lett volna anyámmal egyidős. Csakhogy az volt, így aztán teljesen esélytelen/céltalan lett volna a közelébe férkőznöm.
   Egyszer-egyszer azért körbejártam: nagy furfangosan meghívtuk például vendégnek ilyen-olyan tévéműsorokba, de kínosan ügyeltem rá, hogy érzelmeimnek előtte soha jelét ne adjam.
   Itt hát az ideje, hogy ország-világ előtt lerántsam magamról a leplet.

   Itt volna az idő, csak… Csak nehéz. Eleve sokat vacakolok evvel a fejezettel. Elkezdem, abbahagyom. Már az eleje… olyan ügyetlen. Csupa töredékesség meg szétszórtság a skicc a fejemben; a gépirat foszlányaihoz hetekig hozzá se nyúlok. Mindig mások arcképvázlatait sorolom előbbre és előbbre. Másokkal könnyebb. 
   Közben legalább elmorfondírozom, hogyan adódhatott az életemben két nő, akik hús-vér valóságukban reménytelen eseteknek számítottak. Hódításilag értem, úgy térben, mint időben. Maria Callast (Lájv Bridzs 24. fejezet, no lám, Hajdu Gyuri ismét kulcsszerepben – a szerk. megj.) csak teljes odaadással szerettem volna boldoggá tenni, Gergely Ágnessel viszont kölcsönös harmónia várhatott volna ránk. Már ha. Sebaj, vének voltatok hozzám, csajok.

   Amit Gergely Ágnesről – családi körben szólíthatnám Áginak? – tudok, azt a műveiből tudom. Olvastam minden megjelent szavát, nem is egyszer. Azt nem mondom, hogy minden leírt szavát, mert nyilván nem jelent meg minden szó, amelyet leírt, holott lehet, azokban rejlene az ellenanyag.
   Hogyan fejtse meg az ember szerelme titkait?
   Miért vonz egy sérült lélek?
   Mert ezt gondolom róla. Hogy sérült lélek. Születéskor sérült. (Jele ennek, hogy soha egyetlen fülszöveghez nem ad részletes életrajzot: olvassa ki verseiből, regényeiből a sorsfordító eseményeket, akit érdekel.) Sérült lélek, naná: 1933-ban zsidónak születni (hogy ilyesmit is említsek a Lájv Bridzsben)? Nehéz örökség, különösen, ha az ember lánya nem tehet róla.
   Az ember lánya. Egy kislány tizenegy évesen elveszíti az apját. Az apa 1944-ben elköszön, és vissza soha többé nem jön. Legenda-e, hogy éhen halt? Durva leszek: nem mindegy? (A válasz durvább: nem.) A halott apa szelleme a hétköznapokban is kísért: például amikor a tizenhét éves lányt fölveszik a Színművészeti Főiskolára, majd éppen a papára hivatkozva rúgják ki, mondván, hogy a néhai újságíró a szocdemek jobbszárnyával szimpatizált… Az apa szelleme a teljes életművet belengi. Valójában két férfié lengi be: a tiszta észé és a nagy szívszerelemé. Földi valójukban mindkettőt a történelem ragadta el: egyiket a munkaszolgálat, másikat az alkoholizmus.
   Az ember lánya? Néhány röpke hónapot leszámítva nem volt férjnél. Nem született gyereke. Nem lett anya, nagymama, dédnagymama. Miért volnék féltékeny Zoltánra?

   Mindig ugyanazt írja, erre jöttem rá, amikor nagy mennyiségeket olvastam tőle. Vannak szerzők – legyen az irodalom, zene, film –, akik mindig ugyanazt mondják. Mindig ugyanazt, akár önmagukat ismételve: persze mindig mindennek adatik több nézőpontja is. Mi máson gondolkodna egy költő, egy író, mint azon, miért alakul úgy egy élet, ahogy? Költő, író: akaratán kívül önmaga válik önmaga tárgyává. Azt kell elmondani, hogyan lehetne élni. Vagy azt, hogyan nem szabadna. Az irodalom nem bonyolult jelenség.

   Magyar sors, zsidó sors. Erről kéne írni. Eljutok valameddig a fejezettel, megvan az eleje, fejben a vége, csak a közepe, csak az hiányzik. Sokáig nem veszem elő az „asztalfiókból”. (Ami manapság a számítógép memóriája. Biztos, ami biztos, biztonsági mentést csinálok.) Olvasom, ami legalább vázlatban kész. Csupa dadogás. Vacakság, hogy mások portréival könnyebben boldogulok. Miért kell idő bármi továbblépéshez?

   Mindig szépnek láttam. Szépnek látom ma is, hiába a kilencedik iksz. Mit üzen az az örök ősz tincs baloldalt? Akkor persze, amikor ő már negyven fölött járt, én meg még csak húsz alatt, kilátástalanul vénnek tűnt tobzódó ifjúságomhoz képest. Ki tudja, talán mégis meg kellett volna keresnem. Talán örült volna nekem. Talán most másnak örül.

   Egyesével szedtem össze a könyveit. Ha antikváriumba mentem, azonnal a G betűhöz indultam. Akadt olyan mű, amelyből több kötetet is megvettem: a fölöslegeseket idővel kiválasztottaknak ajándékoztam. Neked, ó, Nyájas Olvasó, adtam már – legalább elolvasásra – Gergely Ágnes-könyvet? Egyszer a Stációk olyan példányára bukkantam, amelyet valaki az elejétől a végéig ceruzával kommentált! Sok összefüggésre világított rá az illető a széljegyzeteivel. (Azt a példányt megőriztem.)
   De az első kötetét, az Ajtófélfámon jel vagy címűt, sehol nem tudtam megszerezni. Nyilván kis példányszámban adták ki, az a kevés meg gyűjtők polcán porosodhat. (Nyilván gyűjtik a műveit rajtam kívül mások is.) Nem volt más választásom, kikölcsönöztem akkori munkahelyem könyvtárából. Rajtam kívül sose kereste más senki, így aztán a könyvtáros sose üzent, hogy haladéktalanul vigyem vissza. Idővel aztán eltréfálkoztunk: kössünk magánalkut. Ha a megszűnés réme fenyegeti a könyvtárt, előtte szól, és elvihetek húsz, szabadon választott kötetet…! Addig nevetgéltünk ezen, amíg előbb a könyvtáros maradt el a könyvtárból, aztán én a munkahelyről, végül a maga a munkahely a világból. Mindenesetre többé nem nyílt alkalom visszaszolgáltatni a kölcsönkönyveket, így hát a dolgozószobámban, ahol most pötyögtetem a Lájv Bridzset, mögöttem, kissé balra, kissé fejmagasság fölött ott a polcon az a vékony, türkiz-fekete verseskötet 1963-ból, hétéves koromból, benne az egykori munkahely pecsétje 8894-es jelzetszámmal. 

   Ajtófélfámon jel vagy? Gyönyörűnek találtam a kötetcímet, gyönyörűnek a címadó verset. Sokáig szerelmes versként olvastam, mármint egy korban a költőhöz illő férfiú iránt. Nem is emlékszem, magamtól jöttem-e rá, netán a szakirodalom hívta föl a figyelmemet, hogy ez a vers nem nő-férfi, hanem apa-lánya vers.
   Már tanítottam Gergely Ágnes líráját, már érettségi tételnek is föladtam, amikor tudós ismerősöm belehallgatott metaforákat oldó fejtegetéseimbe, és rákérdezett, tudom-e, miféle jel szokott lenni ajtófélfákon. Elkerekedett a szemem: még hogy jel? Ajtófélfán? Hát több mint költői képzelet? Tőle tudtam meg, hogy a zsidóság előírásaiban létezik a mezuzá. Kis pergamentekercs két bibliai idézettel. A mezuzát tokba helyezve a belépés iránya szerint az ajtó jobb oldalára szögezik ferdén, hogy teteje a lakás felé mutasson.
   Akkor értettem meg a címet. Azóta még inkább becsülöm a költőt.

   Gondoltam – amikor összeírtam a Lájv Bridzs főalakjait (lehetett tán a nyár vége, az ősz eleje) –, róla irodalomtörténészkedő kisesszét írok. Elmúlt a tél, itt a tavasz: hát nem megy. Kosztolányiról tudnék hétszám beszélni, József Attiláról, Pilinszkyről ugyancsak: Ágiról minek leírni, hogy gyakori együttléteink kivétel nélkül a lehető legtökéletesebbekre sikerültek? Minek a test? Test nélkül nem kell szerepet játszanunk. Nem kell önfegyelem. Ahogyan én figyeltem rá, úgy figyelt ő rám.

   Beszélhetnék irodalmárul. Beszélhetnék allegorikus tartalmakról, archetípusokról és toposzokról, posztmodern formanyelvről. Ha fölkérnének és megbíznának, tényleg tudnék róla monográfiát írni: „Gergely Ágnes alkotásai és vallomásai tükrében”. Sokat tanultam tőle; ha másról nem, hát be tudnék számolni tanulmányaimról. Mindenféle szempontból sokat tanultam tőle. Hogy piacképes mű nem lenne, az bizonyos.

   Előbb egyetlenegyszer céloztam néhányak előtt (a fönt említett Hajdu Gyuri kapcsán), utóbb egyetlenegyszer utaltam nyilvánosan évtizedek óta tartó, titkos viszonyunkra. Konkrétan egy háromszáz példányban kinyomtatott, túlságosan zárt körben se terjesztett kiadványban elmondtam annyit az olthatatlan szerelemről, amennyit gyarló szemérmem engedett. Kézírással háromszor is lemásoltam az ominózus verset, végül a harmadikat adtam illusztrációként a cikkhez. (Az első kettőben méltatlanságokat fedeztem föl.) A papírlapokat hónapokig a fiókomban őriztem, végül összehajtogatva betettem a Johanna című kötetbe, a kinyomtatott vers mellé, az ötvennegyedik és az ötvenötödik oldal közé. Szerelmi vallomásom időközben megjelent, és teljesen visszhangtalan maradt.

   Gergely Ágnes valójában nem létezik, tudom. Illetve evvel a névvel létezik egy kortárs költő, író, műfordító, de maga a félhomállyal idegyűjtött nő-körvonal idegen. Illetve nem idegen: Dide se idegen, Attila se, Jancsi se. Az én fejemben egy ideális nő létezik, akivel – az ember ragaszkodjék a kényszerképzeteihez – éppen abban a harmóniában lettem volna képes élni, amelyet képzelek, hogy létezik. Földre szállt volna az irodalom.

   Lehet, sose írom meg tisztességgel ezt az arcképvázlatot.