Fádörhándrid 10.
A nagy kaland

   Puhány nemzedék tagjaként, azt hiszem, nem lennék képes olyan bátorságra, amilyenről te tettél tanúbizonyságot 1947 nyarának végén, őszének elején Romániában.
   „Kezdték megszigorítani a határt, útlevelet nem adtak. Összeverődtünk négyen-öten, megtudtuk, hogy hol, hogyan lehet átszökni. Kaptunk egy címet Nagyvárad mellett, aki átvezet. Sötétedés után elvitt a földeken keresztül, megállt az országhatár előtt, megmutatta, hogy menjünk egyenesen, látjuk-e azt a csillagot, attól balra kell menni.”
   Elképzellek, Apu. Elképzelek egy huszonhét éves srácot szökés közben, sötétben, földeken. Milyen ruhát viseltél? Milyen csomagot cipeltél? Kilenc év múlva fogok megszületni én, a fiad, akinek a képzeletében most csillagos ég alatt gyalogolsz.
   „Csak azt felejtettük el, hogy a Föld forog, ezért, mint később kiderült, már átmentünk Magyarországra, és újból visszamentünk.”
   Börleszkfilmbe kívánkozik, ami veled, veletek történt! Falusi – természetközeli – gyerekként, ráadásul felnőtt mérnökhallgatóként keveredtél ebbe a mókás helyzetbe? Te, aki évtizedekkel később megszerettetted velem a csillagokat! Te, aki estéken át bámultál velem fölfelé? Te mutattál be engem a Nagy Medvének, a Kis Medvének, a Koronának, a Cassiopeiának… Veled tanulmányoztam gyerekkoromban A kultúra világa című enciklopédia – amelyet te szereztél be, és amelynek köteteit néha ma is föllapozom (tíz kötet, tizenkét kilogramm, kilencezer-ötszáz oldal) – csillagtérkép-mellékletét.
   Elképzellek, ahogyan többedmagaddal – semmit el nem árultál arról, kikkel mentél, ahogyan azt sem, hogyan „verődtetek össze” (ilyen egyszerű állítmánnyal tudtad le a hőstetteteket) – mész az éjszaka sötétjében a földeken, és követsz egy csillagot. Filmekben láttam olyan jeleneteket, amikor az illegális határátlépők rettegnek a határőröktől, akik rájuk kiáltanak:
   – Állj vagy lövök!
   Fogtak rád egyáltalán fegyvert bármikor is, Apu? Negyvennégyben-negyvenötben, negyvenhétben, akár ötvenhatban?
   Vagányságból szöktetek? Vagy azt érezted, minden mindegy, csak Romániából el? Vagy a tébécéből kigyógyulva megint a céltudatosságod hajtott, hogy befejezd Budapesten a műegyetemi tanulmányaidat?
 
   Ott és akkor nyilván nem voltatok tudatában e csillagkövető kanyarnak.
   „Hajnalban meghúzódtunk a kukoricásba, aztán bementünk a faluba, azt se tudtuk, hol vagyunk; hát kivel találkozunk, mint román járőrökkel! Megállítottak, hová, miért. Átvettem a szót, szeretnék hazamenni, megtudni, hol az állomás, kínáltunk pénzt, pálinkát, dohányt, már épp megkötöttük volna az egyezséget, amikor arra jött a parancsnokhelyettes. Az bevitt az őrsre, ott tartottak, elvettek mindent. Másnap katonai kísérettel Nagyváradra vittek, ott szerencsénkre olyan gépírónőhöz kerültünk, aki felvette az adatainkat, azt mondta, hogy nem tudnak minket elhelyezni, menjünk szépen haza, majd kapunk idézést.”
   Vagyis te voltál a szökevények – illegális határátlépők – szóvivője. Filmnovella megírható karakterekkel: kikkel indultál útnak? Mit vittetek magatokkal, ha tudtatok a járőrökkel üzletelni? Azért nem jutott nektek hely a fogdában, mert elfogott szökevénnyel volt tele? Mi lett a többiekkel? Szétváltatok? Tartottátok a kapcsolatot? Csupa-csupa kérdés.
   Ahogyan az is, hogyan éltétek meg a kudarcot. Mert kudarc volt, nem kétséges. Csalódásként? Még elszántabbá tett benneteket?
   És hát… tényleg egyetlen gépírónő mentett meg titeket a „tiltott határátlépési kísérlet” következményeitől? Egyáltalán: a román állam örült az átszökőknek, hogy ennyivel is kevesebb magyart kell elviselnie, vagy éppenséggel büntetni, betörni akart titeket? Miértek, miértek és miértek. Történész legyen a talpán, aki megfelel a kérdésekre.
   Érdekel mindez bárkit is rajtam kívül?
   Mert hát… általad magamat is pozícionálom. Magyarázhatom innen, magyarázhatom onnan: én szökevény, illegális határátlépő, politikai menekült, menedékjogkérő, egyszóval törvényszegő fia vagyok.
   Szerencse nekem, szerencse neked. Sőt több.
 
   „Ahogy kijöttünk, az utcán összetalálkoztam egy ismerősömmel, aki át akart jönni a feleségéhez. Én egyedül csatlakoztam hozzá, és ugyanúgy, ahogy először, most is átjöttünk.”
   Az egyik pillanatban sorstársakkal voltál, a másikban egyedül maradtál, végül cinkosra leltél. Ki lehetett az ismerős? Mi lett vele? Megmaradt köztetek a sorsközösség? Elvesztettétek egymást? Tartoztál neki? Megadtad a tartozásod, budapesti főmérnök úr?
   Miért akartál ennyire „átjönni”? Miért nem volt jó neked „otthon”?
   Tudod, amikor 1992-ben, a lányom egyéves korában, átadtad nekünk a lakásodat, te pedig visszaköltöztél a lányodhoz és fiához az Üllői útra, elgondolkoztam, hogyan vagy képes ilyen könnyen átlépni egyik helyről a másikra. Hetvenkét éves voltál, hatodik éve éltél az agyvérzésed utáni, valamelyes fölépültségedben, mégis. Minden különösebb fenntartás, nehézség nélkül mentél életed egyik helyszínéről a másikra. Akkortájt éreztem rá, hogy te, amióta elhagytad az egyetlen színterét annak, amit „otthonnak” nevez az ember, valójában mindenhová csak… ideiglenesen kötődtél. Mindenütt idegennek érezted magad. Nem is pontos leírás ez rólad, jobb ide a tagadás: sehol nem érezted magad igazán otthon. Különös szál a kötődés: lehet vékony, lehet erős, láthatatlan és tapinthatatlan. És még különösebb, amikor szálak elszakadnak, fölszívódnak, meg sem szövődnek. A kívülállás az egyetlen lehetséges, állandó együttható. A kívül: ugyancsak egy hely a világmindenségben.
   Miért is nem vettem észre eddig, hogy a te történeted az én történetem?
 
   1947 szeptembere. Ismeretlen ismerősöddel jöttél át. (Ha a fiad kisebbik fia valakit nem akar néven nevezni, imígyen említi: „egy ismerősöm”…)
   „Nagykerekiben volt az ő felesége, ott a rokonok elintézték a csendőrökkel (tévesen mondtad, Apu: 1947-ben már rendőrökkel találkoztál, mert – azt Kolozsvárról, Nagyváradról nem tarthattad számon – a magyar ideiglenes nemzeti kormány 1945 márciusában rendelettel szüntette meg és oszlatta föl a magyar királyi csendőrséget, eszközeit és minden jogkörét a magyar államrendőrségnek adva át – V. S. M.), hogy engedjenek fel a vonatra. Amikor jött a razzia, megállt a vonat, mögötte leszálltam, átmentem abba a kocsiba, ahol már jártak. Így jutottam el Debrecenbe, majd Budapestre.”
   Megint bátorság, kockázatvállalás, lélekjelenlét. Vagy romantika? Kalandvágy? Elszántság és vasakarat? Nem csupán a román hatóságok: a magyarok is elkaphattak volna! Mi történt volna? Visszatoloncolnak? Két esztendővel a háború után nyilván egyre szigorúbban kellett őrizni a határokat: ki tudja, mennyi mindenféle ember jöhetett-mehetett Európában! Más ruha, más név, más személyazonosság… Akár rosszban sántikálók, akár bujkáló bűnözők, meglehet, háborús bűnösök… És Debrecenben már nem kellett félned? És Budapesten?
   Erről nem beszéltél. Nincs, akitől megkérdezzem, hogyan lettek papírjaid, hogyan lettél állampolgár, hogyan simult el körötted minden. Különben is: erdélyi vér lüktetett benned, évszázadok hallgatása, ráadásul „reálagy” szűkszavúsága a torkodban. A mérnökemberek nem magyarázzák túl a különben is nehezen magyarázhatót.
 
   A nagy kaland elbeszélését három szóból álló mondattal zártad. Avval nyitottál egyúttal új fejezetet az életedben.
   „Újra kollégiumba kerültem.”