Üllőiútötvenkilenc lakói
(XII. évfolyam, 25. fejezet)

   Elvarázsolatlan kastély a mi házunk. Balra a barnaidőutazó fényképész és a homlokárnyékváltoztató kalapos, jobbra a méregkeverő patikus meg a hétmérföldnélküli cipész. Nem tudom, anyánkkal-apánkkal miért elégszünk meg annyival, hogy ha igazolványkép kell, másnapra a tenyerünkből mosolygunk vissza önmagunkra: anyánk is őrzi lánykorából a nagyítófölszerelését, amit majd én utaztatok költözésről költözésre. A kalaposnak egyetlen lánya van, korban közeli kalapkirálykisasszony, szőke és szép, de rátarti. A patikus gyerekijesztő pipettaember, minden gyógyszerész fehérmesszeköpenyből ijesztgeti a hozzám hasonló kisfiúkat, a mindig mókázó cipészékhez viszont bármikor menekülhetek előle! Gyöngyi bácsiék hárman viszik a boltot, ketten folyton reszelnek és kalapálnak, a harmadikuk, aki egyikük felesége, csak sejtelmem sincs, melyiküké, állandóan cigarettázik, számolja az aprópénzt, és a szőrgombolyag kutyát egzecíroztatja. A kutyát egzecíroztathatom én is! A kutya a cipészék gyereke, bennünket nyugodtan a cipészék gondjára lehet bízni, ha nagyanyánknak unokamentes intéznivalója akad.
   Orromban a bőr, az enyv és az ázott kutya szétszőrözhetetlen szaga.
   Ha a mindig szélesre tárt kapun belépek, és lélegzetem visszafojtva elviharzom a kukabástyák mellett, többnyire kettesével szaladok föl az üvegcsapóajtóvizesárok tíz lépcsőfokán. Parttól partig, mint a bérháztengerészek. Később háromlépcső-háromlépcső-négylépcső ütemben járok vízen, idővel két ugrással fönntermek, bokaficam nélkül.
   Várkisasszonyablakpostaládákat a mi falunkra nem szerelnek, hogy a mindenmindenkit elnyelő köpenyű postás a mi négyemeletes házunk összes gangját kedvére végigsántikálhassa titkos levelekkel és rejtélyes csomagokkal és útonállók elől rejtegetett pénzekkel. A második üvegcsapóajtóhegyen túl kétszemélyes börtön ajtaja csikorog. Gyereknek egyedül tilos a rácsot magára húznia! Sose ragadok bent. A cella mellett lépcsőház kanyarog útvesztőkkel és titkos útelágazásokkal. Mármint főlépcsőház, mert cselédlépcső szorong hátul is: időtépázta várrom, denevérek tanyája. A házunkat réges-rég építették nílusi rabszolgák és hun íjászok és megskalpolt indiánok! Akkor, amikor nagyanyánk nálam is kisebbnek született, de nagyapánk pocakját már rengette a gyönyörűszép háború, amelyikbe majdnem belehősihalt! Miközben emeleti, utcafronti, ötméteres belmagasságú termek és zegzugok tulajdonosai inasokkal, és szobalányokkal szolgáltatták ki magukat, akik cselédszobákban laktak egymás hegyén-hátán, és cselédlépcsőkön tülekedtek, ahová hozzám hasonló királyfik sose vetődhetnek!
   Én boldogságom, hatvanas évek! Ha tízéves múlok, majd én lakom a konyha mellett: Laci meg Tibi jobban ismerik az ágynyi, asztalnyi helyet, mint villanykörtefényes ebédlőnket, neonbeszűrődte nappalinkat.
   Lifttől, lépcsőháztól jobbra, piruló hagyma párájában, mosófazéknyi ruha gőzében, dohban és cigarettafüstben büdösödnek a házmesterék. Mindig mosolyog rám a törpe Bauer néni, mindig mogorva velem az óriás Bauer bácsi. Bauer bácsi kezeli a liftet, rollerestől eszi az eleven kisfiúkat, este tíz után pedig ötven fillérért ingyenkaput tár a felnőttek előtt! Sötétedés után mindig hatalmas bádogvödröt vet a hátára, avval oson végig a négy emeleten, küszöbökről kincseket önt át magának, de én tudom, valójában rosszalkodó gyerekeket gyűjt. Bauer néni sparheltjéről mindig borsos-paprikás illatok terjengnek, abba kell nekik még és még zsenge gyerekhús. Bauer bácsi mindig a nyelvével lapátol fogatlan szájában, és a gyomrából gyerekcsontok kiabálnak segítségért. Nekik szólunk, ha külföldi vendég alszik nálunk, ők írják be a nevüket a nagy könyvbe, aztán őket is megeszik.
   A mellettüki büdösbarlangban – vécézni éjjelente settenkednek a lépcsőház hátuljába – Margit, a viceházmester ingyenél („az az ingyenélő”, húzogatják orrukat házunk hölgyei), Janiférj titkos térképekről a környék kocsmáit kutatja, de tántorgásmentes pillanataiban bármit megbütyköl nekünk, még a rollerunkat is. Margitvice állandóan sikál meg súrol meg ciroksöprűvel söpröget (néha ráül, ide-oda röpköd rajta): amit magáról a földre söpör, azt másnap visszasöpri magára. Margitvice esténként világgá kürtöli, mekkora kurva Janiférj anyja, hogy ilyen részeg állatot szült neki, aztán elagyabugyálja ilyenrészegállatot, és hogy nademostmáraztán tényleg megmutassa, mennyire anyjacsája neki, egyszer hosszú szenvedés után hirtelen jól meghal. Janiférj többé egyetlen kortyot sem iszik, két tévét állít a szobába, és összeszűri a levet egy egyedülálló doktornővel a negyedikről.
   Borbély Béla bácsi minden reggel felöltőben, kalapban, aktatáskával, esernyővel, tükörfényesre pucolt cipőben Londonba indul, a banknegyedbe. Ő a bankárok királya! Minden este ugyanúgy érkezik meg onnét, de sose tudjuk kilesni, estétől reggelig hova ássa a hazahozott pénzt a két udvari szobában, mert mindig behúzza a függönyt. A szomszédnak épp csak odaköszön: a szomszéd katonatiszt, reggel elmegy a csatába, este hazajön, a felesége odahaza megkérdi tőle, na, drágám, ma mi történt a csatában, egyetlen fiukat sose látjuk, ő az Óperenciás-tengeren kalóz.
   A házmesterékkel srévizavé szemben Varjú néni csipegeti a magokat, amelyeket a ház lakói potyogtatnak szanaszét. Apánk szerint nem kell hallgatni Varjú nénire, mert Varjú néni pletykafészek, és tényleg, Varjú néni is gömbölyű, mint a fecskefészek az eresz alatt, csak belőle nem csivitelnek fiókák. De Varjú nénit nem lehet nem hallani, mert a poroló mellett csípőre teszi a kezét, onnét rikácsol az égig! Fölhallatszik a másodikra, be az utcai szobákba is, ellentétben Blau néni rekedt dörmögésével. Blau néni minden szerda délelőtt kicsoszog a makadámkövekre, hogy néhányszor elóbégassa magát:
   – Itt az óóószereees! Óóószereees!
   Ha fölnövök, én is ószeres leszek! Makadámkövekről kiabálom, hogy óóószereees, összevásárolom a világ összes kilyukadt lavórját, megépítem belőlük a földkerekség legnagyobb lyukát, azon lemászom alánk, az első emeletre Zoli összes műanyag katonájáért! Hiába jár majd a műegyetemre a Zoli meg lesz majd sakkbajnok a Zoli meg lesz a világ legjobb alkoholistája a Zoli; hiába nem barátkozik velem sosem, csak mert kicsi vagyok, és mert az ő apukája műanyagkatonaküldő disszidens, amíg az enyém csak főmérnök! Egyszer jajveszékelés szűrődik föl odalentről, mintha mély hangú férfi gyilkolna magas hangú nőt, de hirtelen abbamarad szapora nyögés meg ütemes sikongás, mindenki megfullad, és másnap hiába keresem a holttesteket a lépcsőforduló alá rejtve.
   Mellettünk a vénségesen vén Lejtényiné zsémbel a férjével, aki csontsüket. Az asszony egyszer behajol az ablakon, előredülleszti két metszőfogát, és elmondja, hogy egy kisfiúval, amikor az nagy lett, csomag cigarettát szívatott el, és az a kisnagyfiú annyira belebetegedett a rengeteg füstbe, hogy egy életre megundorodott mindentől, még a csokoládétól is. Akkor én szándékosdirekt megundorodom egy életre a vénségesen vén Lejtényinétől, nehogy engem is elundorítson a csokoládétól, és Jablonszky doktor bácsi hiába küldje a nagymamánkat haladéktalanul a patikushoz, hogy adjon csokoládévisszaszeretőt. De aztán (anyánk suttogja el apánknak, amikor azt hiszik, alszunk) a vénségesen vén Lejtényiné aljas merényletet követ el ellenünk, mire nagyanyánk többé nem áll szóba a vénségesen vén Lejtényinével, mert a mi nagyanyánk, ha elhatározza magát, bárkikkel nem áll szóba, csak hogy aljas merényletek után megvédjen minket a félelmetes bárkiktől! És amikor a cselédszoba sötétjében fekszem nyitott szemmel, és a közös falon át együtt hallgatom a vénségesen vén Lejtényinével és a csontsüket férjével műsorzárásig a tévét, és amikor a himnusz után kikapcsolják, én a csontnéma sötétben azt kívánom, volnának legalább ébren.
   A sarokban Vargha néni térdepel és imádkozik, mellette Vargha bácsi görnyed és fércel. Vargha bácsi otthon varr, mert Vargha bácsi egyszerre úr meg szabó, alázatosan hajlong mindenki előtt, aki orrát fönnhordva viszi előttünk selyempapírba csomagolva az új ruháját. De ha Vargha bácsi varr, és mindenkinek azt kötelező csinálnia, ami a neve, akkor a mi mérnök apánk talán nem igazi Varga? És akkor én csak álcából vagyok Varga, mert semmi sem az, aminek látszik? Lám, Vargha néninek a sok titoktól lesz pirospozsgás az arca! Vargha néni azért rejtegeti fejkendő alatt a titkait, és azért tipeg titokzatos léptekkel egész nap oda és vissza előttünk a gangon, mert összeesküszik az apácával, és együtt eszik meg, amit a nagyanyánk az apácának visz át lábosban.
   Hátul, őket csak a hátsó lépcsőházból lehet megközelíteni vagy a tűzfal tégláira néző lichthof ablakaiból kilesni – jaj, nagyon szeretnék én is csupa tűzfalra néző ablakot, de olyan nekünk, sajnos, csak a spájzban van, ahová reggel beröpülnek a galambok, egész nap csapdosnak a szárnyaikkal, de este apánk megrándítja a vállát, hogy majd éjjel kitalálnak –; leghátul Csicsukáék laknak. Csicsuka szülei gazdag maszek műanyagosok, a ház lakói megvetik a gazdag maszek műanyagosokat, akik, hogy ne hívják föl magukra a rohadtvörösök figyelmét, direkt cselédlépcsők mellé költöznek, és lányaikat már kislányként nagyon kövérre hizlalják, mert azt hiszik, rohadtvörösbérenc bauerbácsik a túlságosan kövérekre nem vetnek szemet. Hiába próbálnak bennünket, házbeli gyerekeket a szülők összeterelni gangon meg udvaron, én inkább a Kosztolny meg a Móry lányokkal játszom, akiké a másik második emeleti erkély, és hol nekünk integetnek, hol az űrhajósoknak. Sokkal királylányabbak a kalaposlánynál, csak nem annyira gőgösek. Egymáshoz sose járunk se át, se be. Ha Móry bácsi megjön, hazakullogunk, mert Móry bácsi bankalkirályként a Borbély bácsi segédje. Keménykalapot visel és fekete kabátot fehér sállal, a bajuszát nyírja, a sétapálcáját lóbálja, és ha előre köszön neki egy gyerek, ő éppen visszabiccent a kopasz fejével. Mi az ő társbérletükből – milyen kár, hogy nekünk nincs társbérlőnk – egy nénivel barátkozunk, aki ugyanúgy a cselédszobában húzza meg magát, mint majd én, csak ő a másik oldalon. Ő az apáca, akivel közös gyilkosságokat tervel ki Vargha néni meg a titkos szektája, csak az apáca már nem szeret apáca lenni. Vigasztalásul visz neki olykor-olykor főtt ételt a nagyanyánk, mert az apáca a hasát szereti.
   Mi vagyunk a másodikon az útvesztő és az útelágazás, ahonnét a szélrózsa minden irányába lehet menni. Én majd örökké a szélrózsa közelében ácsorgok ám! Három udvari ablakunk egyike előtt nyílik a börtönajtó, majd szólok mérnökvarga apánknak, hogy a három utcai ablakunk valamelyike elé is építsen börtönt. Mindenkit látunk, aki a második emeleten kiszáll, az átellenső sarokban lakó manócsalád is előttünk jár-kel, két nőmanó és egy manóférfi, mindhárman kisebbek nálam, csak az arcuk öreg, mindig sietnek el hazulról, aztán haza vissza, aztán megint el és megint vissza és így egész nap.
   A harmadik, a negyedik emelet lakóival csak véletlenül találkozom. Az idegen világ.
   Kivéve, hogy fölülünk, az utcai frontról időnként alámerül Zsófi néni, aki mindig ruha nélkül hevert az ágyukon, hogy szegény megboldogult Miskája állandóan őt szoborhassa, és amikor szegény megboldogult Miskája meghalt, Zsófi néni fölöltözött, és a hagyatékból megajándékozott bennünket egy agyagpucérönmagával, és Zsófi néninek a legkerekebb a földkerekségen a cicije. De Zsófi néni mostanában sose meztelen, csak magányos – szeretnék magányos lenni én is, hogy fűnek-fának osztogathassam agyagpucérönmagamat –, ezért egész délelőttöket pusmog át nagyanyánkkal a konyhában. Leginkább Zsófi néni társbérlőinek, a gonosz Hammerschmidtéknek legújabb rémtetteit tárgyalják ki. Egyszer a liftben két emeleten át kémlelem a gonosz Hammerschmidték arcát, de nem fedezem föl az arcukra kiülő gonoszságot, pedig jól megjegyeztem, amikor Zsófi néni kerekperec kijelentette, azt csak a vak nem látja. Úristen! Megvakultam?
   Még Marosszékiéket ismerem a harmadikról, a sarokból. A csillagász papa ahhoz, sajnos, túl korán hal meg, hogy engem is elvigyen a csillagokhoz, özvegye és vénkisasszony lánya viszont semmi izgalmat nem tartogat nekem, így velük óvatos köszönőviszonyban maradok, pedig én vagyok az egyetlen, aki elárulhatnám nekik, hogy a papa csak azért halt meg, hogy a lehető legközelebbről vizsgálhassa meg a csillagokat, minek következtében az összes fölöslegessé vált távcsövét nekem adhatnák.

   ***

   Boldogan élünk üllőiútötvenkilencben. Van a környékünkön minden, ami nekünk kell: pék és hentes, tejbolt és zöldséges, mifelénk van a vénkisasszonyok cukrászdája, ahol környékszerte híres franciakrémest sütnek, és saját mozink van, amelyet direkt a mi kedvünkért Balatonnak kereszteltek, és ruha- és játék- és sportboltunk, és még tévé- sőt magnóboltunk is van, valami karamell.
   Előttünk a villamosmegálló, a 42-esé, az 52-esé, a 63-asé, kicsit arrébb a buszmegálló, a 6-osé. Hárompercnyire a nagykörút, a 4-essel, a 6-ossal meg a 12-essel. Amikor majd jön a metró, fölszedik majd a macskaköveket: akkor majd az út közepén lehet bukdácsolni a gödrökben, mint ötvenhatban, és még bombát is lehet majd ásni negyvenötből. Aztán amikor majd a kétszer három aszfaltsávon az ablakaink alatt dübörögnek a kamionok, akkor majd egyre többször jelenik meg a házunk hirdetőtábláján gyászjelentés, és akkor én majd jól elköltözöm onnan, hogy aztán majd sokig vagy kevésig többé sose lakjam ott.