Fádörhándrid 11.
Közbevetett utóinterjú

   – Tényleg élsz, Apu! Semmi misztikum nincs abban, hogy itt vagy most is velem. Pedig erre a nyolc négyzetméterre az íróasztal, a karosszék, a könyvespolcok, a szekrény mellé nem fér még egy ülőalkalmatosság. Ülj te ide, én bepréselődöm az ablak előtti résbe. Nézd, odakünn sötét és csillagok és telihold.
   – Hamarosan hajnalodik, Sankócika.
   – Hajnal…? Mint amikor átszöktél Magyarországra?
   – Már tudnék úgy követni egy csillagot, hogy ne tévesszem el az irányt.
   – Tehát 1947 szeptembere? Három és fél év után újra Budapesten? Újra a műegyetemen, újra kollégiumban? Nem hinném, hogy a második világháború után bárki furcsállott volna harminchoz közeledő embereket iskolapadban…
   – Sokan nem jöttek vissza harcterekről, innen-onnan, mindenfelől. A régiek mellé kellettek új hallgatók. Akkortájt zúdult be a kapukon a „fényes szelek” nemzedéke.
   – Fényes szelek?
   – Negyvenöt-negyvenhat utánról egy dal. „Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják, sej, az van arra írva, éljen a szabadság! Sej, szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok, holnapra megforgatjuk az egész világot!”
   – Szép hangod van, Apu… Kár, hogy ritkán énekeltél.
   – Ritkán adódott rá alkalom, Magamban dúdolgattam.
   – Te… valahogy sokat, ahogyan mondod, dúdolgattál magadban.
   – Ha arra gondolsz, hogy sokat voltam egyedül, az igaz. De ez nem jelenti azt, hogy magamban lettem volna! Hogy magamnak való alak lettem volna? Hm. Abban az értelemben, ahogyan te érted, magamban sosem voltam.
   – Utánanéztem: ezt a Sej, a mi lobogónkatot énekelték a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének indulójaként. A NÉKOSZ-t meg… kifejezetten mozgalomként tartják számon. A dallam eredetileg moldvai magyar népdal, Bogdánfalván gyűjtötte bizonyos Domokos Péter Pál és Balla Péter. Bogdánfalva Kelet-Romániában van, Moldvában, annyira a te Enyededtől, mint, tegyük föl, a Balaton, csak az ellenkező irányban. Valamikor magyarok lakták, akik a déli csángó nyelvjárást beszélték, a te gyerekkorodban is. Szöveget viszont az 1945 utáni egy-két évben írt hozzá Jankovich Ferenc, egy hányatott sorsú, mára méltatlanul elfeledett költő. Te is nékoszos voltál?
   – Kollégista voltam. Ez nem jelentette föltétlenül azt, hogy az ember automatikusan a fényes szelek nemzedékébe tartozott.
   – Szóval te… kívülálló maradtál?
   – Azért, mert néha magamban dúdolgatok? Szándékosan sosem tartottam távolságot. Sőt, inkább mindig tartozni szerettem volna valahová. Az ember magára mindig „belülállóként” tekint, aztán az más kérdés, hogy kívülről nézve hová tartozónak ítélik. Vagy köréd gyűlnek, vagy te vegyülnél valakik körébe. Az utóbbi esetben az a kérdés, hogy a vágyott kör befogad-e.
   – Népi kollégista voltál?
   – Hát, ha úgy vesszük, akkortájt, 1947-ben, gyakorlatilag minden kollégium népi kollégiumnak számított.
   – Csak mert a népi kollégiumok eszméje a harmincas évekből ered! Egy másik mozgalomból: a népi írókéból meg a falukutatókéból. Emlékszem, nagyra tartottad Németh Lászlót meg Veres Pétert. Kötetről kötetre gyűjtötted a Németh László-összest! Máig őrzöm, nézd meg a másik szobában! Hányszor hozakodtál elő a szárszói beszédével… Szamizdatban (illegális kiadványok az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években – V. S. M.) is megszerezted.
   – Németh László nagyon okosakat mondott. A szívemből beszélt. De hogy a pesti kollégium kihez tartozott? Nem volt az nekem akkoriban fontos.
   – Népi kollégium vagy a műegyetem kolesza vagy az erdélyi fiataloké, végső soron most se fontos. A fontos az, hogy megkaptátok az értelmiséggé válás esélyét. Ti, tehetséges, de szegény, vidéki, netán határon túli fiatalok, akik csupán puszta önerőtökből nem törhettetek ki. Kaptatok fedelet a fejetek fölé, valamit a hasatokba. Hogy diplomát szerezhessetek, és… beolvadhassatok a városi középosztályba. Lehet, sosem fogom megtudni az igazságot. Mert nincs is. De ahogyan tízezer kortársadé, úgy ez a te történeted is.
   – Mérnök akartam lenni, ennyi.
   – Nem lehet, hogy ahol akkoriban laktál, Budapest hatodik kerületében, a Podmaniczky utca 8.-ban, a SZEFHE-é volt? A Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületéé? Mert azért az nem ugyanaz, mint egy népi kollégium. Az az egyesület a maga összetartozás-tudatával a békeszerződés igazságtalanságát hangoztatta, határrevíziót követelt! Akkori-mai, más nézőpontú kifejezéssel élve: „irredenta eszméket terjesztett”… A dokumentumok zöme mára elveszett, megsemmisült. 1948-ban meg is szüntették.
   – 1948-ra száznál több népi kollégium működött, kollégisták ezerszám tanultak középiskolákban, egyetemeken. Csak Rákosiék (Rákosi Mátyás, 1892-1971, az ország akkor éppen első számú vezetője – V. S. M.) semmiféle autonómiát, tulajdonképpen semmiféle mély nemzeti kötődést nem tűrtek, így aztán 1949 nyarán a harmadik születésnapját ünneplő NÉKOSZ-t is megszüntették. Annak is mindenféléket olvastak a fejére. „Kivetették rá hálójukat az imperializmus ügynökei.” „Elzárkóznak a pártellenőrzés alatt álló ifjúsági mozgalmaktól.” „Pártellenesek, narodnyik vonásaik vannak, átfűti őket a liberalizmus szelleme.” „Közömbösek társadalmi kötelezettségeik iránt, sőt szexuálisan is kicsapongók, megsértik a nők emberi méltóságát, ami úri, polgári magatartás.” Mégis kiváló emberek kerültek ki az egykori kollégisták közül, bármilyen kollégium is volt.
   – Politizáltál te akkoriban?
   – Épphogy. Amennyit nem kerülhettem el. Mondom, én mérnök akartam lenni. Nekem egyedül az egyetem számított, mindez nem.
   – Hogyan éltél? Mármint 1947 szeptemberétől, amikor újra Budapestre érkeztél, újra kollégista lettél, és a kilencedik félévvel folytattad a műegyetemi tanulmányaidat?
   – Ó, hát bejártam, rajzokat pótoltam, magoltam, vizsgáztam…
   – Vagyis megint a tanulás, a tanulás… A betegségből végképp kigyógyultál?
   – Időközben a fertőzés átszórt a másik oldalra, így aztán negyvenhét őszén Mátraházán töltöttem néhány hetet. Ezzel a tébécével még három évig kínlódtam.
   – Találtam erről papírokat a hagyatékodban.
   – Nahát! Nálad vannak? És őrzöd?
   – Sokáig a nővérem tartogatta, aztán egyszer avval állt elő, hogy legyenek a családi emlékek egy helyen, és áthozott néhány szatyornyi papírt.
   – Miket találtál?
   – Például egy igazolványt 1948. május 9-ről. A mátraházi Magyar Állami Tüdőgyógyintézet kibetűzhetetlen nevű, helyettes osztályvezető orvosa igazolta, hogy te, mérnökhallgató, Budapest VI., Podmaniczky u. 8. szám alatti lakos, református vallású, a III. férfiosztályon 1947. november 12. és 1948. május 9. között gyógykezelés alatt álltál. És hogy a továbbiakban, írta, kímélő életmódra, rendszeres szakorvosi kezelésre, valamint hetenkénti utántöltésre van szükséged. De a köpeted negatív volt, ez jó hír lehetett, a testsúlyod pedig 69,7 kilogramm, ami egyben azt is jelentette, hogy az azt megelőzőhöz képest fölszedtél ötöt. És ez a te esetedben újabb jó hírnek számított.
   – Tényleg! Emlékszem, híznom kellett. És állandóan vizsgálnom… a köpetemet. Abból lehetett kimutatni, vannak-e bennem bacilusok. Életem végéig, ha csak egyet köhintettem, máris bámultam a zsebkendőmbe, véres-e.
   – Aztán az I. Kerületi Tanács Tüdőgondozó Intézetétől – a Pauler utca 22.-ben volt – maradt egy sajtcédula egy adjunktus szignójával, 1952. március 21-i dátummal. Hogy 1944-től 1947-ig Kolozsvárott, majd 1947-től 1950-ig Mátraházán és Budapesten, a XIII. kerületi tüdőbeteggondozóban kaptál tüdőtöltéseket. Így kell ezt egyáltalán mondani? A tüdőtöltést kapta az ember? És hogy kaptál még valamit: 1950-ben 30 gr streptomycint. A diagnózis: Inf. ned. fibr. pulm. lebi sup. et medii l. d. et perihilar. sin. Ebből egy kukkot nem értek, de az aláírást ki tudom betűzni: dr. Giesz L. Hiszen ő Giesz Laci! Hányszor hallottam emlegetni ezt a nevet gyerekkoromban! Giesz Laci így, Giesz Laci úgy… Mindig azt hittem, hogy gyerekkori barátod. Talán össze is jártatok?
   – 1950-ben diplomáztam. Március 18-án.
   – Éppen Sándor napon?
   – Éppen! Bár te csak hat évre rá születtél meg.
   – Harmincéves voltál?
   – Harminc. De hidd el, nem maradtam le semmiről. Maradtam viszont életben.
   – Meghalhattál volna?
   – Mondjuk, akár huszonnégy évesen. Ahogyan jövendölték. A kolozsvári tüdőszanatóriumban. És akkor most se a nővéred nem volna, se veled nem beszélgethetnék.
   – …Aztán? Mármint a diploma után?
   – Az én nemzedékem még abban a tudatban nőtt föl, hogy harminc után nem történik sok minden az emberrel. Vagyis mint szigorló mérnök már dolgoztam az Építéstudományi Intézet talajmechanikai szakosztályában. 1950. szeptember elsejével megalakították a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalatot, a talajmechanikát akkor átvitték oda. Ott dolgoztam nyugdíjig.